Steel gitár 2.

Előzmény:

Steel gitár 1.

Zenerotikusok - erotikus novellák

STEEL GITÁR

2. fejezet

Aliz megvárta, amíg mindenki kicsodálkozza magát, majd visszaült a korábbi helyére.

– Ezt nevezik gyorstüzelésnek! – Gábor elismerően csettintett a nyelvével – Felpattantál a lóra, és már szálltál is lefelé, hogy „megvagyok”. Ha jól számolom, percenként két fuvart lazán lebonyolíthatnál… Peti barátunknak már megvoltál, ha a maradék négyünkre rászánsz 2 egész percet, hipp-hopp, digi-dugi, mindenki elégedett lesz. Mindenki jóljár!

Aliz eljátszotta a töprengőt, aztán kacagva megrázta a fejét:

– Kösz, most mégsem! – Elhúzta a száját, ezzel igyekezett a figyelmet elterelni magáról, majd vállával Péterhez dőlve megkérdezte:

– Kijössz velem… a nagy ijedtség után egy cigire? Merre van a konyha?

Péter bólintott, kissé oldalazva felemelkedett ültéből, mert nem tudhatta, hogy látszik-e még rajta az előbbi meglepetés valamilyen jele.

– Peti barátunk, a szivart el ne felejtsd a szájába adni! – szólt utánuk Gábor.

A többiek szaxofont és furulyát emlegettek, közben a lemezről szívbemarkolón zengett a steel gitár.

Aliz megállt a nyitott konyhaablaknál.

– Kösz, hogy kikísértél. – Rutinosan rágyújtott. – Gyors leszek. Megint gyors – kacagott. – Ne zavartasd magad, ha ökörségeket beszélnek, mert akkor sosem hagyják abba!

– Nem volt ökörség – szaladt ki Péter száján, akár egy vallomás a keresztkérdésektől.

– Kösz, ez aranyos volt tőled. Én se bántam meg, hogy az öledbe ültem, mert felhívtam rád a figyelmüket. Milyenek már, hogy meghívtál minket ismerkedni, ők meg egymással vannak elfoglalva?... Mekkora ez a lakás?

– Majdnem mindent láttál már belőle, plusz fürdőszoba és kamra.

– Hol alszol? …Jaj, mit mondtam? Nem akartalak zavarba hozni! Esküszöm, nem azért kérdeztem, hogy zavarba gyere.

Aliz kifelé fordult. Talán nem is igazán érdekelte a válasz, vagy a saját megilletődöttségét szándékozott leplezni, vagy az ablakba támaszkodással újabb belátást akart biztosítani? Ki tudja ezt megállapítani?

Éppen ideje volt, hogy megint divatba jött a miniszoknya és miniruha!

Péter egy cseppet megroggyantotta a térdeit, készen arra, hogy bármikor vissza tudjon egyenesedni, és ebben az orángutános pózban leste guvadtan a lány félgömbjeit.

Kétségtelen, hogy a három lány közül bármelyiket elfogadná, de sok-sok lány közül is Aliz a legszebb. Ráadásul egyedül Aliz vetett rá néhány érdeklődő pillantást, a másik kettő figyelemre se méltatta. Hát ha ez nem mázli, akkor micsoda? Vonzotta a popsi, a partok között az elsüllyedő, majd újra előkerülő piros bugyi, ami a lány lába közt jótékonyan kirajzolta a punci-csomag formáját.

Beleharapni! Nem sok tartotta vissza. Aliz se zavarta a szemlélődését, inkább – tapintatos figyelmeztetésül? – megfordulás nélkül szólt hátra:

– Mindjárt megvagyok! Két slukk…

– Ne siess! – nyögött fel Péter. – Elvannak nélkülünk is, különösen én nem hiányzom a kollégáknak.

Ekkor Aliz váratlanul mégis hátrafordult, és deréktájon elkapta Péter elhomályosult tekintetét. Egy futó mosollyal kísérte a fiú fürge visszaegyenesedését.

– Ne gondold, hogy nem érdekled őket! Nagyon is.

Péter megkönnyebbült, hogy nem került szóba a nyilvánvaló kukkolása, de még a füle is vörös lett.

– Hogyhogy? – kérdezte, bár maga sem értette, hogy az előbb látottakon kívül még komolyan kíváncsi lehet valamire. Persze, tudna még a lány lélegzetállító dolgokat mutatni, kezdve a bugyiból kidomborodó húsos puncival, és még a kellemesnek tűnő ciciket sem látta…

– Elfelejtettem, mit akartam mondani – nevetett Aliz, fejét egy másodpercre Péter vállára hajtva.

– Én meg a kérdést.

– Akkor nem lehetett túlzottan fontos. De hová kalandoztál, ahol a madár sem jár?

– Madarat tényleg nem láttam.

– De amit láthattál, az elnyerte a tetszésedet? – A provokatív kérdéstől Péternek megint el kellett pirulnia, de Aliz sem panaszkodhatott az arcszínére. – Na, visszamegyünk?

– Muszáj?

Annyira közel voltak egymáshoz, hogy hallhatták egymás szívdobogását.

– Hááát… Te lennél a vendéglátó, ott a helyed! – A lány felemelte a kezét, megérintette a fiú tarkóját, mintha magához akarná húzni, de nem történt semmi. Egy pillanat múlva minden visszaállt. Véletlen volt? – Mert, mit csinálnál szívesebben?

– Elszívhatnál még egy cigit…– Péter bevállalta a merészet: – Megnézhetem még egyszer?

– Azt már nem! Napi kettő szálat engedélyeztem magamnak, ebből megvolt az első, és még hosszú a nap.

– A másikra elfelejtettél válaszolni…

Péter egy viszontkérdésre számított, mert a csajok szeretnek elmenni a végsőkig, például: „Mit szeretnél újra megnézni?” Erre ő határozottan azt felelhetné: „A popsidat, amitől begerjedtem.”

Ehelyett a lány felhúzta a vállát:

– A válaszom: talán.

Péter elkapta a derekánál, és szorosan magához húzta.

– Hogy lehet a talán-t igenre változtatni?

– Keresd meg a megoldást, nem túl bonyolult! – kacagott a lány, és meg sem próbált a szorításból kiszabadulni. – Na, menjünk vissza, mert már így is beindult az erotikus fantáziagyár!

(Folyt.köv.)

Folytatás:
Steel gitár 3.

Zenerotika 2. Prelúdium

Előzmény: Zenerotika 1. Intro

Zenerotikusok - erotikus novellák

ZENEROTIKA

2.

Prelúdium

Ákos gyanakodva nézett Dórára, mintha nehezen hinné, hogy éppen a barna szépségnek szólt az ajánlat, a telefonban akaratlanul elcsípett mondatfoszlány: "...és számíthatsz a segítségemre, 10 percen belül megkúratlak...!" Lapos tekintetekkel méregette a lányt, mint aki arra számít, hogy az ő feladata lesz 10 percen belül megkúrni.

– Ha tudtam volna, hogy együtt vagytok – mondta Karolának –, akkor nem sürgetlek annyira. Otthon majd találkoznánk... – Látszott az arcán az erőlködés: Meg kellene tudni, mit terveznek a lányok, anélkül, hogy kíváncsiskodna. – Van otthon félédes bor, rozé... sör...Megfelel, vagy vegyek gyorsan valamit? – fordult Dórához. – És ne húzzuk főzéssel az időt, rendelünk pizzát!

Ez a mondat éppen úgy hangzott, mintha tisztában volna vele, hogy a lány nem éhes, nem szomjas, csak dugni akar.

Karola sietett lehűteni a lelkesedést:

– Eltaláltad. Dóri nálunk vacsorázik. Remélem, Barnit már meghívtad!

– Még nem volt alkalmunk erről beszélni. – Barnabás érezte, hogy Ákost valamiért ki kell mentenie, még akkor is, ha a dupla meghívás Karolán kívül mindenkinek újdonság volt. – Köszönöm szépen a barátságot, és nekem is megfelel a pizza.

Dóra nem tudott megszólalni, égett az arca, és ahogy a többiek elindultak, ő automatikusan ment velük.

Elöl a 2 kórustag lépkedett, mindketten ugyanarra gondoltak, amiről pár perce még csak viccelődtek.

Mögöttük a zenekar legidősebb és legfiatalabb tagja, mindketten ugyanarra a pontra fókuszáltak: Dóra billegő fenekére.

Külső szemlélő vesztes sereg szomorú túlélőinek tarthatta őket, akiknek semmi okuk sem lenne a kesergésre, hiszen a lányok után mindenki megfordulna, az idősebb urat és a fiatal srácot pedig felfoghatatlan szerencse érte.

*

Ákos lakása – mióta Karola ideköltözött – porszagú bútorraktárból illatos, barátságos otthonná változott. Mivel a vendégek korábban nem jártak itt, csak a jelenlegi állapotot csodálhatták meg. A kopott lépcsőház kontrasztja után viszont határozottan megérződött a többoktávnyi különbség, ennyit jelent a női kéz megjelenése: rendet, tisztaságot, egyéniséget, puhaságot és kedvességet.

És erotikát! Dóra, ahogy érdeklődéssel körbetekintett, szinte minden egyes négyzetmétert dugásra alkalmasnak ítélt, és biztos is volt benne, hogy szőke barátnője – aki most is kihívóan játszik a hajával – ki is próbálta minden négyzetméteren. Persze Ákosból is kinézte, hogy gyakran jár-kel a lakásban felajzott farokkal.

– Hol az a beígért bor? – kérdezte zavarában.

Karola és Ákos egyszerre ugrottak fel, összeütköztek és kisiettek. A férfi még az ajtóból sóvárogva visszapillantott, mintha inkább neki kellene a lánnyal maradnia, majd a konyha felől hallatszott elfojtott beszélgetésük.

Dóra és Barni egymás mellett ültek a nappali rusztikus kanapéján. Dóri kettejük közé húzta az egyik absztrakt-mintás párnát:

– Te is úgy látod, hogy ezek össze akarnak minket hozni? – kérdezte ártatlan tekintettel.

– Ebben ravaszkodnak?

– Nem vetted észre?

– Deee!

– Felejtsd el, biztosan csak képzelődtem! – Dóra bosszúsan félrehúzta a száját.

– Neeem, nekem is feltűnt. De miért csinálják?

– Csupa jó szándékból. Ha nekik jó, legyen másnak is az.

– Rendesek. – Barnabás tekintete a lány karcsú lábaira siklott, és elképzelte őket nyakig felhúzva. – Nincs senkim – vallotta be.

– Nekem sincs, de egyáltalán nem érzem a hiányát – felelte Dóra, de ahogy mondta, éppen az ellenkezőjét lehetett kiérezni. – Nem is akarom elkapkodni.

(Folyt.köv.)

Folytatás: Zenerotika 3. Fúga

Erotikus ajánló 18+ Ujjgyakorlatok

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Ujjgyakorlatok - Földiboszi zongorán kísér

Zenerotikusok

erotikus novellák

UJJGYAKORLATOK

FÖLDIBOSZI ZONGORÁN KÍSÉR

A csöpögés buktatta le őket.

– Pedig nem is csináltunk semmit…! – méltatlankodott Angelika.

Ettől a naptól kezdve csak felügyelet mellett gyakorolhattak.

Dénes nem szólt semmit, de igen kínosan érintette, hogy éppen az ő átnedvesedett nadrágja lett az áruló, amikor a lány – saját bevallása szerint – más fiúkkal sokkal messzebbre jutott.

– Elővettem neki, és ráztam az ütemre – mesélte a napokban is Angelika, amikor Dénes kicsit előbb ért oda, és az aktuális diák nem győzte magát a kottával takargatni.

– Nekem még sosem csináltál olyat! – panaszkodott sértődötten a fiú.

– Miért? Kérted? – vonta meg a lány a vállát. – Amúgy meg… én csak azt csinálom, ami jólesik.

– Honnét tudod, hogy jólesik-e, ha még nem próbáltad?

Erre már nem válaszolt, és ezen az órán nem volt hajlandó semmiféle pikáns dologról beszélgetni.

– Az is lehet, hogy nem is volt igaz – morgott magában a fiú, eltévesztve közben a dallamot. – Az is lehet, hogy igaz… – Ezt tartotta valószínűbbnek, mert a másik srác az imént gyanúsan nyomogatta a kottát a nadrágja elejéhez, és szinte hátrálva távozott a szobából. – Tényleg elővette neki? – irigykedett.

A felügyeletet nem sokáig bírták fenntartani Angelika szülei. Néha beültették a gyakorlásokra maguk helyett a lány húgát, de aztán jobbnak látták, ha ezt mégsem teszik, hiszen kár lenne neki szándékosan rossz példát mutatni. Kitalálták, hogy jöjjön mindig korábban a következő művészpalánta, s így a lányuk talán – tanú előtt – mégsem csinál semmi hülyeséget.

A gyakorolni vágyók pedig csak szaporodtak, soha ennyi szorgos fiút nem látott még a világ, mint akik Angelikát választották zongorakísérőül.

Egymásnak adták a kilincset és a kottaállványt, a lány szülei meg csak reménykedhettek, hogy a lányukon nem osztozkodnak.

A csöpögés óta Dénes gyakorlásai olyan szolidan és fegyelmezetten zajlottak, mintha kicserélték volna a zongora mögött ücsörgő lányt. És nemcsak olyankor folyt izgalommentesen a próba, amikor már megérkezett a következő diák – aki le nem vette a tekintetét Angelika válláról, vagy a combtőig felgyűrt szoknya szegélyéről –, mert akkor sem történt semmi, ha kettesben maradhattak.

Hol voltak már azok a lopott simogatások és a pajzán megjegyzések? Hol voltak már azok a szándékos cukkolások, ami miatt Dénes – dühösen és féltékenyen – Boszorkánynak nevezte a lányt? Nem történt semmi.

Miért nem történt semmi?

– Berezonál a csiklóm – jegyezte meg nemrég Angelika, és többször leütötte ugyanazt a billentyűt. Ártatlan, hatalmas szemeivel nézett a fiúra, és megismételte:

– Ennél a hangnál érzem, berezonál a csiklóm. – Mivel a fiú értetlenül bámult vissza, szükségesnek tartotta megmagyarázni a jelenséget: – Itt élveznék el a széken! – vázolta a lehetséges következményt, és valamelyest fentebb hajtva a kényelmesre feltűrt szoknyáját, a combok találkozása felé mutatott.

Dénesre ezek a szavak és a szemléltetés gyakoroltak visszafordíthatatlanul kedvező hatást. Mire közelebb lépett a zongorához – testközelből meghallgatni azt a hangot – tisztességesen állt a farka. Felülről belátott a dekoltázsba, és elolvadt a két halom között…

Ekkor történt a végzetes csöpögés, ami meglátszott a világosszürke vászonnadrág elején. Mert ahogy télen - engedelmeskedve a fizika törvényeinek – befagy a kerti csap, és tavasszal – a csőszerelők örömére – csöpögni kezd… Erről Dénes, a csap tulajdonosa nem tehet. Csöpögött.

Azóta semmi.

Eltelt legalább 2 hónap.

Angelika betöltötte a 18. évét, és szebb volt, mint valaha. Kitette a falra az ebből az alkalomból készített saját aktfotóját, amelyen hátulról látszott ugyan, de életnagyságban. Másnapra a szülői szigor eltávolíttatta a képet.

A fiú szorgalmasan gyakorolt, és csupa olyan műveket választott, amihez elengedhetetlen volt a zongorakíséret. Talált egy olyan kottát, amitől izgalomba jött, nem érdekelte, hogy egyelőre meghaladja a képességeit, és az sem, hogy mai, modern darabról van szó, amit kockázatos eljátszani.

– Ez kell nekem! – repesett a boldogságtól.

Hóna alá csapva a kottát és a hegedűt, rohant Angelikához.

A lány vállatlan felsőt viselt, ami folyton lecsúszni készült, és csak a cicik tartották fent.

Egy zongorista gyakorolt éppen – egy pattanásos, vékony, szemüveges srác –, akinek nem kellett ugyan zongorakíséret, de a szülei megnyugtatóbbnak tartották, ha inkább két szakértő fül jelenlétében veri a billentyűt, mint otthon, ahol a macskát idegesíti.

Dénes felfedezte még egy okát a gyakorlásnak – bár erről a srác szülei nem tudhattak –, ez pedig páros ok volt: Angelika melle. Lépten-nyomon a fiú vállához nyomta, néha a tarkójához is, ahogy beleszólt a játékba. Az ifjú zongorista farka persze meredezett felfelé az állítható magasságú székből, és még több hangot elhibázott, aminek következtében a cicik szinte folyamatosan hozzáértek.

– Mintha a Boszi észre sem venné. Vagy direkt cukkolja? – morgott magában Dénes, de most nem törődött vele.

Végre ő következett.

– Ez mi? – lapozott Angelika a kottába. – Túl modern, csak pár hang… – Arca beleveszett a dús hajába.

– Nekem tetszik! – vigyorgott Dénes, és elővette a hegedűjét.

Eljátszotta azt a néhány ütemet, amibe a szerző nem tervezett zongorahangot. Izzadt a tenyere, mire a lány is belépett végre.

Az első lapozásig nem történt semmi, csak fűrészelés a madarakkal teli erdőben.

– Mi van a Boszival? – csodálkozott a fiú, de nem hagyta abba addig a játékot, amíg Angelika egy intéssel közelebb nem hívta.

– Érzed? – kérdezte a lány. – Ja, igen… – állapította meg az árulkodó nadrágjára pillantva.

– Máskor is áll – jegyezte meg a fiú merészen. – Mindenkié áll – tette még hozzá magában, féltékenyen.

Angelika szó nélkül lehúzta a cipzárt, és elővette a kőkemény falloszt. Többször leütötte ugyanazt a billentyűt:

– Érzed a bizsergést? Te is érzed?

Dénes elfordult, hogy legalább ne az ő farkát lássa meg először, ha valaki belép az ajtón. Belesápadt a gondolatba, ha a lány szülei betoppannának… Még az utcába se kellene többé bejönnie!

– Nyugi, csak ketten vagyunk! – súgta a lány. – Te is érzed, te ördögfióka? – Megfogta a farkat, mintha a rezonanciát ellenőrizné. – Tedd már le azt a hegedűt!

A fiú vidáman kukkantott a dekoltázsba, és bele is nyúlt mindkét kezével.

– Csupa lucsok vagyok, csinálj velem valamit! – nyöszörgött Angelika, majd bekapta a falloszt.

– Szopjál, te Boszi! Földiboszi!

Dénes hálásan pillantott a kottába:

A zongorakíséret szinte végig ugyanarra a hangra korlátozódott – nyilván a szerző is felfedezte a zene hatalmát –, arra a bizonyos bizsergetősre!