Erotikus olvasóklub 18+

 

SZŐKESÉGEK 1. kötet
Amikor a szőke lányok beindulnak...



 

Erotikus olvasóklub 18+

Magasföldszint 1-3.

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

Magasföldszint 3.

Előzmények:

Magasföldszint 1.

Magasföldszint 2.

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Magasföldszint

3.

 

Egyre tovább tartott a világosság. A hosszú nappalok és a rövidülő sötétség azt jelentette számunkra, hogy vége a rendszeres esti kukkolásnak.

– Mire lemegy a nap, elmegy az öreg, mi meg nem látunk semmit.

– És ez már így lesz őszig?

– Valami mást kell kitalálni!
– Rajta!

Ennél messzebb nem jutottunk, pedig meredek ötletből nem volt hiány.

Úgy éreztük, hogy minden összeesküdött ellenünk, mert a varrólány érthetetlen okból kevesebbet dolgozott, és ez a rövidebb műszak rányomta gyászkeretes bélyegét a leskelődésre. Fényes délután volt még, amikor elment a kiscsaj, és nyomban érkezett az aktuális nő. Semmit sem lehetett látni a faházban történtekből!

Hoffmannék, mintha a mi cukkolásunkra találták volna ki, egy ósdi kanapét tettek a függőfolyosó használaton kívül eső részére, épen oda, ahonnan normális esetben a kukkolás folyt. Kanapén ülve mozizhatnánk, ha nem lenne még világos…

– Beteszünk egy kamerát… – Még ez tűnt a leginkább kivitelezhetőnek.

– A kiscsajt pedig megkérjük, hogy kapcsolja be, mielőtt elmegy. – Ez már nem tűnt annyira fényes ötletnek.

– A nőknek majd megmondjuk, hogy fordítsák már először abba az irányba, ahol dugni akarnak…

– Hülye!

Ebben maradtunk.

Azon a délelőttön a 2 napja vásárolt farmeremnek elgurult a fémgombja. Azaz csak a fele. A „fiút” rendesen odaerősítették, de a „lány”, amelyik emerre volt ráhúzva, 2 nap alatt kitágult. Hiába pattintottam vissza újra meg újra, többé nem illeszkedtek egymáshoz. Az övem megtartotta ugyan a nadrágot, nem kellett fognom, de a cipzár időnként önálló élettel próbálkozott, és lassan megindult lefelé. Állandóan húzogattam és ellenőriztem, így mindenki felfigyelt rá.

– Nehogy itt vedd már elő! – ordította Kevin a terem túlsó sarkából, majd tüntetőleg hátat fordított.

Hol lehet ilyen gombot kapni? – töprengtem cipzárigazgatás közben. Egészen belelkesültem, amikor eszembe jutott, hogy beugrok az öreg faházába, biztos ismernek valami megoldást.

Tudtam, hogy semmi esélyem sincs a varrólánnyal beszélni, de legalább láthatom őt közelről, és majd alaposan – de feltűnés nélkül – megvizsgálom a házikó belsejét: hová helyezhetnénk el a kamerát.

Mostanában úgysem nagyon nyílt alkalmunk munkát adni varrodának, mert elsütöttük már az összes javítanivalót. Eddigre még a kinőtt nadrágok cipzárjait is mind kicseréltettük, ezért nem jött rosszul ez a fémgomb-szétválás.

Különös viszonyom volt a házikóval és benne működő varrodával. Korábban, ha csak tehettem, még a varrólány munkaidejében vittem valami javítanivalót, és néhány percig figyelhettem az asztal fölé hajoló lányt. Sötétedés után a haverokkal elfoglaltuk a félemeleti függőfolyosó legvégét, és ott vártuk, hogy az öreget – a varrólány távozása után – éppen melyik nő látogatja meg. Mivel az összes, otthoni javítanivaló elfogyott már, a nappalok pedig vészesen hosszabbodtak, úgy tűnt, hogy ez a fajta szórakozási forma véget ér, legalábbis a kukucskálós projekt őszig szünetel. Pedig az öreg – bár csupán háromféle pozíciót váltogatott – és menetrendszerűen érkező hölgyvendégei sikeresen helyettesítettek mindenféle pornófilmet, az élő műsor százszor izgalmasabbnak bizonyult bármelyik eljátszott action-nél…

Ilyen előzmények után, most suli után egyből a faházat céloztam be.

Az udvaron találkoztam az öreggel – elmélyülten beszélgetett a ház közös képviselőjével –, ezt biztató jelnek tekintettem, s háta mögött beosontam a varróműhelybe. Legalább zavartalanul bámulhatom a varrólányt!

– Helló! – Miközben tekintetem megpihent a dekoltázsban, védekezésképpen hozzátettem: – Megvárom a főnöködet.

– Nem fontos – válaszolta. – Miben segíthetek?

– Ez a… – Kerestem a szavakat, közben a zsebemben kotorásztam. A kezem bizonyult fürgébbnek, tenyeremen mutattam a fémgomb felét: – Ez a gomb szétvált, és nem akar megmaradni. Te biztosan tudod, hol lehetne ilyet kapni…

– Milyen fajta? – pillantott a kezembe.

– Ilyen… összedugós. A lánygomb vált le.

Felállt, odajött, elvette a markomból az elgurulós részt.

– Van olyan, amit szét se lehetne szedni, de… ezek nem sokat bírnak ki.

– Két napot. Délelőtt gondolt egyet és elgurult.

– Látom. – Felkacagott. – Szóval a lánnyal van gond?

– Kitágult… – Elpirultam.

Ekkor eszméltem csak rá, hogy én összedugásról, kitágulásról, lánygombról beszélek, miközben a cipzáram alattomosan kúszik lefelé, a varrólány pedig nem a kezében lévő fémgombot nézi, hanem a nadrágom elejét.

– Mennyire tágult ki ez a lány? – Odanyúlt a fiúgombhoz, és rányomta a nála lévő részt.

Miközben én ledermedtem az érintésétől, és a cipzár megállíthatatlanul csúszott lefelé, a varrólány két ujjal kihúzta a nadrágom övrészét, és többször rá- majd lepattintotta a lánygombot. – Ennek nem kellene ilyen könnyen megadnia magát… – Szakértően nézegette. – Nem patent, hogy kapcsolgatni lehessen, ennek állnia kellene, mint…amíg farmer a farmer.

Ha azt mondanám, hogy ebben a fél percben leizzadtam, libabőrös lettem, csuklottam és nagyokat nyeltem, az még nem érzékeltetné kellőképpen az átélt kínokat. Pedig mindössze annyi történt, hogy egy kedves, mosolygós varrólány két ujjal fogta a nadrágom övrészét. A cipzár leért a végállomásra.

– Megpróbálom, lehetne-e szűkíteni a… – nevetett – a lányon.

Visszaült az asztalkájához, hogy egy fogóval összébb nyomja… Én meg máris eldöntöttem, hogy akár sikerült a szűkítés, akár nem, holnap megint visszajövök. Közben feltűnés nélkül benyúltam a nadrágomba, és kényelmetlen helyzetben feszülő farkamat megigazítottam – mégsem annyira feltűnő, ha függőleges, mint ha csak az egyik oldalon erőlködik –, majd felhúztam a cipzárt.

– Nem hinném, hogy tartós lesz, de holnapig kibírja, és majd kicseréljük… – Közeledett. Mint régi filmeken, amikor futnak egymás felé a főhősök, de mintha az egészet nem gondolnák komolyan, a futás lassabb, mint a hátramenés.

Két ujjával megint benyúlt a farmer övrészénél… Nem szólt semmit, pedig a mutató- és a középsőujja hozzáért az imént függőlegesbe helyezett, aktív állapotú farkamhoz. Felpattintotta a rakoncátlan fémgomb lányrészét, megforgatta, majd felnézett:

– Holnapig megfelel. Ráncigálni nem lehet, bánj vele óvatosan!

Valamit válaszolni akartam.

– De az is lehet, hogy átszaladok ide a sarokra, úgyis megérkezett, amiket rendeltünk, és hozok neked egy tartósabb gombot.

– Vi-visszajövök – indultam bizonytalan léptekkel az ajtó felé.

– Te csak várj meg, egy perc az egész, ide a sarokig megyek, onnan hozzuk mindig a rövidárut…

Bambán álltam.

Megmagyarázta:

– Nekem nincs kulcsom, nem tudok bezárni. Csak akkor mehetek át, ha megvársz. De feltétlenül el kell hoznom, amit rendeltünk, legalább belefér a munkaidőmbe… Tényleg egy perc, és hozok neked is gombot – tette hozzá vigasztalóan. – Nem félsz egyedül? – Vette a kabátját.

– És az öreg… muksó?

Ugyanúgy kacagott a „muksó” hallatán, mint korábban a lánygombon.

– Mindig elfelejti elhozni! De figyelj csak: nem olyan öreg ám!

Ettől a mondattól elöntött a féltékenység, és keserűen követtem a varrólány mozdulatait, ahogy mosolyogva kilépett az ajtón. De belülről ujjongtam, és ez az érzés legyőzött minden mást.

Délelőtt még gondolni se mertem rá, hogy ilyen sokat fogunk beszélgetni, arra meg főleg nem, hogy két ujja a nadrágomban jár. Szép nap ez a mai.

Leültem a varrólány helyére, orromat az asztal lapjához érintettem – éreztem az illatát.

Kigombolt kabátomat hanyagul a sokfiókos szekrényre billentettem, és kedvem lett volna megszagolni a szék ülőkéjét is, majd elővenni a farkamat… Itt, az ő asztalánál… Az a baj, hogy mindjárt jön.

Már nyílt is az ajtó, de nem a varrólány tért vissza, hanem egy ügyfél érkezett.

Kevés híján visszafordult meglepetésében, amikor meglátott. Nem rám számított, ám olyan szakszerűen ültem a varrólány székén, hogy mégis kiérdemeltem a bizalmát.

– Miben segíthetek? – érdeklődtem készségesen.

– Egy cipzárt kellene kicserélni… Lehetne-e vagy ugyanilyen színben, vagy műanyag helyett fémet? – Elővett valami zacskószerűt egy szatyorból, és kicsomagolta. – Még ezt a gombot is bentebb kellene varrni, de csak akkor, ha ettől nem húzódik az anyag…

Nem értettem ugyan egyetlen mukkot sem, de értelmes képpel néztem a kicsomagolt ruha helyett a lány arcát.

– Felveszem a méreteket – jelentettem ki ötletszerűen.

Kibújt a kabátjából, és rövid tétovázás után az enyém mellé helyezte, a sokfiókos, földszintes szekrényre. – „Most fogok lebukni?” – Várakozott.

Felkaptam a zöld-sárga mérőszalagot, és – ugyanúgy, ahogy a magasföldszint korlátjától leskelődve számtalanszor láttam – kiegyenesítettem. Az öreg muksó ilyenkor körbe szokta nyalni a szája szélét, úgy gondoltam, ez nekem sem fog megártani, mert kiszáradtam ennyi izgalomtól…

A lány vállára omló, hullámos, sötétszőke hajzuhatag lehetett vagy 30 centi, jólesett volna beletúrni és méricskélni. Igazgatás címén, mintha útban lenne, kicsit megsimogattam, amikor a vállak közötti távolságot mértem. Nem akartam mindjárt a mellbőséggel folytatni – mert amikor a háta mögül előre kerültem, csodálkozó szempár nézett rám –, inkább a karok hossza következett, kívül is, belül is. Aztán mögé sündörögtem, mert meg kellett igazítani a farkamat, és megmértem a hát-trapéz minden oldalát.

A lány szótlanul állt.

Úgy gondoltam, hogy eleget halogattam már a mellbőség megismerését – pedig az lehet a női ruhák méretezési kulcsa –, karja alatt átvezettem a zöld-sárga szalagot. Egy pillanatra megakadtam: Csak bimbótól bimbóig kell mérni, ahogy az öreg szokta, vagy egybe az egészet?

Furcsán nézett rám, amikor először a nagyobb kört mértem meg bimbótól-bimbóig, majd elöl, a kettő közötti kisebb távolságot.

– Felírom az eddigi adatokat, mert még összekeverem… – mondtam, és sürgősen behúzódtam a varrólány asztala mögé, ne nagyon látszódjon, hogy az egyébként is gomb nélkül tengődő nadrágomon lecsúszott a cipzár, és belülről kitörni készül a farkam.

Utólag már bántam, hogy nem végeztem alaposabb munkát – a combok belsőfelét, és vastagságát még fontos lett volna megmérni –, mielőtt a varrólány megérkezik.

– Ugye, milyen gyors voltam? – kérdezte, amikor belépett.

Csodálkozva nézte, ahogy az asztalánál ülve írogatok egy papírlapra – pedig nem is látta, hogy a születési dátumomat ismétlem már negyedszer –, és egyetlen pillantással felmérte, hogy az arrébb ácsorgó lány a „RUHA- és CIPZÁRJAVÍTÁS” reklám hatására tévedt be a műhelybe.

Egy picike, átlátszó zacskót dobott elém, benne egy fémgombbal:

– Próbáld csak meg ezt! Én pedig megnézem, miben tudunk segíteni… – fordult a varrólány az ügyfél felé.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: Az elhangzott mondatokból nem derült ki, hogy én is csak egy ügyfél vagyok. Egy a sok közül, még akkor is, ha kiemelt érdeklődést mutatok a ruha- és cipzárjavítás iránt.

Az asztal takarásában pillanatok alatt elvégeztem a farmer fémgombjának cseréjét, és elégedetten várakoztam, amíg a varrólány megmérte az ügyféllány derekát, majd átvette a javítanivaló ruhát.

„Hm, nekem még nem a dereka következett volna…”

Néhány órával később, a félemeleti korlátnak támaszkodva vártuk a sötétedést, és – miközben Hoffmannék kiselejtezett kovácsoltvas virágtartója az oldalamba fúródott – bíztunk benne, hogy a cipzárjavító műhelyt üzemeltető öregúrnak ezen a napon is lesz hölgylátogatója. Nem meséltem el a többieknek a délutáni esetet, de magamban jókat vigyorogtam, és elterveztem, hogy kerítek még valami javítanivalót, amit majd sürgősen bevihetek a varrólánynak, amint újra magára maradna…

– Kez-dő-dik, kez-dő-dik! – súgta Kevin, amikor nyílt a társasház súlyos kapuja.

Vége

Erotikus blogger ajánlja 18+

Egyetlen ablak

Magasföldszint 2.

Előzmény: Magasföldszint 1.

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Magasföldszint

2.

 

Az első alkalmat már másnap követte egy újabb.

Időnként magamban meggyanúsítottam az öreget, hogy már előttünk, közönség nélkül is játszotta a gyorstüzelő Casanovát, és nehezteltem is rá ezért. Azzal vigasztaltam magam, hogy ettől kezdve egyetlen alkalmat sem fogunk elszalasztani.

A második – vagy ki tudhatja, hányadik – nő alacsonyabb volt az előzőnél, és élénkvörös haja bevilágította a helyiséget, amint levette a sapkát. Ledobta a varrópultra a kabátját is, amiből rögtön megértettük, hogy nem egyszerű cipzárjavításért jött.

Az öreg elővette a zöld-sárga szalagját, és mellbőséget mért, majd ruhán keresztül a bimbók távolságát.

– Hát ez nem cicózik! – kuncogtam.

– Én is veszek már egy ilyen mérőkét, úgy látom, ettől beindulnak a csajok.

– Csak az öregebbek… – Pisti szakértőnek akart látszódni a témában. – A kiscsajok abból értenek, ha a kezükbe adod…

– Pszt!

– Odaadnám én ennek is! – suttogott Kevin.

A férfi hirtelen csalódott képet vágott, és hallható szavak nélkül is megértettük, amikor a nő a nadrágján lévő cipzárra mutatott, hogy itt bizony most tényleg cipzár gyorsjavításra van szükség.

– De azért engedte magát tapizgatni! – háborgott Kevin.

Elkezdtünk bizakodni.

Az öreg a félköríves karnison félig elhúzta a bordó függönyt, így ő már nem láthatta, ahogy a nő kibújik a nadrágból. Mi igen.

Minden mozdulatát árgus szemekkel követtük, s kicsit irigyeltük azt a kopott széket, amire bugyis fenekével leült, hogy a függöny takarásában megvárja a cipzárjavítást.

– De honnét tudhatta, hogy ilyenkor kell jönnie, amikor már nincs a varrólány? – kérdezte Kevin.

Rejtély. Női megérzés lehetett, azaz számunkra felfoghatatlan.

Azt sem értettem – és ahogy oldalra pillantottam, a többiek is tanácstalanok álltak a kérdés előtt –, hogy az öreg miért nem próbálkozik be a csajnál, hiszen csak egyetlen bugyi választja el a lényegtől, és az előbb nagyon úgy tűnt, hogy a nő élvezte a cicizést.

– Mindjárt lemegyek!

Persze, nem mentünk le, csak bámultunk rendületlenül.

Beszélgettek. A zipzárjavítót nem láttuk, de azt igen, hogy a nadrágnélküli nő válaszolgat neki a függönyön keresztül.

– Lesz itt még dugás! – sóhajtott Pisti.

– Úgy legyen! – vágtam rá.

A nő felállt, s miközben néha mondott valamit, nézegette magát az egészalakos tükörben.

– Vékonylábú.

– A feneke nagy a lábaihoz képest…

– Pszt!

Kicsit átrendeződtünk, és átmenetileg hátulról támasztottuk a korlátot, mert Hoffmann érkezett haza, akinek a lakása előtt csoportosultunk. Nem törődött velünk.

A nő behúzta a hasát, ami tényleg nem volt nagy, de azóta már tudom, hogy ezt csak hallani szeretik, ám sosem hiszik el. Megfordult, bugyis fenekét vizsgálgatta.

– Lehúzhatná! – fohászkodott Kevin, és suttogva vezényelt: – Le-húz-ni, le-húz-ni!

Kénytelen voltam lelombozni:

– Nem tudja, hogy nézzük, ő meg úgyis akkor láthatja, amikor csak akarja…

A következő percben el kellett ismernem, hogy Kevin szavainak varázsereje van: Lekerült a bugyi, sőt a függöny takarásában a sárga blézer is, a vékony, fehér ing, sőt – nagyot nyeltem – a melltartó is. Ott állt előttünk, ha öt-hat méter távolságban is, de mégis egy élő, meztelen nő.

Nem vette le a szemét a tükörről, közben válaszolgatott az öregnek. Egyszer kikukkantott a függöny mögül, ellenőrizte a cipzárcserét vagy javítást, de aztán ismét zavartalanul illegett-billegett.

– Nem is vékonylábú – jegyeztem meg.

Pisti azonnal készen állt egy kis ellenvetésre:

– Nézd csak, hogy olyan, mint az asztalláb!

– Neked a zongoraláb tetszik?

– Mindegy is már, nem az a fontos, hanem ami közte van!

Ebben egyetértettünk. A lábak közé pedig nem láttunk be, de a felfelé vezető vékony szőrcsíkot szorgosan méregettük.

Pisti talált egy újabb kifogásolnivalót:

– Kicsit lomha a csöcse.

– Te érted magad? Ez mit jelent?

– Csüngős.

– Ha előrehajolnál, hát a tied is csüngne.

– Azt kell nézni, hogy a bimbók merre állnak – magyarázta Kevin. – Ha lefelé, akkor csüng, ha előre, akkor nem csüng.

– És ha felfelé?

– Akkor hibás.

A nő megriadt, kikukucskált a függöny mögül, majd leült a székre. Szinte hallottuk a kopott bútor kéjes nyögését.

Kaján mosollyal lestük, ahogy az öreg a függönyön át benyújtja az elkészült nadrágot, bár egy kicsit reménykedtünk azért, hogy észreveszi a nő meztelenségét.

– Dugás nuku – sommázta Kevin.

– Várd ki a végét! – bizakodott Pisti, ám hangjába keserűség vegyült.

A nő villámgyorsan öltözött, mintha csak a nadrágot kellett volna felhúznia. Már rángatta is el a függönyt, és immár felöltözve nézegette magát a talpig-tükörben.

– Ezt már az öregnek riszálja – súgta Pisti.

Mindegy, a férfi nem kapott az alkalmon, a nő fizetett és indult.

– Hova mész? – kérdeztem Kevintől, aki meglódult a lépcsőház irányába.

– Felcsípem a csajt… – szólt vissza.

Mire a nő kilépett a faházból, Kevin már ott várakozott, ehhez legalább hármasával kellett vennie a lépcsőfokokat.

A korlátot szorongatva figyeltük, mi következik.

Néhány szót váltottak egymással, majd a haverunk diadalittas képpel visszatért hozzánk.

– Lehet hazamenni, mára nincs több műsor – közölte flegmán.

– Mit beszéltetek? – néztem a közömbös képébe.

– Kivel? Ja, az előbb?

– Mondd már!

– Megkérdeztem, akar-e inkább velem dugni, ha az öreggel nem jött össze. Azt felelte, hogy most nem alkalmas, de holnap ilyenkor…

– Max megkérdezted, hány óra van, ő meg azt válaszolta, hogy nem tudja. Ennél több nem hangzott el – nevettem.

– Azt hiszed, mindenki csak ezt az órakérdezős, ósdi csajozást ismeri? – Látszott rajta a mű-felháborodás. – Esetleg megkérdeztem volna, mint a kis kretének: Mizu?

Már nem nagyon érdekelt, miről lehetett szó a nő és a haverunk között, szórakozottan bámultam be a keskeny ablakon, és láttam, ahogy az öreg cipzárjavító veszi a kabátját. Lekapcsolta a világítást, bezárta az ajtót, próbaképpen újra lenyomta a kilincset. Jó napja volt, és nem is sejti, mennyivel jobbá is válhatott volna. A cipzárral bajlódott ahelyett, hogy a nőre figyelt volna…

Ilyesmikre gondoltam, a többiek is hallgattak. A ház csendes volt, rajtunk kívül mindenki igyekezett meghúzódni a melegben, csak mi ácsorogtunk még leskelődésünk helyszínén.

Nyílt a társasház súlyos kapuja, fürge léptek kopogtak befelé…

– Te…! – akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon, csak belekönyököltem Kevin gyomrába.

Láttam, hogy ő is észrevette, és a másik két haver is meredten bámult a jelenségre.

Visszajött az iménti nő!

Talán ő is rájött – ahogy mi a korlát mellől megállapítottuk –, hogy a cipzárjavításba belefért volna még valami, de nem csak egy kis titkos, önmagának meztelenkedés a függöny mögött.

Idegesen lenyomta a kilincset, és biztos megfogalmazta már magában, hogy mit felejtett itt, vagy az előbb mit mulasztott el megérdeklődni… Csalódottan fordult sarkon, még toppantott is egyet, mi pedig rendületlenül irigyeltük a cipzárak öreg mesterét.

A második alkalmat újabbak követték, és megfigyeltük, hogy az öreg kiváló logisztikus. Ahogy Kevin minden egyes alkalommal elsuttogta a korlátnak támaszkodva:

– Jó szervező az öreg muksó. 
A nők véletlenül sem érkeztek korábban, csak miután a varrólány mögött becsukódott a kapu. És sosem jött egyszerre kettő.

Folytatás: Magasföldszint 3.

Erotikus olvasóklub 18+

Dugattyú 1 - 3.

1. Délelőtt is feláll

2. Beengedné

3. Folyós

Magasföldszint 1.

 

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Magasföldszint

1.

 

A függőfolyosó legvégét Hoffmannék mindig telepakolták virágokkal, földdel teletömött virágcserepekkel és egyéb haszontalan tárgyakkal. Még szerencse, hogy a rossz mosógépet és a rozsdás biciklit a ház gondnoka határozott kérésére, többszöri felszólítás után eltüntették onnan. A felhalmozott kacatok nélkül is akadt elég bajunk. Nagy igyekezetünkben egy-két cserepet rendszeresen felborogattunk, de ez semmi ahhoz a tényhez képest, hogy egyre később sötétedett be.

– Mindennap kábé két perccel tovább van világos – okoskodott Hoffmannék fia.
Felszisszentem, mert a derekamba szúródott a kovácsoltvas virágtartó valamelyik kiálló kacskaringója:

– Azt a…!

– Pszt! – szóltak rám a haverok, és én is észrevettem, hogy lomhán nyílt a társasház ódon kapuja.

– Kez-dő-dik, kez-dő-dik! – kántálta súgva Kevin.

*

Négy hónappal korábban, egy csöpörgős hétfő délután néhány ember sebtében kirámolta a társasház lebetonozott udvarának közepén álló faház limlomait. Sok dolgot nem találtak, kicsit tanakodtak ismeretlen bőrdarabkák és csavarozható cipősarkak felett, aztán a legtöbbjét a kukába dobták.

A házban mindenki sajnálta a bácsikát, aki régóta betegeskedett már, mégis időnként csoszogva megjelent, hogy a faházban várja a javítanivaló cipőket. Amikor nem jött többé, napokig fel sem tűnt senkinek, csak akkor döbbentünk meg, amikor egy feketekeretes papírlapot találtunk a házikó ajtajára ragasztva: „… életének 87. évében…”

Két nap sem telt bele, megszoktuk a bácsika hiányát, a gyászjelentésnek már csak egyetlen sarkán tartott ki a ragasztó, majd az is végleg elbúcsúzott az öregúr emlékétől.

Megtorpantam.

Ennyi? Ha mérlegre teszünk 87 évet, a másik serpenyőre elegendő 2 napot helyezni.

A faház kiürítése után újabb emberkék jelentek meg, akik iszonyú porral és zajjal átszabták a belsejét. Kisebb-nagyobb táskákat, bőröndöket és öveket árult egy vállalkozó úgy két hétig, mire rájött, hogy az utcáról senki sem fog ilyesmiért betévedni, a társasház lakóinak pedig nincs mindennap szüksége egy-egy új ridikülre.

Megint kiürítés következett, és a vén cipészmester kulipintyójának újabb gazdája akadt. Ettől kezdve szinte naponta találtam valamit a szekrényekben, aminek elromlott a cipzárja, vagy amit szűkíteni, bővíteni, hosszabbítani vagy rövidíteni kellett, esetleg kivenni belőle a bélést. Örömmel vittem mindent, egyenként, mert a szüntelenül a varrógép fölé hajoló lány nagyon szép volt. A házban lakó haverokkal egymásnak adtuk a kilincset, ők is előszedtek minden varrni- vagy javítanivalót, s már gyanakodva méregettük egymást az udvaron: nem-e szándékosan mennek tönkre tömegével azok a ravasz cipzárak.

Legnagyobb sajnálatunkra – s ezen az egyetlen ponton tévedett a szerelmek szövéséért felelős isten – a lány sosem maradt egyedül. Reggelente egy idősebb asszony nyitotta a faház ajtaját, majd délután a férje vette át a műszakot, és ő is zárta este a műhelyt. Ők vették fel a megrendeléseket, és napközben elvégezték a kisebb javításokat. A munka oroszlánrésze a lányra hárult, aki délelőtt 10-re járt dolgozni, és délután 4 óra körül felsöpörte a kis helyiséget, majd hazament. A két időpont között alig pillantott fel a varrógéptől.

– Eszébe jut-e, kinek a nadrágja van a kezében? Hogy kinek a cipzárját húzogatja, gombostűvel a szája sarkában? – sóhajtoztam magamban, ám biztosra vettem, hogy a sok, törzsmegrendelőnek számító fiú közül egyikünket sem ismerné fel.

S ha még kételkedtem volna abban, hogy a varrólány fel sem néz munka közben… Összeütköztünk a kapuban. Egyszerre nyitottuk két oldalról, és nem tűnt fel, hogy könnyebben mozdul a nehéz faszerkezet, mint szokott.

– Bocsánat! – motyogtam.

– Jó napot! – mondta ő, tekintetével a sötétedő utcán közelgő busz számozását figyelve.

Éreztem az illatát, egy pillanatig éreztem testének melegét… vagy ezt csak képzeltem. Sietett tovább anélkül, hogy felismerne, vagy egyáltalán felnézett volna.

Aznap a haverok szokatlan élénkséggel tobzódtak a lépcsőház legalsó fordulójában.

– Bement! – újságolták, amikor odaértem.

– Dehogy! – morogtam lemondóan. – Elment, most futottunk össze a kapuban.

– Kit érdekel az a kiscsaj? – legyintett Kevin.

– Téged! – vágtam rá rögtön, mert ő ugyanúgy belezúgott a varrólányba, mint bármelyikünk.

– Hagyjá’ má’! – Torkollt le türelmetlenül. Miközben az izgatott csapat felfelé lépkedett. Kevin elmagyarázta, mi lehet fontosabb még a varrólánynál is: – Itt toporgott egy spiné, de képzelj el eeekkora – mutatta – dudákat, feszülő szoknyát, ahogy kell. Be sem gombolta a kabátját izgalmában. Az óráját nézegette, jött-ment itt öt méteren belül, a kapuig meg vissza. Aztán, ahogy a kiscsaj elhúzta a csíkot a varrodából, emez beosont.

– Dugnak? – kérdeztem rá, mert sejtettem, hogy emiatt keletkezett az izgalom.

– Csakis! Ilyen nőtől még az öreg muksónak is feláll a bökője! Én is egyből kiírnám, hogy ZÁRVA, elhiheted, vagy csinálnék olyan táblát, hogy MA DUGÁS VAN.

Közben felértünk a lépcsőn az elsőre, és a függőfolyosóról ábrándozva pislogtunk az udvaron meghúzódó faház felé.

– Teee! – bökött oldalba Kevin.

Akkorra már én is felfedeztem, hogy az oldalsó, vízszintes téglalapalakú ablakon át be lehet lesni a házikó kivilágított belsejébe. Hogy ezt mi eddig miért nem vettük észre? Talán csak azért maradt ki a világ nagy felfedezései sorából, mert az öreg cipészt, a faház eredeti birtokosát sosem akartuk meglesni…

Eszeveszetten rohantunk egy szinttel lejjebb, mert ha az elsőről ilyen jó a belátás, a magasföldszint korlátja mellől egyenesen tökéletes lehet.

El kellett mennünk a függőfolyosó legvégére, ahol már a madár sem jár, kivéve Hoffmannékat, akik időnként újabb kacatot tárolnak be ezen a holt téren.

Ettől a naptól kezdve rendszeres programunkká vált a kukkolás. Szerencsére korán kezdett sötétedni, és mi feltűnés nélkül támaszthattuk derekunkat a közeli korlátnak, hogy – amint elérkezik az idő, és megérkezik valamelyik látogató – néhány lépéssel arrébb, nekikönyökölve élvezhessük a műsort.

*

– Jó szervező az öreg muksó! – állapította meg Kevin.

Egyetértő bólintásokkal jeleztük, hogy szerintünk is. Sok beszédet nem kockáztattunk meg, inkább némán, tátott szájjal figyeltünk.

Napról-napra megjelent egy-egy nő, éppen 1 perccel azután, hogy mindannyiunk álma, a varrólány mögött becsapódott a társasház kapuja. A rendszeres látogatókból sokáig négyet különböztettünk meg, ám később bővült a kör, újabbak osontak be a műhelybe. Ketten sosem jöttek egyszerre, de olyan sem fordult elő, hogy az öregnek valamelyik napra ne jutott volna a jóból.

A legelső találkozás – bár később arra gyanakodtunk, hogy az öregnek nem ugyanaz lehetett a legelső, mint nekünk –, amit sikerült a magasföldszint korlátjától, Hoffmannék kacatjai közül végignéznünk.

A nő éppen olyan volt, ahogy Kevin lefestette, de a kabátot közben ledobta a hosszú pultra. Pulóverét óriási dudák feszítették, combközépig sem érő szoknyája alig bírta kordában tartani dús, alsó idomait.

– Jó nagy kuffere van – súgta Pisti, aki nem a választékos beszédéről vált híressé.

A cipzárcserére és egyéb javításokra szakosodott műhely egyetlen férfitagja – „az öreg muksó” – a nő előtt térdelt. Azért nem a guggolást választotta – vélekedtem –, mert hosszabb távra rendezkedett be, guggolni meg nem szokás sokáig, az ő korában meg főleg nem. Méricskélés címén egy zöld-sárga szalagot nyomogatott a széles combokhoz, majd ugyanezzel az ürüggyel kicsit fentebb húzta a szoknyát, már amennyire a feszülés ezt engedte.

Az öreg ravaszul úgy helyezkedett, hogy a bejárati ajtó melletti üvegen belesve ne lehessen meglátni, mit csinál a nővel, hátramentek a polcok és a bordó függöny takarásába. Arra persze nem gondolt, hogy mi, a félemeleti korlátnak támaszkodva, mindent látunk a kissé poros üvegen keresztül.

Volt is mit látni! A mérőszalagot húzogató kezek nem pihentek, megmérték a szoknya alatti részt is, kívül-belül a lábak hosszát… Felsőhajtottam, amikor az egyik szorgos kéz benyúlt a nő lába közé, majd hirtelen félredobta a zöld-sárga mérőszalagot, és csak úgy, mindenféle ürügy nélkül kezdett fogdosásba.

A nő felnevetett, oldalt kikapcsolta a szoknyáját, és négy kézzel szabadultak meg a feleslegessé vált ruhadarabtól. Combtőnél befejeződő harisnyát, és miniatűr, fekete tangát viselt, ami elég különösen mutatott az erotikától duzzadó idomokon. A szoknya húzkodása közben a bugyi is lejjebb csúszott, ám azt gondosan megigazgatta, valamiért magán tartotta.

– Én lerángatnám! – nyögött Kevin, és a korlátra támaszkodva, néhány jellegzetes mozdulattal mutatta, ő mit csinálna.

Az öreg felemelkedett – gondoltam, most felülről folytatja a vetkőztetést, ott is akad bőven fogdosnivaló –, s jól látszott, hogy elől a nadrágját lándzsaszerűen nyomja előre a farka, jelezve a szándékot.

Észrevette ezt a nő is, és tétovázás nélkül rámarkolt. Kibontotta a nadrágból, és most ő térdelt a cipzárak szakértője elé.

– Se kép, se hang! – bosszankodott Pisti. Kevin némán káromkodott.

Olyan szerencsétlenül állt-térdelt a pár – nem is értettem, miért kellett megtenniük azt a félfordulatot –, hogy az öreg hátán, és a nő kikandikáló vállán kívül nem nagyon láttunk semmit.

Négy-öt percig a fantáziánkra voltunk hagyatkozva, aztán felállt a nő, a kabátjához sietett, és kis kotorászással elővarázsolt papírzsepibe törölte a száját. Visszament az öreghez, szorosan elé állt, és húzogatta a levitézlett szerszámot. Nem sokáig tartott a türelme – rövidebb ideig a cumizásnál – hamar feladta. Valamit még beszélgettek, mindketten mosolyogva, közben a szoknyába visszapréselte, ami korábban is benne tartózkodott, a kabátot továbbra sem gombolta be.

– Itt parkolhat a közelben – jelentette ki Kevin kipirulva.

– Fogadjunk, hogy jön máskor is! – néztem végig a haverokon.

– Én is azt mondom – lelkendezett Pisti. – Lesz még dugás a faházban!

Folytatás: Magasföldszint 2.