Magasföldszint 1.

 

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Magasföldszint

1.

 

A függőfolyosó legvégét Hoffmannék mindig telepakolták virágokkal, földdel teletömött virágcserepekkel és egyéb haszontalan tárgyakkal. Még szerencse, hogy a rossz mosógépet és a rozsdás biciklit a ház gondnoka határozott kérésére, többszöri felszólítás után eltüntették onnan. A felhalmozott kacatok nélkül is akadt elég bajunk. Nagy igyekezetünkben egy-két cserepet rendszeresen felborogattunk, de ez semmi ahhoz a tényhez képest, hogy egyre később sötétedett be.

– Mindennap kábé két perccel tovább van világos – okoskodott Hoffmannék fia.
Felszisszentem, mert a derekamba szúródott a kovácsoltvas virágtartó valamelyik kiálló kacskaringója:

– Azt a…!

– Pszt! – szóltak rám a haverok, és én is észrevettem, hogy lomhán nyílt a társasház ódon kapuja.

– Kez-dő-dik, kez-dő-dik! – kántálta súgva Kevin.

*

Négy hónappal korábban, egy csöpörgős hétfő délután néhány ember sebtében kirámolta a társasház lebetonozott udvarának közepén álló faház limlomait. Sok dolgot nem találtak, kicsit tanakodtak ismeretlen bőrdarabkák és csavarozható cipősarkak felett, aztán a legtöbbjét a kukába dobták.

A házban mindenki sajnálta a bácsikát, aki régóta betegeskedett már, mégis időnként csoszogva megjelent, hogy a faházban várja a javítanivaló cipőket. Amikor nem jött többé, napokig fel sem tűnt senkinek, csak akkor döbbentünk meg, amikor egy feketekeretes papírlapot találtunk a házikó ajtajára ragasztva: „… életének 87. évében…”

Két nap sem telt bele, megszoktuk a bácsika hiányát, a gyászjelentésnek már csak egyetlen sarkán tartott ki a ragasztó, majd az is végleg elbúcsúzott az öregúr emlékétől.

Megtorpantam.

Ennyi? Ha mérlegre teszünk 87 évet, a másik serpenyőre elegendő 2 napot helyezni.

A faház kiürítése után újabb emberkék jelentek meg, akik iszonyú porral és zajjal átszabták a belsejét. Kisebb-nagyobb táskákat, bőröndöket és öveket árult egy vállalkozó úgy két hétig, mire rájött, hogy az utcáról senki sem fog ilyesmiért betévedni, a társasház lakóinak pedig nincs mindennap szüksége egy-egy új ridikülre.

Megint kiürítés következett, és a vén cipészmester kulipintyójának újabb gazdája akadt. Ettől kezdve szinte naponta találtam valamit a szekrényekben, aminek elromlott a cipzárja, vagy amit szűkíteni, bővíteni, hosszabbítani vagy rövidíteni kellett, esetleg kivenni belőle a bélést. Örömmel vittem mindent, egyenként, mert a szüntelenül a varrógép fölé hajoló lány nagyon szép volt. A házban lakó haverokkal egymásnak adtuk a kilincset, ők is előszedtek minden varrni- vagy javítanivalót, s már gyanakodva méregettük egymást az udvaron: nem-e szándékosan mennek tönkre tömegével azok a ravasz cipzárak.

Legnagyobb sajnálatunkra – s ezen az egyetlen ponton tévedett a szerelmek szövéséért felelős isten – a lány sosem maradt egyedül. Reggelente egy idősebb asszony nyitotta a faház ajtaját, majd délután a férje vette át a műszakot, és ő is zárta este a műhelyt. Ők vették fel a megrendeléseket, és napközben elvégezték a kisebb javításokat. A munka oroszlánrésze a lányra hárult, aki délelőtt 10-re járt dolgozni, és délután 4 óra körül felsöpörte a kis helyiséget, majd hazament. A két időpont között alig pillantott fel a varrógéptől.

– Eszébe jut-e, kinek a nadrágja van a kezében? Hogy kinek a cipzárját húzogatja, gombostűvel a szája sarkában? – sóhajtoztam magamban, ám biztosra vettem, hogy a sok, törzsmegrendelőnek számító fiú közül egyikünket sem ismerné fel.

S ha még kételkedtem volna abban, hogy a varrólány fel sem néz munka közben… Összeütköztünk a kapuban. Egyszerre nyitottuk két oldalról, és nem tűnt fel, hogy könnyebben mozdul a nehéz faszerkezet, mint szokott.

– Bocsánat! – motyogtam.

– Jó napot! – mondta ő, tekintetével a sötétedő utcán közelgő busz számozását figyelve.

Éreztem az illatát, egy pillanatig éreztem testének melegét… vagy ezt csak képzeltem. Sietett tovább anélkül, hogy felismerne, vagy egyáltalán felnézett volna.

Aznap a haverok szokatlan élénkséggel tobzódtak a lépcsőház legalsó fordulójában.

– Bement! – újságolták, amikor odaértem.

– Dehogy! – morogtam lemondóan. – Elment, most futottunk össze a kapuban.

– Kit érdekel az a kiscsaj? – legyintett Kevin.

– Téged! – vágtam rá rögtön, mert ő ugyanúgy belezúgott a varrólányba, mint bármelyikünk.

– Hagyjá’ má’! – Torkollt le türelmetlenül. Miközben az izgatott csapat felfelé lépkedett. Kevin elmagyarázta, mi lehet fontosabb még a varrólánynál is: – Itt toporgott egy spiné, de képzelj el eeekkora – mutatta – dudákat, feszülő szoknyát, ahogy kell. Be sem gombolta a kabátját izgalmában. Az óráját nézegette, jött-ment itt öt méteren belül, a kapuig meg vissza. Aztán, ahogy a kiscsaj elhúzta a csíkot a varrodából, emez beosont.

– Dugnak? – kérdeztem rá, mert sejtettem, hogy emiatt keletkezett az izgalom.

– Csakis! Ilyen nőtől még az öreg muksónak is feláll a bökője! Én is egyből kiírnám, hogy ZÁRVA, elhiheted, vagy csinálnék olyan táblát, hogy MA DUGÁS VAN.

Közben felértünk a lépcsőn az elsőre, és a függőfolyosóról ábrándozva pislogtunk az udvaron meghúzódó faház felé.

– Teee! – bökött oldalba Kevin.

Akkorra már én is felfedeztem, hogy az oldalsó, vízszintes téglalapalakú ablakon át be lehet lesni a házikó kivilágított belsejébe. Hogy ezt mi eddig miért nem vettük észre? Talán csak azért maradt ki a világ nagy felfedezései sorából, mert az öreg cipészt, a faház eredeti birtokosát sosem akartuk meglesni…

Eszeveszetten rohantunk egy szinttel lejjebb, mert ha az elsőről ilyen jó a belátás, a magasföldszint korlátja mellől egyenesen tökéletes lehet.

El kellett mennünk a függőfolyosó legvégére, ahol már a madár sem jár, kivéve Hoffmannékat, akik időnként újabb kacatot tárolnak be ezen a holt téren.

Ettől a naptól kezdve rendszeres programunkká vált a kukkolás. Szerencsére korán kezdett sötétedni, és mi feltűnés nélkül támaszthattuk derekunkat a közeli korlátnak, hogy – amint elérkezik az idő, és megérkezik valamelyik látogató – néhány lépéssel arrébb, nekikönyökölve élvezhessük a műsort.

*

– Jó szervező az öreg muksó! – állapította meg Kevin.

Egyetértő bólintásokkal jeleztük, hogy szerintünk is. Sok beszédet nem kockáztattunk meg, inkább némán, tátott szájjal figyeltünk.

Napról-napra megjelent egy-egy nő, éppen 1 perccel azután, hogy mindannyiunk álma, a varrólány mögött becsapódott a társasház kapuja. A rendszeres látogatókból sokáig négyet különböztettünk meg, ám később bővült a kör, újabbak osontak be a műhelybe. Ketten sosem jöttek egyszerre, de olyan sem fordult elő, hogy az öregnek valamelyik napra ne jutott volna a jóból.

A legelső találkozás – bár később arra gyanakodtunk, hogy az öregnek nem ugyanaz lehetett a legelső, mint nekünk –, amit sikerült a magasföldszint korlátjától, Hoffmannék kacatjai közül végignéznünk.

A nő éppen olyan volt, ahogy Kevin lefestette, de a kabátot közben ledobta a hosszú pultra. Pulóverét óriási dudák feszítették, combközépig sem érő szoknyája alig bírta kordában tartani dús, alsó idomait.

– Jó nagy kuffere van – súgta Pisti, aki nem a választékos beszédéről vált híressé.

A cipzárcserére és egyéb javításokra szakosodott műhely egyetlen férfitagja – „az öreg muksó” – a nő előtt térdelt. Azért nem a guggolást választotta – vélekedtem –, mert hosszabb távra rendezkedett be, guggolni meg nem szokás sokáig, az ő korában meg főleg nem. Méricskélés címén egy zöld-sárga szalagot nyomogatott a széles combokhoz, majd ugyanezzel az ürüggyel kicsit fentebb húzta a szoknyát, már amennyire a feszülés ezt engedte.

Az öreg ravaszul úgy helyezkedett, hogy a bejárati ajtó melletti üvegen belesve ne lehessen meglátni, mit csinál a nővel, hátramentek a polcok és a bordó függöny takarásába. Arra persze nem gondolt, hogy mi, a félemeleti korlátnak támaszkodva, mindent látunk a kissé poros üvegen keresztül.

Volt is mit látni! A mérőszalagot húzogató kezek nem pihentek, megmérték a szoknya alatti részt is, kívül-belül a lábak hosszát… Felsőhajtottam, amikor az egyik szorgos kéz benyúlt a nő lába közé, majd hirtelen félredobta a zöld-sárga mérőszalagot, és csak úgy, mindenféle ürügy nélkül kezdett fogdosásba.

A nő felnevetett, oldalt kikapcsolta a szoknyáját, és négy kézzel szabadultak meg a feleslegessé vált ruhadarabtól. Combtőnél befejeződő harisnyát, és miniatűr, fekete tangát viselt, ami elég különösen mutatott az erotikától duzzadó idomokon. A szoknya húzkodása közben a bugyi is lejjebb csúszott, ám azt gondosan megigazgatta, valamiért magán tartotta.

– Én lerángatnám! – nyögött Kevin, és a korlátra támaszkodva, néhány jellegzetes mozdulattal mutatta, ő mit csinálna.

Az öreg felemelkedett – gondoltam, most felülről folytatja a vetkőztetést, ott is akad bőven fogdosnivaló –, s jól látszott, hogy elől a nadrágját lándzsaszerűen nyomja előre a farka, jelezve a szándékot.

Észrevette ezt a nő is, és tétovázás nélkül rámarkolt. Kibontotta a nadrágból, és most ő térdelt a cipzárak szakértője elé.

– Se kép, se hang! – bosszankodott Pisti. Kevin némán káromkodott.

Olyan szerencsétlenül állt-térdelt a pár – nem is értettem, miért kellett megtenniük azt a félfordulatot –, hogy az öreg hátán, és a nő kikandikáló vállán kívül nem nagyon láttunk semmit.

Négy-öt percig a fantáziánkra voltunk hagyatkozva, aztán felállt a nő, a kabátjához sietett, és kis kotorászással elővarázsolt papírzsepibe törölte a száját. Visszament az öreghez, szorosan elé állt, és húzogatta a levitézlett szerszámot. Nem sokáig tartott a türelme – rövidebb ideig a cumizásnál – hamar feladta. Valamit még beszélgettek, mindketten mosolyogva, közben a szoknyába visszapréselte, ami korábban is benne tartózkodott, a kabátot továbbra sem gombolta be.

– Itt parkolhat a közelben – jelentette ki Kevin kipirulva.

– Fogadjunk, hogy jön máskor is! – néztem végig a haverokon.

– Én is azt mondom – lelkendezett Pisti. – Lesz még dugás a faházban!

Folytatás: Magasföldszint 2.

Negyedik emelet 2.

 Előzmény: Negyedik emelet 1.

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Negyedik emelet

2.

 

Ült a fürdőkád peremén, és fülét hegyezve próbálta kitalálni, mi történik odakint. – Elkapta a férjét és most cuppog rajta? Biztos gyanús lehetett, hogy meztelenül lófrálgat a lakásban… Ez az! Azt hazudta a csaj, fogadni mernék, hogy „éppen rád gondoltam, kandúrkám, és addig is masztizni akartam egy kicsit, amíg haza nem érsz, hogy készen álljak a befogadásodra!...” – súgta a tükörnek. – Most meg szopja! De akkor mi volt az, hogy mindenkire rágerjed?

– Mit csinálsz?! – hasított a csendbe a nő rémült-ingerült sikoltása.

A válasz jobban meglepte Csabát, mintha hozzá szóltak volna a fürdőszobaajtó túloldaláról:

– Szerinted? – kérdezett vissza egy másik női hang. – Felnyomom a golyókat.

Nem pasi! Mindent értett, legalábbis egy kicsit megkönnyebbült: Nem a nő férje jött haza, hanem valami csaj, akinek kulcsa van a lakáshoz. Inkább az érdekelte volna: Milyen golyókat és hova?

Fészkelődött a fürdőkád peremén, ahová meztelen feneke és combja odanőni készült.

– Itt?! – szörnyülködött némi hápogást követően az asszony.

A flegmának induló válasz nem késlekedett:

– Az jobb, amikor te elvonulsz a szobádba, és teletömöd magad a fél sexshoppal? Én nem álszenteskedek – tette hozzá, a Csaba számára ismeretlen, ám kétségkívül érdekes nőszemély.

– Nem is volt rajtad bugyi?

– Mert? Minek az? Rajtad meg csak az van!

– De így voltál egész nap? Bugyi nélkül? – hallotta a fürdőkád szélén kucorgó férfi, akinek tetszett a hangjáték, még úgy is, hogy összehúzott szemmel erőlködve sem láthatta, hogyan nyomja fel a puncijába a gésa-golyókat a másik csaj.

Úgy tűnt, lekötik a golyók, mert késlekedett a válasszal:

– A metrón felfedezte egy pasi, amikor meg akarta simogatni a seggem, de nem akart megdugni, leszállt álló fasszal a következő megállóban.

– Képes lettél volna…?

– Mert? Ki vette volna észre a tömegben? Különben is, mindenki szexszel, akinek van kivel és mivel, mi van abban?

Az asszony nem jutott szóhoz, vagy ő is előkapott valami segédeszközt. – A csajszi a lánya lehet? – töprengett Csaba. – Anyja lánya. – Mit nem adott volna érte, ha meglesheti őket, legalább egy pillanatra. A filmekben ilyenkor előlép a koma a rejtekből, és a csajok egyből rácummantanak, lecserélik a műanyagot igazira. – Szép kis család! – Elképzelte, mi lett volna, ha nem az anyával, hanem a lánnyal fut össze, például a metrón, s neki sem kellett volna sokat udvarolni. – Szép kis család! – ismételte elégedetten.

Lépteket hallott. Visszajött az asszony, pedig azt sem vette észre, amikor elment. – Persze, mert mezítláb volt, most meg cipőben tipeg-kopog!

– Már kész is vagy? – csodálkozott a nő.

– Egy menet oké. Jöhet a ráadás!

– Géza mikor ment el tegnap?

– Gyorsan, a fene a korai mindenét!

– Nem úgy értettem, hanem itt aludt?

– Szoptam fél éjszaka, de csak két adagot bírt összekaparni.

Az asszony megértő hangnemre váltott:

– Szegény kislányom!

Csaba elégedetten vigyorgott a tükörképére: – Mondtam én, hogy a lánya!

– Nem akartam bemenni, hátha éppen csináljátok – folytatta az asszony ravaszul.

– Máskor sosem zavart!

– Akkor úgy mondom, hogy nem akartam bemenni, hátha Géza éppen küszködik, és csak szégyenkezne, ha más is látja.

– Küszködésből nem volt hiány – válaszolta ingerülten a lány. – Veled milyen volt?

– Semmilyen! – vágta rá hirtelen az asszony.

– Hagyjál már! Egyszer már bevallottad, hogy megdugattad magad, most mit kell az egész sztorit megint elölről kezdeni?

– Elhiheted, hogy nincs jelentősége! Kijött tőled, a fürdőbe akart menni, de éppen foglalt volt  mert akkor végeztünk azzal az öreggel, nem jut eszembe a neve… És sürgettem, hogy fürödjön le, mert mindjárt hazaér a férjem… A te Gézádnak meg mondtam, hogy ne várakozzon, lemehet a másik fürdőszobába is, vagy addig jöjjön be hozzám… Akkor történt, de tényleg semmi jelentősége sincs, kicsit benyomta, de nem jött belőle semmi. Közben felszabadult a fürdőszoba.

– Ahhoz meg mit szólnál, ha én is lehalásznám valamelyik faszidat? Ha azt mondanám, hogy nincs jelentősége, csak meg akartam magam dugatni, de nem állt fel neki?

– Viheted… Bárcsak lenne! – sóhajtott egy fájdalmasat az asszony.

– Én is így vagyok, hogy sehogy!

Csaba – az emlegetett fürdőszoba kádszélén ülve – jól szórakozott a két nő bizalmas beszélgetésén, miközben azért sötét és kínos felhők kergetőztek az agyában. Húzogatta és dülöngéltette a falloszát, a tükörben – jobb híján – magát nézte. Farka nem akart moccanni, nem reagált a legvadabb rángatásra sem. Elképzelte, micsoda leégés lenne, ha kilépne az ajtón, és szembetalálkozna a két nővel: Vagy kizavarnák a lakásból, még az asszony is letagadná, hogy látta volna valaha is, vagy először megpróbálnák mindketten megdugatni magukat, és röhögve azután zavarnák el, amikor csődöt mond…

Nem hallott egyetlen hangot sem. – Összeborulva sajnálják magukat? Ha ezeknek valaki a karmai közé téved…! – Leginkább egy kifacsart citrom jelent meg a szemei előtt, melynek előzőleg lereszelték a héját is. Nem irigyelte a citromot, életében először

Fülei úgy itták a csendet, mint júliusi, kitikkadt rét az első esőcseppeket.

– Mit csinálnak? – Tükörképe tett egy újabb próba-húzogatást, de úgy tűnt, hogy falloszát átjárta a csend, és talán el is aludt. – Na, veled se jutok messzire, egy lyukba se kívánkozol, nemhogy kettőbe! – Nagyot sóhajtott.

Fülelt, de kint semmi nesz. Végtelen óvatossággal, mintha a túloldalon lövésre kész fegyverek várnák, milliméterről milliméterre nyomta le a kilincset. Úgy emlékezett, hogy az ajtó korábban nem adott semmi hangot, amikor bemenekült rajta, bár akkor nem figyelt ilyesmire. Sikerült résnyire megnyitnia, és nem állt senki lövésre készen…

– Sajnos én sem – morogta hangtalanul.

A szemközti hálószoba üres, és amarra sincs jele semmiféle életnek. Rácsukta az ajtót a kékes-lilás fürdőszobára, és a fal mellett osont a lépcső felé, lépésenként megállva és hallgatózva.

– Felszívódtak… – Képtelen volt felfogni, hogyan tűnhetett el a két nő nyomtalanul, és legfőképpen hangtalanul.

A lépcső közepén járt már, amikor csengetés verte fel a csendet.

Alatta a földszint és a bejárati ajtó, ahol valaki befelé kívánkozik. Felette az emelet, ahonnan minden bizonnyal előbukkan legalább az egyik nő, hogy megnézze, ki csengetett.

Merre menjen? Toporgott egyetlen lépcsőfokon, középen.

Ugyanakkor szólalt meg újra a csengő, amikor amarról kopogó magassarkú közeledett.

Három puha ugrással – sosem gondolta volna, hogy ilyesmire is képes – a lakás alsó szintjén termett, és félretéve minden óvatosságot, belépett az ottani ajtók egyikén.

– Itt van a ruhám! – villant az agyába, és elöntötte a kiszabadulás érzése. – De hol? – Pedig mintha éppen ide rugdosta volna be az asszony…

Pedig ruha volt bőven, fogasokon, vállfákon csüngtek, polcokon sorakoztak.

– Szorultságból felveszek bármit, csak el innen! – gondolta, végignézve a gardróbszoba választékán.

Akár a rab, aki meghallja a börtönőr kulcsait zörögni, reménykedik, aztán éppen az ő cellaajtója nyílik. Csakhogy van egy feltétele a szabadulásnak: női ruhában kell elhagynia a börtönt… Mit tehet? Nekitámaszkodik a falnak, és vár még egy kicsit.

Olyan elhagyatottnak és kiszolgáltatottnak ember nem érezte még magát. mint Csaba a gardróbhelyiségben, sok-sok színes, női ruha társaságában! Ráadásul feladta a fürdőszoba komfortját, ahol segíthetett volna feszülő húgyhólyagján… Szétnézett, mintha egy forgalmas téren szeretné elintézni a csapolást, aztán elégedett képpel, torz vigyorral, az ajtóhoz legközelebbi sarkot választotta.

– Ennyi pedig jár a bezárásért! – gondolta.

Az ajtón kívül megint néma csend volt. Ki jött az előbb? El is távozott már? Miért nem szólt egy szót sem?

Majdnem minden kérdésére egyszerre megérkezett a válasz: tompa puffanást hallott. Mintha valakit vadul az ajtóhoz nyomnának. A további zörejek kapkodó vetkőztetést idéztek, szenvedélyes csókolózást…

Csaba azt gyanította, hogy az asszony továbbra is kizárólag egy bugyit visel, a lánya meg éppen bugyit nem, ezért őket nem nagyon kell vetkőztetni. – Hanem kettőjük közül valaki vetkőztet egy látogatót, akit az ajtóhoz nyomott.

– Ki jött? – kérdezte valahonnan messziről a lány. Hangjában egy szemernyi kíváncsiságot sem lehetett felfedezni.

– A gázóra-leolvasó… – kiáltott vissza az asszony.

– Már megint? – Mintha közeledne a lány hangja.

– Akkor villanyóra…

Hirtelen kinyílt a gardróbszoba ajtaja, és mielőtt az ott raboskodó Csaba befurakodhatott volna a női ruhák színes hullámai közé, egy férfivel nézett farkasszemet. Kevés híján hangosan felnevetett!

Mindketten meztelenek, és mindkettőjüket a ház asszonya rejtegeti.

Az új jövevény nem produkált különösebb meglepődést – talán volt már része hasonló élményben –, szórakozottan végignézte a cipőktől roskadozó polcokat, majd a ruhák következtek. Közben rutinosan húzogatta a farkát, mint aki bízik benne, hogy visszatér az asszony, és mindjárt ott folytatják, ahol az iménti action abbamaradt. Csaba legalább 10 évvel fiatalabbnak nézte a másik rabot, és az életkorból következő tapasztalatlanságnak tudta be az irritáló optimizmust.

– Csak ketten vagyunk? – kérdezte az újonnan érkezett, miután megismerte a teljes ruhaválasztékot. Egy pillanatra abbahagyta a farokhuzigálást, és kezét nyújtotta.

Csaba úgy tett, mintha a kinti hangokra koncentrálna, elkerülte a kézfogást, hátrálva rálépett valami műanyag tasakra. Naftalin? Mindegy.

A kétszintes lakásra megint áthatolhatatlan némaság borult.

Egyetlen percig tartott a vibráló csend. Valaki kulccsal nyitotta a bejárati ajtót, majd a két férfi döbbenten hallgatta a súlyos lépteket.

– Ez egy medve! – súgta a rövidebb ideje raboskodó, s arcára kitelepedett a sápadt aggodalom.

– Bakancsos medve? – Csabának alig jött ki hang a torkán.

A lépcsőt megrengető, lassú léptek fokról-fokra távolabb kerültek. Csaba arra gondolt, hogy a cellatárs elfeledkezett az ütemes húzogatásról, pedig izzadt tenyérrel élvezetesebb… Bízott benne, hogy a robusztus léptű koma az asszony férje, azaz a lány apja, és ezek majd hárman ellesznek odafent, miközben el lehet tűnni a lakásból.

– Ha ezt megúszom…! – fogadkozott buzgón, bár nem talált megfelelő ellentételezést. Sokat megérne egy sérülésmentes kiszabadulás.

Az asszony is hasonlóan vélekedhetett, mert széles mozdulattal kitárta a gardróbszoba ajtaját, egy szál bugyijában megállt a nyílásban, s mintha egyikükről már elfeledkezett volna, csodálkozva meredt a két meztelen férfire. Jobbját kinyújtva, mutatóujjával jelezte a menekülési irányt.

– A ruhám…? – kérdezte Csaba.

Az asszony csak tolta őket kifelé:

– Pszt! Mindjárt adom! 
Pillanatokon belül kirepült a lépcsőházba egy kupacnyi ruhadarab, és a két férfi kapkodva öltözködött. A harmadik emeletnél már gombolkoztak, a másodiknál egymásra néztek, és olyan felszabadultan kacagtak, hogy a könnyük is kicsordult.

Vége

Negyedik emelet 1.

 

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Negyedik emelet

1.

Ült a sötétkékes-lilás, fényes csempével befalazott, hófehér fürdőkád peremén, és rezignáltan bámult meztelen lábai elé. A zománcozott kádra csüngő zacskóját lehűtötte a fém hidege, fallosza elveszítette hetyke tartását, szerényen visszavonulót trombitált, és megszidott kutyakölyökként hátrálni kezdett kígyóbőrébe.

Némán káromkodott volna, de ahhoz se volt kedve. Felkaphatott volna egy üveg szeszt, és elücsörögnének kettecskén, de menekülés közben nem maradt idő ilyesmire.

A szemközti falról egy hatalmas tükör bámult rá, s ha ebben nem látna minden részletet, egy sor tükörcsempe csillogott a kád mögött is, ezek így együtt egy végtelenségbe nyúló fürdőszoba illúzióját keltettek. Csaba azonban nem vágyott távolra, csak ki innen, el innen, mielőbb.

Szórakozottan figyelte, ahogy a fallosza lassan visszahúzódik a bőrébe, magával húzva néhány szőrszálat. Kellemetlen lehet az ilyen becsípődés, amikor nincs alkalom benyúlni a nadrágba és megigazgatni. Most meg tudta fogni, kicsit visszahúzni a bőrt a makkról, és elrendezni azokat a rakoncátlan szőrszálakat.

– Van idő mindenre… – dörmögött némán.

Megakadt a tekintete egy női borotván, és eljátszott a gondolattal, hogy nagy ráértében megszabadul elhanyagolt, dús szőrzetétől, még annak árán is, ha a megpróbáltatás után a vágószerszámot ki lehet dobni.

– Milyen szőre lehet a csajnak? – töprengett. Ő már csak csupaszon látta, de elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a borotva látott már egyet, s mást, és erőlködött már eleget. A sötétbőrű csajoknak sűrű a szőre. Vigyorgott: – Térdtől köldökig.

Kinyitott néhányat a hófehér szekrénykék sokaságából, amelyeket ültében kényelmesen elért, és gátlástalanul találgatta, melyik tubus és tégely mit rejthet.

– Hol tarthatja a vibrit? – Biztos volt benne, hogy ilyesmiből a házban széles választék áll rendelkezésre. – A hálószobában? És amikor itt jön rá…?

Ajtócsapódás hallatszott.

Nem kezdett el bizakodni, hogy ezzel véget is ért a fürdőszobai kalandja, ám a legkisebb zaj is megnyugtatóbb, mint a néma csend, amikor nem lehet tudni, mi történik a többi helyiségben.

Érezte már a boltban is, hogy túlvállalta magát, de hajtotta az ösztöne. Hallgatni kellett volna a megérzésekre!

A mennyezetig érő sötétkékes-lila csempe annyira markánsan jelezte a fürdőszoba határait, hogy Csaba regényhősnek, Edmond Dantésnek.érezte magát, körötte pedig nem is lehet más, mint a Château d’If. Ha nem lennének a végtelent ostromló tükrök, sziklabörtönre hasonlítana az egész, lila és sötétkék börtönre.

Megint ajtócsapódás.

Fellélegzett, mert a szabadulás jelének tekintette. Visszaszerzi a ruháit, és az sem bánja, ha jó öreg Dantés-ként át kell úszni a fél Földközi-tengert, vagy ha évekig nem lát nőt… Ez utóbbit még elhamarkodott fogadkozásnak tartotta, és fontolóra akarta venni, de határozott hangok közeledtek.

– Ne dumálj már baromságokat! – hallotta a nőt.

Válaszként újabb ajtócsapódás, de akkora dörrenéssel, mint amelyiket erőből bevágták.

Ingerült járkálás zaja szűrődött be a fürdőszobába.

– Mit csinál a másik? – morfondírozott Csaba. – Kinyírta és most magában beszél? – Mert úgy vélte, hogy a nő lehet a járkálós, a másik pedig, aki a férje, ő csapkodta az ajtókat, amerre elhaladtak.

– Mindenkire ráizgulsz, aztán meg csodálkozol, hogy semmibe se vesznek! – folytatta a nő.

– Hoppá! – Csaba belenevetett a tükörbe. – Csak nem...? – Világossá vált számára, hogy a nőt ezért sikerült kábé 10 perc alatt rábeszélni, hogy hadd kísérje már fel a lakásába. – Ki van éheztetve, láttam a szemén, mint a bagzó macskáé…

Elégedetten hátradőlt volna, csakhogy ez nem lehetséges egy fürdőkád szélén ücsörögve.

Egy üzletben találkozott a nővel, szórakozottan nézegette a ringó fenekét, és követte olyan polcok közé is, ahonnan nem akart vásárolni. Kétszer rámosolygott, a harmadik mosoly már viszonzásra talált, s a pénztárnál sorállás közben felajánlotta, hogy segíti hazavinni azt a rengeteg mindent.

– Á, itt lakom egy ugrásra – szabadkozott a nő, de a mondat végén nem vitte le a hangsúlyt, ami Csaba számára azt jelentette, hogy lehetséges a folytatás.

– Nagyon szívesen megteszem egy kedves hölgynek, ami csak tőlem telik… – hagyta ő is lebegni a mondatot.

– Lehet, hogy nem hoztam elég szatyrot, mindig túlvásárolom magam – mosolygott a nő, ami már azt jelentette, hogy elfogadja az önzetlen segítséget.

Csaba nem világosította fel – hiszen azzal mindent elrontott volna –, hogy üres szatyrot adnának a pénztárnál, inkább ő kért egyet a pénztárostól, és azt lobogtatva sietett a vásárolt dolgait rendezgető nőhöz:

– Ebbe meg tegyük a maradékot, és már mehetünk is! – készségeskedett, és két csomagot összefogott.

Arra gondolt közben, hogy mára már nem hiányzik egy újabb szex, de hülye lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget. – „Megdurrantom hátulról, aztán, agyő!” – Lehet, hogy még a bugyiját se veti le, csak félrehúzza… – „Vagy vetkőzzön csak le a csaj, aztán szopjon meztelenül, csak kidugom neki a farkamat!” – ábrándozott magában, miközben hangosan, rutinosan sorolta a bevált csajozós szöveget a kisugárzásról és az ellenállhatatlan varázsról.

– Azt a mindenit, de nagy lakás! Kívülről azt hinné az ember, hogy egy szokásos társasházzal van dolga, 5 emelet…, aztán a negyediken elámul, hogy nincs is ötödik. Belép az ember a lakásba, és kiderül, hogy innen, lakáson belülről mégis nyílik a következő emelet! – Hadarta Csaba, mert úgy érezte, hogy még mindig nem kellene szóhoz engedni a nőt. Egészen addig folytatta, amíg le nem pakolták a bevásárolt dolgokat. – El is lehet veszni egy ekkora lakásban. Persze, én minden este tűvé tenném az összes helyiséget, megkeresném az asszonyomat, nehogy ne kapja meg a betevőjét.

A nő végre meg tudott szólalni:

– Akarsz is valamit, vagy csak a szád jár? – Példát mutatva vetkőzni kezdett.

Csaba is ledobálta a ruháit, s ajkát harapdálva leste a dús idomok előbukkanását. Akadt néznivaló.

Ahogy ott álltak egymással szemben, kicsit lihegve, kipirulva, majdnem meztelenül, eldöntötte, hogy alaposan kipróbálja a nőt, minden helyzetben, minden nyílását, s mégsem kapkodja el a dolgot. Kedvtelve nézegette a súlyos melleket, a meredező bimbókat…

– Azt is! – mutatott a bugyira.

– Miért? – kacagott a nő. – Mit akarsz? – Hirtelen lábmozdulattal berúgta egy közeli helyiségbe a ruhákat, és rájuk csukta az ajtót. – Addig nem kapod vissza, amíg be nem bizonyítod, hogy nem csak dumás vagy!

– Na, gyere, te…! – Belemarkolt a kiadós, feszes félgömbökbe, majd a nő fejét lefelé nyomva, térdre irányította: – Kóstolj meg, mielőtt megbaszlak!

Az asszony, kapaszkodónak használva a falloszt, elkapta a fejét, nevetve felállt, és a lépcső felé indult:

– Nehogy azt hidd, hogy pik-pakk leszoplak, és mész a dolgodra! Gyere a vízágyamra!

Még fel sem értek a másik szintre, amikor a bejárati ajtó felől egy rövid, de határozott csengetés hallatszott, majd kulcscsörgés.

– Menj be oda! – súgta a nő, és a hálószoba tükörfalú gardróbszekrényére mutatott.

– Nem férek be… 
– Majd beférsz, ha a férjem palacsintává lapít! – viccelődött a nő, ám a szemében ijedtség tükröződött. – Menj be a fürdőbe, ezt a fentit nem szokta használni! – A férfit lábujjhegyen a hálószobával szemközti ajtó felé lökdöste.

Folytatás: Negyedik emelet 2.

HannaH

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Állásinterjú az alagsorban

  

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Állásinterjú az alagsorban

Józsi bácsi korán kezdett őszülni, s a minap betöltött 45. esztendő alkalmával már egyetlen barna hajszála sem akadt a dús, szürkésfehér bozontban. A szakálla még az első hóesésre emlékeztetett, amikor elindul a küzdelem a föld fehérre festéséért.

– Mert a szakállam fiatalabb, mint én vagyok – szokta mondani. Bizalmasabb kollégáknak még hozzáteszi: – A farkam is hátrányban van, de igyekszem vele behozatni a lemaradást.

Kerülgette is a nőket, ahogy kell, és nem egynek okozott már meglepetést, hogy „a Józsi bácsi” nem áll meg egy ártatlan simogatásnál, hanem beszorítja a sarokba, ha csak teheti.

Gondnok, karbantartó, és afféle mindenes volt az irodaházban, sőt újabban rábízták a 4 fős takarítószemélyzet koordinálását is. Az egyik takarítónővel már az első napon közölte:

– Nagyon slampos vagy, így nem mehetsz ki a folyosóra!

– Mi a baj? – kérdezte ijedten a 26-28 körüli nő. Eszébe sem jutott megkérdőjelezni a vadonatúj főnök megjegyzését, bár amikor ő dolgozik, reggel 5-től 8-ig, és este 4-től 8-ig, olyankor nem nagyon szokott találkozni senkivel. Sem a folyosón, sem másutt, akinek számítana az ő „slampossága”.

– Mi ez a szakadozott nadrág? Mint egy csöves az aluljáróból. És úgy nézel ki, mint aki ki van tömve. Mintha a melleid között nem lenne völgy!

– Pedig van…

– Mint akit kitömtek. Vagy vegyél normális nadrágot és melltartót, vagy ne hordj egyáltalán! Vagy megtömlek – morogta Józsi bácsi –, de még ma.

Ehhez tartotta magát. Kevéssel este 8 előtt megjelent, három takarítónőt visszazavart az emeletre, mondván nem járt még le a munkaidő, a tépett-nadrágos nőt pedig beinvitálta az alagsorban kialakított irodájába:

– Látod, így kell ezt! – közelített lépésről lépésre, míg a falnál már csak egy centi választotta el őket egymástól. – Látszik, hogy van melled, nemcsak odacsomagoltál valamit a ruha alá… – Megmarkolta az emlegetett női díszt, és hamar kibontotta.

Gyönyörködött a két tejfehér halomban, megsodorgatta a bimbókat, és hátralépett.

A nő már azt hitte, hogy Józsi bácsi aznapra megelégszik ennyivel, büszkén és megkönnyebbülten felsóhajtott, hiszen jólesett, hogy tetszik az öregnek, de nem szeretett volna többet, legalábbis egyelőre.

Ekkor felcsattant Józsi bácsi, és visszalépte azt az elvesztegetett távolságot:

– De a nadrágod…! Hogy lehet ilyet felvenni? – Rányomta a nőt a falra. – Ennél már az is jobb, ha nem veszel fel semmit… – hörögte.

A nő már nem gondolta azt, hogy csak céltalanul lehúzzák a nadrágját, és ennyi. Józsi bácsi kikapcsolta a széles övet, morogva rángatta lefelé a tépett farmert, és az egyik női lábat kiléptette belőle. A bugyival nem bajlódott külön, az ment a nadrággal együtt.

A nő már nem hitte naivan, hogy egyelőre megmaradnak az első randi pettingjénél Józsi bácsi előhalászta merev falloszát, és morogva-szuszogva, a falra szegezte vele…

*

Nóra gondosan készülődött, de sehogy sem volt megelégedve a részeredményekkel. A tükörből visszabámuló nő nem hasonlított arra a képre, amit megőrzött magáról. Az ábrándos arc megnyúlt, a szőke haj töredezett, a…

Elfordult. Jobban jár, ha a falat nézi tükör helyett.

Egyedül a metszőn hideg, kék szemek nem változtak semmit. Jégkék, mint a jéghegy.

– Reszkess, Titanic!

Szoknyák terén elég rosszul állt, a kopott vállfákon csüngő, gyér választékból emelt ki egyet, ami még felhúzható rohamtempóban asszonyosodó testére. Nadrágokkal hasonló a helyzet, a sötétekből egyetlen egy bizonyult használhatónak. Félretette.

– Mi a francban kell menni? – dobálta szét a blúzokat és ingeket, amelyek többsége alig ért el a melléig, s begombolni csak zsinórok segítségével lehetett volna. – Hogy fogok fehér blúzban kinézni? Mint egy túltáplált óvodás!

Egy óra múlva még mezítláb, otthoni, trottyos melegítőalsóban, és cérnaszálakat hullató melltartóban küszködött az idővel. A korral – ami ellen úgyis hiába halcol, aki embernek teremtetett –, és a miniatűr percekkel, amik vihogva ugráltak ki a második emeleti lakás szúnyoghálós ablakán.

Az élősködők melltartó nevű rendje újabb akadályt gördített Nóra elé, hiszen a fehér blúz anyagán mindegyik átlátszik, miközben egyik sem fehér. Ha meg – ahogy itthon szokta – eltekint ettől a felesleges ruhadarabtól, akkor két sötét folt fog előretüremkedni a felsőjén, és az udvarok közepén két, mindig kemény bimbó jelzi majd – tévesen – a szüntelen libidót.

Újabb egy óra elteltével Nóra mögött megfontoltan bepuffant a lépcsőházajtó.

Tudta, hogy hová kell menni, hiszen naponta el szokott haladni az épület előtt. Azt is tudta, hogy feleslegesen megy. Mégsem engedhette meg magának, hogy ne tegyen egy kísérletet, és kihagyjon egy állásinterjút, amikor a legtöbb helyről még csak válaszra sem méltatják.

A 36 esztendővel még nincs semmi gond, a 3 diplomával annál inkább. Ezt egy területi fő-képviselő röviden ki is fejtette, amikor – tévedésből – Nóra elment egy ilyen toborzásra:

– Nekünk olyan emberekre van szükségünk, akik alakíthatók – közölte. Gondterhelten nézegetve az önéletrajzot, felajánlotta, hogy elnézi a 3 diplomát, ha Nóra itt és most befizet 24 ezer forintot kétnapos házi-képzésre, amit a szakma legjobbjai tartanak.

Nóra megszégyenülten ballagott el, még órák múlva is égett az arca, és egy cseppnyi elégtételt sem érzett attól, hogy a területi fő-képviselő jegyzeteiben, fejjel lefelé, egyetlen mondatban 8 hibát számolt össze.

Ha biztosítók, befektetési társaságok, titokzatos termékeket árusító kft-k és hasonlók hirdetéseire bukkant, már nem küldte el a pályázatát. Fontos szűrőnek tekintette azt is, ha egy cégnek nincs címe, s csak egy kocsma különtermébe, vagy félnapra bérelt irodahelyiségbe rendelik be a bárgyú munkakeresőket. Érdemesnek tartotta ezeket elkerülni, mert az elején még, amikor tapasztalatlan munkanélküliként mindenhová jelentkezett, felvették az adatait, és időnként gunyoros, „ha még aktuális lenne az álláskeresése” kezdetű levelekkel bombázzák.

– Igen, aktuális – gondolta elkeseredve.

Az órájára nézett. Még legalább 15 perc… ennyivel hamarabb nem illik megérkezni az ügyintézői állásinterjúra. Legfeljebb tízzel…

*

Nóra és Józsi bácsi egyszerre léptek a recepciós pulthoz.

-- Bocsánat! – mondta az öreg. – Csak annyit akarok, hogy jön ma hozzám egy új kollegina, az irodámban leszek. Majd irányítsd már oda, légy szíves! – Félreállt, és valami papír-cetli után kutatott a zsebeiben, amire még tegnap felfirkantotta a lehetséges új takarító nevét, akit úgy ajánlott egy haverja.

– Jó napot! Én az állásinterjúra jöttem… – Nóra eddig jutott a mondatban, amikor a recepciós előtt megcsörrent a telefon, és mielőtt felkapta volna, Józsi bácsira mutatott.

– Jöjjön csak velem, hölgyem, megbeszéljük a megbeszélnivalót! – Józsi bácsi nem kereste tovább a cédulát, elindult a lépcső felé, szájszélét nyalogatva és kihúzva magát, hogy első ránézésre legalább ugyanakkorának látszódjék, mint a nő. – Tényleg jó csaj… – morgott magában. A haverja azt mondta ugyan, hogy barna, de az ilyesmi, mint a hajszín, a nőknél naponta is megváltozhat, viszont a lényeg, hogy azt is megtudta már előre: „jó baszós”.

– Itt is vagyunk – mutatott az ajtóra Józsi bácsi –, ha megengedi, előre mennék, mert úgy illik. – Leült az asztal mögé, és hellyel kínálta Nórát a másik széken. – Az első benyomás jó, aztán a többit majd megérezzük közösen, ha te is úgy akarod – váltott át tegezésre.

– Odaadjam a papírjaimat? – Nóra legszívesebben azt kérdezte volna meg, hogy hol lesz az ő íróasztala, ahol ügyintézni fog.

– Ugyan, ne b… ne töltsük el a drága időt papírmunkákkal, arra ott vannak a humános csajok, majd aztán felkísérlek hozzájuk! Amúgy a munka nem nehéz, és nem is sok, és lesz egy belevaló főnököd – felnevetett –, akit szerethetsz. Egy hibája van a dolognak, de abból is lehet előnyt pogácsázni, mégpedig az osztott műszak, de majd… utána ezt is lesz időnk megbeszélni.

– Hol…? – próbálkozott a nő megtudakolni az íróasztalt, vagy legalább az irodát, ahol dolgozni fog.

– Második emelet, ha megfelel – vágta rá Józsi bácsi –, mert szimpatikus vagy, és beléd akarom fektetni az egész bizalmamat.

Nórában ekkor tudatosult, hogy valami gyanúsat érez, csak eddig az öröm elnyomta. Furcsa volt az alagsori iroda és a közvetlenség, ami legalább annyira idegenül hangzott, mint a befektetési főtanácsadók idegenszövegként betanult monológja.

– Mi lesz a…? – kérdezte volna.

– Azt hittem, a fizetést kérdezed. – Józsi bácsi felállt, és a nő mögé került. – Először lássuk az én jutalmamat!

Két gomb repült jó messzire, ugyanakkor két mohó kéz tapadt a súlyos mellekre.

– Mit akar?

– Mire tippelsz? Kipróbáljuk, hogy tudunk-e együtt dolgozni!

Nóra alvajáróként engedelmeskedett a férfi határozott, ellentmondást nem tűrő irányításának – először meglepetésében, aztán meg, mert nem volt rossz – az íróasztalhoz tipegett, és ráhajolva várta, hogy mi fog történni. Józsi bácsi nem szeretett megvárakoztatni senkit sem, ezért derékig felgyűrte a fekete szoknyát, bokáig lehúzta a piros bugyit, és máris bent fickándozott a nő barlangjának legmélyén.