Cici és cumm

 MELLBEDOBÁSOK

7 erotikus novella e témában

 Téli erotikusok - erotikus novellák - harmadik évad

MELLBEDOBÁSOK

Cici és cumm

– Pi...! – mordult hátra.

Azaz épp' csak elkezdett morogni a jobb vállára nehezedő kéz miatt, de időben felfedezte, hogy semmivel sem összetévesztendő sziluett magasodik és terpeszkedik mögötte. 

A főnök! Akinek mégsem mondhatja, hogy még egy kicsit folytatná a magántelefonálást, hiszen nincs annál fontosabb, mint megszervezni a délutáni randit... No nem! Sőt, a főnöknek be sem fejezheti az ijedten félbeszakadt szót, a mondatot meg pláne nem!

Gyorsan letette a telefont, kockáztatva ezzel, hogy a csajszinak később nem győz majd magyarázkodni, és bizonytalanná válik, hogy sikerül-e visszaevickélni az iménti randiközeli állapotba.

– Parancsolj, Főnök! – nyögte ki, és úgy érezte, most illene felállni, bokát összecsapva és szabályosan jelentkezve, mint egy közkatona a tábornokának.

– Nem parancsolok, csak egy kérésem lenne – mosolygott a vezérigazgató. Ezek szerint nem kapta el a mérgesen kicsúszott "pi..." szódarabkát, és szerencsére nem azonosította be a lehetséges, idejében visszanyelt folytatást: "Picsába zavartok már megint?!"

– Mit kérsz, Főnök?

Azért az sokat megér, ha valakihez csak úgy leereszkedik a vezérigazgató, és nem a titkársággal vagy a számtalan igazgató valamelyikével üzen. Ebben a szituációban érdemes lubickolni egy keveset, és bízni benne, hogy sok szemtanúja akadt. A hír pedig gyorsan száll és osztódik!

– Sajnálatos módon nem ér ide munkaidőben, de nem kell sokat várni, hoznak néhány doboznyi... cuccot, amit el tudnál zárni abba a helyiségbe, amihez csak neked van kulcsod, és amiről úgy tudom, hogy majdnem üres... Ez kérdés is.

– Természetesen, Főnök! – Ez a katonás felelet akár úgy is hangozhatott egy kívülálló számára: "Nem értek ugyan semmit, de megcsinálom!"

Még a vezérigazgató is felfedezhetett némi bizonytalanságot, ezért hozzátette:

– Ideküldöm Laurát, majd ő mindenben segít! – Megfordult és elsietett, akár egy testes tünemény, vagy az őserdő öltönyös réme.

"Laura, Laura..." – Itt akadt meg a lemez. Zsolt persze, hogy tudja, ki az a Laura – ahogy minden egyes dolgozó ismeri –, éppen ezért muszáj másodpercekig kapkodni a levegőt. Laura a vezér titkárságának vezetője, aki, ha nem lesné napi 24 órában a főnök kívánságait, akkor zsinórban megnyerne minden szépségversenyt a kontinensen. Igazi tünemény!

Zsoltnak nagyjából ennyit sikerült bukdácsolva végiggondolnia, és már nem is izgatta, hogy a rábízott feladatot sem érti egészen pontosan, és talán a főnök még vissza sem ért a párnázott ajtók mögé, amikor megjelent Laura.

Hosszú lábaival, kopogós sarkain, és – most szedd össze magad Zsolt! – mosolyogva. Mintha valami régi ismerőst látogatna, és nem egy szürke beosztottat a tömegből.

– Hali! Tudsz mindent?

Zsolt feltalálta az átlós bólogatást, ami tetszés szerint jelenthet bizonytalan "igen"-t vagy tétova "nem"-et, de arra is megfelelt, hogy Laura felkacagjon.

– Én sem, de megoldjuk. Ráérsz egyáltalán? A nagyok sosem veszik figyelembe, hogy nekünk a munkaidő kezdetétől a végéig terjed a lojalitásunk, a többi nincs megfizetve. Igazam van?

Jöhet egy újabb átlóban bólogatás, gondolta Zsolt.

– Hol az a sufni vagy micsoda, ahova csak neked van bejárásod?

– A negyediken... lifttől jobbra, folyosó végén...

– Akkor ott talizunk, mondjuk fél óra múlva! Megmutatod, megviziteljük, addig is szólj le a recepcióra, hogy csomagokat vársz majd és küldjék a negyedikre, lifttől jobbra, satöbbi!

Zsoltnak újabb talányos bólintásra sem maradt ideje, a lány ugyanúgy faképnél hagyta, mint a főnök.

– Dughatod! – Laura a kulcslyukra mutatva érdeklődéssel figyelte, ahogy Zsolt tétova kulcsa végre betalál. – Vagy várunk még valakit?

– Mindjárt...

Hogy lehet ennyire bonyolult egy ajtó kinyitása, amikor az ember kezét a legszebb titkárságvezető lesi?

A folyosót halvány, szerény, ám bódító illat töltötte be.

– Berozsdásodott? Jártál már itt máskor is?

– Elég régen, amikor... Sikerült! – Pedig először téves irányba sikerült fordítani, mert zavaró tud lenni, amikor a vállán érzi egy gyönyörű lány leheletét: "Haha!"

– Ne hagyd berozsdásodni, csepegtess bele egy kis olajat! Huh! – Laura megborzongott a kísértetkastélyok padlására jellemző pókháló- és sárguló papírszagtól. A poros levegőjű félhomályban olyan közel húzódott Zsolthoz, hogy mellei közé került a férfi felkarja, s ha ez nem lett volna elég, nem is húzódott egy milliméternyit se távolabb.

Rúdtáncos alaphelyzet – derengett a férfi emlékezetében az az egyszeri alkalom, amikor kartávolságból szemlélhetett egy topless produkciót. A vékony, laposfenekű táncoslány előszeretettel fogadta be hol első, hol hátsó völgyébe a hideg fémrudat, majd a lábai között szorongatva vonaglott rajta.

– Van villany? – kérdezte Laura, de megragadta Zsolt könyökét, nehogy a megbízható támasz eltávolodjon a cicik közül. Így érezte magát biztonságban, vagy így élvezhette ki leginkább a férfi izgalmát. – Hagyd! Nem kell, mindent láttam... majdnem mindent. Bőven elfér, amit hoznak, úúúgy 2 raklapnyi valami... Mehetünk?

– Khm... – Zsolt szerette volna megnyújtani ezt a jelképes mellszexet, sőt erőt gyűjtött legalább az egyik cici véletlenszerű, óvatos megérintéséhez. – Mit hoznak?

– Nem mindegy? Valamit, amit itt fogunk tartani, majd másoltatok magamnak kulcsot, és csak mi ketten férünk hozzá... Hogy mit? Majd feljövünk és megkukkantjuk! Csak mi ketten. Jó?... Mehetünk?

– Sietünk? – bökte ki Zsolt, kockáztatva, hogy egy felháborodott "igen"-nel mindennek vége lehet.

– Szeretnél valamit?

– Hm...

– Hajtsd be az ajtót, be ne tévedjen valaki, de nem zárkózzunk be, mert aztán... haha... nem tudod kinyitni... Vagy ha lenyugszol, akkor ügyesebben kezeled a kulcslyukat?... Nos? Nem sok időnk lehet, de valamit megpróbálhatunk... Van nálam zsepi... Egy ciciszex plusz cumm?

(Ha érdekelnek a további események, a történet önálló novellaként folytatódik:) 

Folytatás: Kettőnek áll

Mellbedobás

 MELLBEDOBÁSOK

7 erotikus novella e témában

 

Téli erotikusok - erotikus novellák - harmadik évad

MELLBEDOBÁSOK

Mellbedobás

– Furcsa voltál tegnap.

Gábor érdeklődéssel méregette a kollégáját, amikor összefutottak a liftre várva.

– Kissé összetorlódott minden… – felelte Róbert, és ujjaival türelmetlenül dobolt a liftajtón.

– Az a jó! Nekem meg semmi sem akart összejönni, és nem is jött össze. Irigyellek!

– Nem hinném, hogy lenne miért.

Gábor megfenyegette volna, ha nem mászkálnak annyian a folyosón, de így inkább nem tette, mert a fenyegetést, a kacsintást és még egy csomó dolgot buzisnak tartott.

– Te csak ne játszd meg magad, mert sírva fakadok a sajnálattól!

– Maradjunk annyiban, hogy neked… ezt le merném fogadni… sokkal jobb éjszakád volt.

Róbert ezt a töredezett mondatot, ami felért egy fájdalmas sóhajjal, már búcsúzóul szánta, ám a kollégája visszahúzta.

– Majd jön a következő!

– Ne téveszd össze a villamossal: nincs következő! Ugyanez a lift jön majd vissza, ha hívjuk.

– Oké, te vagy a logisztikus! – nevetett Gábor, közben óvatosan körbepillantott. – Na, mesélj!

– Nincs mit... Inkább te áruld el, hogy felhúztál-e valakit a hegyére!?

– Mondhatnám, hogy nem, de majdnem „igen”. Ennyi híja volt…! – mutatott mintegy 5 centit az ujjai között.

– Szóval a farkad teljes hossza kimaradt…

– Mondom, hogy nem egyértelmű, de mindjárt megérted. Megkérdezte az a szőke csaj, …tudod, valami asszisztens lehet…, hogy hazavinném-e. Látszott a szemén, hogy be van indulva, úgyhogy bevállaltam a fuvart. Alig indultunk el, elkezdett nyúlkálni, és fél perc múlva már a farkamat huzigálta. Mondtam is magamnak, hogy ebből szopás lesz, de sajnos nem akarta menet közben, mert szédül. Minek ivott akkor, ha még szopni sem tudott miatta? No, mindegy, lassítottam a kezén, és én meg benyúltam a ruhája alá. Egyből széttette a lábát, és nyögve élvezte az ujjazást. Alig vártam, hogy kiérjünk a városból, vagy legalább egy néptelen kisutcán megállhassunk. Hirtelen megszólalt, hogy itt jó lesz, és én meg azt hittem, hogy a lámpák fényében akar dugni, amikor rájöttem, hogy ott lakik. A legforgalmasabb pont, még éjjel is jöttek-mentek az emberek! Keze már a kilincsen, és éjszakai buszjárat állt meg mögöttünk… A szöszit annyira tudtam csak visszatartani, hogy futólag bekapta a farkamat, de nem volt szopásnak nevezhető, és eligazgatta a bugyiját és már ki is szállt. Berohant a legközelebbi lépcsőházba. Ennyi!

Róbert arcán nem látszottak érzelmek, s a cég összes kolléganőjének kedvenc Robikája leverten szólalt meg:

– Nekem még ennyi sem…

– Ne etess! Hány csajt lyuggattál halomra? Kezdjük Szimikével!

Szimonetta, azaz Szimi a cég koronázatlan királynőjének számított, ezt még a nők is elismerték, akik köztudottan más szemmel látják a világot. Ezzel a szépséggel sugdolózott Róbert egész este – kivívva a társaság egyik felének irigységét és a többiek rosszallását –, nem csoda hát, ha Gábor is meg volt győződve a sikeres befűzésről.

– Nem volt semmi – rázta meg a fejét Róbert.

– Semmi? Csak legalább kétszer megdugtad – vigyorgott Gábor. – Ebből az egyiket mindenki láthatta, legalábbis amikor Szimike keresett és ment utánad, aztán meg együtt jöttetek vissza.

– Nem volt más dolgotok, mint engem lesni?

– Nem téged… Szimikét! Na, bevallod?

– Ne hangoskodj, mert a kamera nem csak képet ad, hanem hangot is! Mindjárt rajtam röhögnek a biztonságiak is…

– Na?

– Kimentem a mosdóba. Neked elárulom, hogy abban reménykedtem: Szimi utánam jön. Nem beszéltük meg, mégis bizakodtam.  Kinyitottam a folyosó végén egy üvegajtót, mínuszok özönlötte befelé, és kint elkezdett szállingózni a hó. Aztán várakozás közben rájöttem, hogy kockázatos volna, mert mindenki minket figyel. Éppen olyan lenne, mintha hangosan bejelentenénk, hogy dugni készülünk… Szóval indultam vissza, amikor a folyosón szembetalálkoztam az egyik pultoslánnyal.

– A vörös…? – hápogott Gábor felvillanyozva. – Jó kis dög!

– Nem vörös, hanem barna, de nincs jelentősége, hogy színvak vagy – jegyezte meg Róbert. Megigazította az ingujját, futólag belenézett a lifttel szembeni tükörbe, majd folytatta: – Jött szembe, lassítottam, mosolygott, megálltam, erre ő is megállt, és megkérdezte, hogy hát szeretnék-e valamit.

– Csak így? Szeretnél-e valamit?

– Ezekkel a szavakkal. Persze azonnal visszakérdeztem, hogy „mit lehet?”, és abban a pillanatban, még mielőtt válaszolt volna, eldöntöttem: Akarok valamit!

– Gondoltam.

– Azt felelte, hogy mindent lehet, és a SZEMÉLYZETI MOSDÓ feliratú ajtóra mutatott. Én még mindig nem akartam elhinni, hogy ekkora mázlista vagyok, pedig már a kulcsot is elővette. Megkérdeztem, hogy van-e gumiautomata, mire előhúzott egy kotont a zsebéből. Úgy léptünk be a kis helyiségbe, hogy addigra teljesen kész voltam; biztos ismered azt az érzést, hogy semmi sem állhat az utadba, akkor is dugni fogsz… Csodálkoztam, amikor a markomba nyomta a gumit, ezért megmagyarázta, hogy mindig hord magánál, mert sosem lehet tudni, hogy mi történik, és fő az óvatosság. Ebben egyet is értettünk, de ekkor kijelentette, hogy mindent csak gumival csinál, még a szopást is. Ezen persze kiakadtam, ott is hagytam volna, ha még ilyenkor félbe lehetne hagyni, álló sorompóval. A csajszi pontosan tudta ezt, mert türelmesen várakozott: Vagy gumival, vagy sehogy! Lassan kigombolta a blúzát… Elővettem a farkam, és a mellei közé tettem, egyből vette a lapot, és szabályos mell-szexet produkáltunk, ahhoz nem kellett gumi.

– Jól tetted!

– Én is azt hittem. A pultoslány mellbedobással győzött… csakhogy aztán Szimi meg majdnem kiütéssel. Honnan érezhette meg, hogy a személyzeti mosdóban vagyok? A nőknek még ehhez is van érzékük. Éppen abban a pillanatban nyitott be, amikor belelőttem a cicik közé. A többit már kitalálhatod: Valamit mondani akartam, bár tudtam, hogy erre a helyzetre nincs magyarázat, ehelyett Szimitől süvített egy pofon.

Erotikus történet 18+ ajánló

Az utolsó fuvar 1.

Az utolsó fuvar 2.

1001 éve... 3.

Előzmények:

1001 éve... 1.

1001 éve... 2.

TÉLI EROTIKUSOK - erotikus novellák - 3. évad

1001 éve...

3. fejezet

A Gazda már majdnem mindent megtudott az idegenektől, mire a rabszolgalányok meghozták a sört, ezért már előre sajnálta a sörözésre fordítandó időt, és réges-rég megbánta, hogy odaígérte a lányokat egy újabb menetre. Amikor annyi más dolga lenne!

Meg kell szabadulni a kufároktól... -- gondolta.
Ügyesen és feltűnés nélkül elgáncsolta Rosinert, a sör jelentős része ezzel odaveszett – a maradékot már hamar le lehet hörpinteni –, aztán dühösen felrántotta a feltápászkodó lány ruháját, meglegyintette a pucér hátsóját – ami Rosi legnagyobb csodálkozására most felért egy kéjes dicsérettel, amit csak olyankor kapott, ha sikerült a Gazda kedvére tenni –, de észrevette a kereskedők felcsillanó tekintetét, és elzavarta a lányt:

– Ne kerülj a szemem elé! – Berryhez fordult: – Vidd el mind a kettőt megbüntetni! – Sosem engedte még át ezt a feladatot, de most úgy látta jónak, ha a rabszolgákkal együtt egyetlen fiát is eltávolítja, így talán egyszerűbb lesz befejezetté nyilvánítani a beszélgetést az idegenekkel. És nehogy még ingyen bütyköljenek, amikor kifosztották!
Berry felelőssége tudatában, de repeső izgalommal kullogott a rabszolgalányok mögött. Hová vigye őket? Ez a kérdés máris megoldódott, mert a lányok vezették őt. Hogyan büntesse meg őket? Nem tudta pontosan, hogyan zajlik az ilyesmi, de a zajokat és a nyöszörgést mindig élvezettel hallgatta.

– Ezek majd tudják! – Gondolatban máris rájuk bízta a lebonyolítást. Most ő a Gazda, illik valami méltó büntetésben részesíteni mindkettőt, lehetőleg olyanban, ami számára élvezetet jelent.
Rosiner és Currante két összenézés után valóban mindent értettek, sőt a sörkiöntős akció óta  a Gazda szándékával is tisztában voltak, ezért meg sem álltak az erdő széléig. Alig tudták türtőztetni vidámságukat, ám látszólag szenvedő képet vágtak, amitől Berry remegős izgalma tetőfokára hágott.
-- Ülj ide! -- mutattak a legelső széles fatuskóra, amely a fejszecsapások nyomát viselve nem tűnt valami kényelmesnek. -- Ne rááá, hanem mellé! -- vezényelték Berry tétovázását látva. -- Támaszkodj a törzsnek, ahogy a legkényelmesebb lesz!
Berry meghatódott ennyi figyelmességtől, és máris enyhített volna a rabszolgák büntetésén, ha tudja, hogy mi következik. Félreértve, amikor kibújtak a ruháikból, nagyot nyelt és gyorsan tiltakozott: -- Ti se üljetek rá! Nem kell, hogy ráüljetek! -- Nehezére esett kimondani, mert perverz gyönyört jelentett volna a meztelen lányok látványa a durva fatörzsön.

Nem is tudta, mit szeretne, de máris élvezte.

-- Ilyen kemény fára? Nem is! -- mosolygott Rosi, mint aki nem büntetésre, hanem jutalomra számít. Letérdelt a fiú mellé és végighasalt a combján.

Berry tanácstalanul a levegőben felejtette mindkét kezét, pedig lett volna mit megfogni.
A közelben favágók fejszéi csattogtak, nem túl lelkesen, olyan naplemente-stílusban. Kell a tölgy minden darabkája -- kunyhókat foltozni és tüzet ébren tartani -- mert megállíthatatlanul közeleg a tél, és favágás közben szemmel lehet tartani az erdőt, nehogy mások ingyen garázdálkodjanak.
Berry se látott, se hallott mást, mint Rosi -- a Gazda úgy mondaná: Egyik -- megfeszült meztelenségét, fenekén vörösbe-hajló tenyérnyomokkal, és a háttérben Másik (Currante) ütemes tapsolását, amivel biztatta, hogy csapjon már oda, ahová kell. Berry határozottan emelte magasabbra, fenyítésre a kezét, felfelé még rendesen ment, de csak erőtlenül visszahullatta, és előbb óvatos sajnálkozó érdeklődéssel megtapogatta a Gazda kemény kezenyomát, majd a kíváncsi és egyre mohóbb simogatás átterjedt a nem pirosló területekre is. Saját élvezetéért simogatta, miközben Currante -- a Gazda úgy mondaná: Másik -- rendületlenül tapsolt: "Be, ki, be, ki...!"

"Az ujjammal?" Vajon így szokta a Gazda is? Meg kéne bütykölni!

Berry félve gondolt rá: ha kiderülne a simogatásra változott büntetés...

Lassan tudatosult bódult fejében, hogy mekkora fölényben van, s hogy kár lenne kihasználatlanul hagyni az alkalmat. Hiszen most azt tehet Egyikkel is és Másikkal is, amihez csak kedve van. Hirtelen benyomta az ujját a lyukon, amit idáig csak megérinteni mert.

– Ez az! – ujjongott Currante. – Be, ki, be, ki...!
– Ne oda! – jajdult fel Rosi.

A következő panaszos nyöszörgés azokra a hangokra emlékeztette a fiút, amikor az apja bünteti éppen a lányokat. "Így kell ezt!"
– Ne oda! – jött közelebb Currante, megvizsgálva Rosi hátulját, és segített Berry ujját Rosi megfelelő réséhez igazítani. Aztán megfordult, négykézlábra ereszkedve a fiú szabad kezéhez hátrált. Felnyögött, amikor a fiú mutatóujja keményen behatolt, és belülről csípősen-szúrósan feszítette. – Ne ilyen hirtelen! Csupa száraz vagyok!
Berry mérges lett. Magára is, amiért fogalma sincs, mit kell csinálni, Másikra meg azért, mert dirigál, pedig tűrni és szenvedni kellene a büntetést. Nem irányítgatni!

– Mit jelent az, hogy csupa száraz vagy? – mordult a lányra. Vagy esik az eső és minden sárban úszik, vagy szárazság van... de fogadni mert volna, hogy Currante csak a bolondját járatja vele a szárazságról. – Nem esik az eső! – Két tenyere egyszerre csattant a két fenéken. Aztán csak azértis oda dugta az ujját, ahová nem akarták, hadd nyöszörögjenek csak! 
A rabszolgalányok nem mertek nyíltan nevetni, nehogy felbőszítsék a gyakorlatlan fiút, inkább hosszan összenéztek és annyiban hagyták a dolgot.
– Akarod, hogy jót tegyünk veled? – érdeklődött Currante szembefordulva.
Berry mást sem kívánt volna erősebben! Látott már ilyet eleget távolabbról, közelebbről: A nők széttárják a combjukat, a férfiak meg benyomják és sebesen ki-be húzogatják a farkukat, a végén meg felüvöltenek. Előfordulnak effélék a folyóparton, az erdőben, a kerítés tövében vagy az éj sötétjében, az egyhelyiséges kunyhóban, vagy fényes nappal a házikó mellett... csak eddig neki nem akarta megtenni egyetlen nő sem. Most pedig kettővel is ki lehet próbálni! Már csak azt nem tudta, hogy melyik lánnyal kezdjen, és az sem volt világos, hogy a lányoknak ez egyáltalán büntetésnek számít-e.

– Annak hát! -- döntötte el magában. – Ha nem élvezik és fizetséget se kapnak érte...! – Nem törte rajta tovább a fejét, mert Currante keze átfurakodva a még mindig hasaló Rosi teste alatt, megtalálta a farkát, és a kemény nyelet úgy szorította, ahogy csak álmodni lehet.
– El ne áruld a Gazdának! – helyezkedett át Rosi hasalásból négykézlábra. Currante gyakorlott kézmozdulatait bámulta, bőr le, bőr fel, és lassan annyira visszaereszkedett, hogy a nyelve elérje a farok bíborban játszó, elkeskenyedő hegyét.
Berry, kortársai többségéhez hasonlóan, egyetlen bütyköléses kifejezést ismert, amivel jelezheti az elégedettségét – "jó" – ezt hajtogatta egyre hangosabban, és nem is bánta, hogy a rabszolgalányok még nem igyekeznek őt szétnyitott combjaik közé engedni. – Jó, jó! – Hátát továbbra is a fatörzsnek vetve, kétoldalt karjával is megtámaszkodva, úgy érezte, hogy mindjárt el kell eresztenie a véget jelző üvöltést..– Jó, jó! – És még nem is bütyköl!

Mégsem! Mi bajuk van ezeknek?

A lányok összedugták a fejüket, a farok hegyén megjelent átlátszó cseppre mutogatnak, és tanakodnak egy kicsit, majd Rosi a hátára feküdt, úgy hívta a Gazda fiát a lába közötti sötétbíbor a rózsaszín résbe...

A fiú az egyenesre széttárt combok közé huppant...

– El ne merd árulni a Gazdának! – figyelmeztette Berryt, és kezével útbaigazította a farkát. – Soha!

Currante közel hajolt, hogy szükség esetén Rosi érdekében elvégezzen még egy utolsó segítő mozdulatot, ami néha neki is jól jönne, hogy a farok a megfelelő résbe találjon...Arra is felkészült, hogy félúton átvegye Berry farkát, hiszen mindkettőjüknek jár a büntetés... Tervezett mást is...

– Jó, jó! – hajtogatta a fiú...

Ugyanakkor Currante rémülten sikoltott fel!

Hirtelen a levegőbe emelkedve, lábával a föld felett kalimpált.
Berrynek nem maradt ideje csodálkozásra -- farka már röptében irányba állt és igazgatás nélkül csúszott be résen -- őt is durva kezek kapták el.

Lerángatták Rosiról, majd álló farokkal egyszerűen félrelökték. Fejét abba a fatönkbe ütötte, amelyikhez korábban a hátával támaszkodott. Vele már nem is foglalkozott tovább a három favágó.

Ketten Currante vergődését szorították le, a harmadik meg átvette a fiú helyét Rosi lába között, és máris ütemesen bütykölte a lányt.
Lezuhant az este.
Egyetlen szó sem hangzott el, még azt se mondták, hogy "jó", csak a rabszolgalányok nyöszörögtek, mint amikor a Gazda bünteti őket. A favágók értették a dolgukat, vigyáztak az erdőre, szorgosan vágták a fát, amikor valakit falopáson értek, azon bőséges elégtételt vettek, ha pedig nők tévedtek az erdőbe, azokat megbütykölték. Keményen és alaposan, maguk között igazságosan elosztva a zsákmányt.

Currante lába között anélkül cserélődtek a favágók, hogy valamelyikük felüvöltött volna. Rosinert ugyanaz a tunikás férfi lökdöste fáradhatatlanul, csak a lány lábait emelte egyre magasabbra, végül a feje fölé, és mintha áttette volna a farkát – a megmozdulni sem merő fiú legalábbis így vette ki a sötétszürkéből mély feketébe hajló árnyékok mozgásából – a számára tiltott nyílásba.

Rosi felsikoltott, majd Currante szintén, amikor négykézlábra fordították, és röhögve nehezedtek a hátsójára, miközben lábukat megfeszítve, durván lökdösték. Hol az egyik, hol a másik, és egyikük üvöltése sem jelezte, hogy végzett volna.

*

A Gazda éppen ott tartott lelkes és türelmetlen tervezgetésével, hogy a rabszolgákat is felpakolja, és ahogy ezek a kufárok csinálják, megtesz egy hatalmas körutat, miközben mindenhol megvesz és mindenhol elad mindent, ami csak vehető és adható, ideértve persze a rabszolgákat is..., amikor Berry és az emlegetett rabszolgák tépetten és leverten betoppantak.
– Ezekért is kapok legalább 2 fontot – mutatott a lányokra –, de az is lehet, hogy többet megkeresek velük, ha az érdeklődők minden megálláskor csak megbütykölik Egyiket vagy Másikat, és minél később adom el őket.

– De ez majd kiderül! – folytatta a Gazda, és a lányokról most eszébe sem jutott a számonkérés, netán a büntetés. – Arra kell csak vigyázni, hogy a hazafelé kanyarban olyan batyu maradjon nálam, amire itthon szükség van, no meg sok-sok csilingelő, valódi pénz!
Az asszony ámulva hallgatta a nagyszabású tervet, a rabszolgalányok egymás közelében, alváshoz kucorodva elmélkedtek az erdőben történtekről, és a Gazda szavait meg sem hallották.

Berry a homlokán lüktető púpot tapogatta és annyit fogott fel az egészből, hogy az apja el akarja adni a rabszolgákat, mielőtt ő megbütykölhetné őket. – Mint a kígyó, nesztelenül csúszott közelebb a kunyhó földjén a még a mai megpróbáltatások ellenére is mezeivirág-illatú Rosiner-hez. – Legalább egyszer!

1001 éve... 2.

 Előzmény: 1001 éve... 1.

TÉLI EROTIKUSOK - erotikus novellák - 3. évad

1001 éve...

2. fejezet

Kevéssel azután, ahogy a Gazda az arcukba hajolva mindkettőjüket leellenőrizte – nehogy élvezni merészeljék a két idegen durva és kapkodó bütykölését --, a kunyhó egyik oldalán Rosiner, a másikon Currante tápászkodott fel a sötétszürke, egyenetlen földről, s egymástól függetlenül, de szinte egyszerre pillantottak vissza az első farkakra, megállapítani, hogy kellően visszahúzódtak-e a bőrükbe. Mert a Gazda azért is harsány ribilliót csapna, ha a fizetős vendégek elégedetlenül húznák vissza magukba a farkukat.

Most ilyen vád nem érhette sem Egyiket, sem Másikat: az első farkak olyan icipicire zsugorodtak, amilyet a lányoknak pár hónapja még elképzelni is lehetetlen lett volna: Méghogy "aaakkoráról eeekkorára" változhatnak, miután kilehelték a folyékony lelküket?! Mára már nem csodálkoznak ilyen átalakulásokon, láthatják eleget.

Hátuk mögül kikandikáló kézzel, kisebb- vagy nagyobb arasszal jelzik utólag egymásnak, mekkora volt az "aaakkora", amivel bütyköléskor találkoztak, és más rejtjeles üzeneteket is váltanak, mint például a folyadék mennyisége, de ez lényegtelen, csak legyen egyáltalán valamennyi, bármennyi, az a fontos, hogy ne tudják a Gazdánál visszakövetelni a pénzüket. A hátul csuklóból lengetett vidám kéz pedig azt jelenti, hogy az első farok olyan tehetetlen volt, mintha hátsó lett volna. Ezt Currante szereti mutogatni, pedig nem dicsőség, ha nem, vagy csak félig sikerül a bütykölés.

Rosiner kíméletesen megtapogatta a fenekét, mert a hideg föld jótékony borogatása szüneteltette, de máris újra égett pecsenyének érezte a korábbi büntetés nyomát. Belebújt lenből készült, egykori szépségét már gondosan eltitkoló ruhájába, mely a hátát teljesen fedetlenül hagyta, mióta az utolsó kapcsot is elveszítette. Pedig jön a tél, vissza lehet sírni a régi ruhatárból a meleg gyapjút, a prémszegélyűt, ami alá -- szokás szerint -- ugyancsak nem vett fel semmit, mégis a ruha meleg öleléséből bizakodóbban tudott (volna) a holnapba nézni.

Rosiner és Currante, a két rabszolgalány megérkezése -- alig 4 hónappal korábban -- normális körülmények között felbolygatta volna a környéken élők fantáziáját és fejtetőre állította volna a hétköznapjaikat. Hiszen maroknyi, képzetlen és szegényesen felszerelt portyázó csapatuk ritkán fogott igazi rabszolgát, s azok is kivétel nélkül férfiak voltak. Önkéntes rabszolgákban ugyan dúskálni lehetett, amikor az elöljáró az évente kétszer tartandó nagy igazságtételei során nagylelkűen engedélyezte a fizetni nem tudó gazdáknak és családtagjaiknak, hogy 1 évre, vagy hosszabb időre másik gazdához rabszolgának álljanak, aki ezért kifizeti helyettük a járandóságot, ám az ilyen rabszolgák semmilyen téren sem közelítették meg a különlegesnek, sőt egzotikusnak tartott "igaziakat". Ráadásul Rosiner és Currante nőisége tagadhatatlan, ha mégoly fiatalok is.
Normális esetben örülni kellett volna és egymást túllicitálva megszerezni a zsákmányt, de sem a rabszolgalányokat, sem az ékszereket, de még a díszes edényeket sem lehet vacsora helyett felszolgálni egyetlen kunyhóban sem. A visszatérő portyázók dicsőség helyett fanyalgást és kétségbeesett tekinteteket találtak.
Britannia-szerte jellemzően a 14-15-16 éves lányokat apjuk igyekszik otthonról elpaterolni – megállítva az időt, és még évek múlva is 16 évesként kínálja őket –, a Gazda meg éppen ilyen korú, 16 évesnek mondott rabszolgalányokat vásárolt a  fáradt-szemű katonaszerűségektől, igazából az egész társaságtól, mert a rabszolgák zsákmányolója, azaz valódi tulajdonosa egy sebesülés következtében a hazafelé úton meghalt. A zsákmány így közös lett, a Gazda 1-1 fontot fizetett nekik a rabszolgalányokért, s csak otthon, siránkozó felesége döbbentette rá, hogy két újabb éhes szájat vásárolt, amikor éhezőknek eddig is bővében voltak. A csekélynek ígérkező termést váratlanul lecsapó vikingek hurcolták el vagy égették fel, közben megszabadították őket az állatállománytól is, és minden egyébtől, ami mozdítható, majd 10 nappal később a ravasz vikingek visszatértek még mindazért, ami időközben előkerült, így tulajdonképpen egy nincstelen, kilátástalan pusztaság maradt a nyomukban.

-- Minek ide még két újabb éhes száj? -- tette fel a kérdést a Gazda felesége, miközben óvatosan hátrébb húzódott a várható pofonok elől. Az sem lelkesítette, hogy a két zsákmányolt és rabszolgává minősített lány mutatós és ápolt, állítólag még írni-olvasni is tudnak, ami  Britannia utólag "sötét kornak" nevezett éveiben nem volt jellemző. A szerzeteseken kívül alig akadt olyan, aki képes lett volna akár egy-két elhanyagolható hibával leírni a saját nevét, de a rabszolgalányokét sem, vagy a királyét sem.
Nehéz idők járták. Az uralkodótól hiába vártak volna segítséget, II. Eduárd öccse, Svend -- aki a bennfentesek szerint a vikingek fölött is uralkodott -- a létezésükről sem tudott, és számára valószínűleg nem is bírt hírértékkel a nyomorúságos sorsú alattvalók éhezése, akik úgysem fizetnek adót, vagy az adó elakad a helyi elöljáróknál. Az éhezők számára pedig egyáltalán nem jelentett elégtételt, hogy ők bizony még arról sem szereztek tudomást, hogy az elűzött II. (Tanácstalan) Ethelred helyén már Villásszakállú ül... Nem mindegy? A királyt esetleg az hozhatná lázba, ha rájönne, hogy termény és állat még mutatóban sincs, de hamis pénzzel rendesen el vannak látva az alattvalók. Az érmékből nagy jóindulattal 2 darab hamis tett ki 1 igazit, és hiába szándékoztak vele duplán fizetni, nem tudtak mit vásárolni, nem volt sehol semmi ehető.
Így várni a telet? Ráadásul ott a két rabszolgalány, akiket senki más nem mert megvenni, csak a Gazda -- valódi pénzzel fizetett értük --, de akik a környéken tudnak a lányokról, marékszám fizetnének hamis pénzzel egy-egy bütykölésért. A Gazda kijelentette, hogy élelmiszert (is) hozzon magával, aki a lányok kegyeire vágyik, így aztán el-elmaradoztak a jelentkezők. Ki meri várni a telet?

Így állt a helyzet azon a napon is – még azt sem tudták, lesz-e mit enniük –, amikor a csomagokkal megrakott kufárok arra tévedtek. Az idegeneknek egyből megakadt a szemük a rabszolgalányokon. Igazi pénzzel fizettek a szolgálataikért, el is intézték hamar a bütykölést a kunyhó két oldalán. Aztán a tenyerét forróvá dörzsölő Gazdának zabot, szárított húst és visongó süldőt ajánlottak a készletükből, amikért viszont a Gazda jóval többet fizetett, mint amennyit a lányokért bezsebelt. Világlátott emberekként tisztában lehettek az igazi és a hamis pénz közötti különbséggel, mert a fizetségül átvett érméket kettesével – néha hármasával – számolták egynek, mellesleg kikötötték, hogy a rabszolgalányokra az üzlet lebonyolítása után újból igényt tartanak, ezúttal ráadásként, ingyen.

– Jól van, nagyuraim, próbálják csak ki mindketten a másik lányt is! Csak előbb elzavarom őket a sörfőzőhöz, meg kell ünnepelnünk az üzletet! – virult a Gazda, és pattogó parancsszavakkal indította útnak a kunyhó mellett ólálkodó lányokat. Vékonyka pénzérméket nyomott Rosiner markába és ravaszul vigyorgott:

– Ha nem muszáj, ne adjátok oda feleslegesen! -- A sörfőző már több alkalommal választotta fizetségképpen a lányokat, főleg Rosi-t, amikor az asszonyai nem voltak a közelben. – És ott ne aludjatok! Közben kerítsétek elő Berryt, szaladjon ide!
Berry – a Gazda legnagyobb sajnálatára egyedüli utódként -- mindennel foglalkozott, folyton ténykedett, de alig látszott valami a buzgólkodásból, munkájával csekélyebb eredményt produkált, mint ha a Gazda vette kézbe a dolgokat. A környék asszonyainál és lányainál sem ért el különösebb hódítást, mert mamlasznak, ugyanakkor pletykásnak és dicsekvőnek tartották, ami a legrosszabb párosítás. Ha valamelyikük engedne Berrynek, mondjuk felemelné a szoknyáját, hogy a fiú a látványtól bátorságra leljen, az meg mindenfelé elhíresztelné...? Berry a rabszolgalányokat is csak messziről kerülgette, esetleg az éji sötétségben mert valamelyik mögé araszolni, és úgy megérinteni, hogy mozdulatai bármely pillanatban az alvó öntudatlan fészkelődésének tűnhessenek.
Berry éppen a korhadt kerítést javítgatta – reggel óta ugyanazt a darabot –, közben igyekezett szemmel kísérni mindent, ami a környéken történik. Nem kerülte el a figyelmét az sem, amikor a hatalmas rakománnyal érkező idegenek a kunyhó két ellentétes oldalán megmászták a rabszolgalányokat, és az sem, amilyen vidáman a lányok elhaladtak mellette, ruhájukat derékig megemelve, egyikük markában pénzt csörgetve, és feléje se fordulva, szinte rá se hederítve, mintha csak egymással beszélgetnének, odaszóltak:
-- Dobj el mindent a kezedből és szaladj a Gazdához! – Vihogás és egymás vállának lökdösése. – De fussál ám!
– Vidám életük van a rabszolgáknak – gondolta Berry, amikor lihegve a kunyhóba toppant.

(Folyt.köv.)

Folytatás: 1001 éve... 3.

1001 éve... 1.

  TÉLI EROTIKUSOK - erotikus novellák - 3. évad

1001 éve...

1. fejezet

Bágyadt nap telepedett föléjük, mintha jégtömbön át világítana erőtlenül és vészjóslón, ahogy a visszafojtott csend sem ígért semmi jót. Vége a rövid, borongós és szeles nyárnak, este majd, ha a látóhatáron ballag, búcsút sem int, de készülődik a csontbehatolóan nyirkos és még sokkal kurtább ősz. Aztán meg, ahogy mondják, harap a tél.

Rosinert mindenki csak Rosinak nevezte. Kivéve a Gazdát, aki hol "Egyiknek", hol meg "Másiknak" hívta, attól függően, hogy nagy ritkán dicsérni, vagy éppenséggel büntetni akarta, mert a "Másik" megszólítás szerinte jó előzmény egy büntetéshez.

Ha a Gazdának éppen kéjes kedve szottyant Másikat megbüntetni, ez akár naponta többször is előfordult, akkora rutinnal és már-már unalommal végezte, hogy Rosiner feltételezte: nem is élvezi már úgy, mint eleinte, amíg újdonság volt, vagy sehogy.

Most más van. Rosi becsukta a szemét, ahogy a büntetéshez szokta, erővel le is szorította a szemhéját, hogy ne is lássa még az árnyékát se annak, aki mindjárt rá fog mászni, meghágja, közben bűzölögve eltakarja majd a maradék napfényt. Nem az Gazdától szokásos büntetés következett, annál sokkal rosszabb: egy idegen, bűzös test közelsége, rátapadása és vonaglása.

Fájt a dereka, pedig megszokhatta volna már a kemény földet, hiszen a szűk kunyhó sem büszkélkedhetett kényelmes fekhellyel, és a háta alá került valami szúrós, valami kibírhatatlan. Egy fásszárú növényt vághattak el tőből éppen itt, ahová ruháját megemelve, felülről meg kibontva, fején áthúzva "hadd legyen" arckifejezéssel leheveredett.

De ki fogja bírni, mert ki kell!... Utólag majd nem is tűnik olyan nagy dolognak. Csak haladna már ez a sűrű szagot árasztó valaki, és essenek rajta túl... 

Némi előnyt is talált a kunyhó mögött keményre taposott földön széttett lábbal fekvésben: A hideg talaj jót tett a pirossá vert fenekének, megnyugtatta.

De mit cünörészik még a rókaképű, koszos idegen, amikor az előbb jól láthatóan és kézzelfoghatóan meredezett? Amikor Rosiner oldalához és markába nyomogatta a farkát, még úgy tűnt, hogy nagyon sürgős neki beverni valahová.

Rosiner kíváncsian résnyire kinyitotta a szemét, és a feje fölött közvetlen közelben a Gazda zsíros és gonosz képét pillantotta meg, aki éppen abban a pillanatban ellenőrizte, hogy a rabszolgalány élvezi-e az alkalmi és jutányos üzekedést, amikor a savanyú-szagú idegen bezuhant a széttárt combok közé, és kínnal a résbe tuszakolta a farkát. A Gazdának régi meggyőződése volt, hogy csak az a lány esik teherbe, aki "élvezi a dolgot" – a nézetét tudományosan megfogalmazva terjesztette is –, s ezért időnként ellenőrizte a lányok arckifejezését. Lenne is kemény büntetés, ha valaki (persze a kuncsafton kívül) élvezkedni merne! Rosiner gyorsan visszacsapta a szemhéját, és ügyelt rá, hogy az arca még undorról se árulkodjon, nehogy félreérthető legyen.

Ezen a nyársirató napon Rosi már átesett két -- vagy inkább három -- kisebb büntetésen, egyik sem volt vészes, de az elsőt igazán nem érdemelte meg, ezért váratlanul érte. Azt gondolta, hogy a kunyhóban a Gazda tegnap esti odacsúszása, amikor némán a szájába tette a farkát -- ahogy mondani szokta: "tegyél jót velem!" -- egy időre lenyugtatja az öreget, esetleg egy darabig elnézőbb (netán kedvesebb) is lesz, de az reggel már felkeléskor belekötött mindenbe. Azzal indított, hogy miként fordulhat az elő, hogy ő, a Gazda ugrik talpra leghamarabb, sokkal előbb, mint a gazdasszony, s nem is beszélve a "fiatalúrról" és a rabszolgákról, akik a sok réssel tarkított, toldozott-foltozott deszkaház földjén egész nap lustálkodnának összegömbölyödve, egy-egy szuszogó szigetet alkotva. A Gazda persze kevés szóval és nyersebben ki tudta fejezni nemtetszését, s nem számította be, hogy éjjel ő "közben" is szundított egyet, amíg Rosiner a farkát szopogatta.

Mire a Gazda köhögésszerűen közölte, amit ilyenkor illik, és hirtelen mindenki motiválttá vált, már csak a két rabszolgalány maradt a közelében, akik parancs nélkül nem indulhattak el, így rajtuk vezette le a maradék mérgét: mindkettő deréktáján három-háromszor végigvágott azzal a csípős vesszővel, amely ilyen alkalomra várakozva lóg naphosszat a falon, két pöckön egyensúlyozva. A suhogós husáng bőven érte a rabszolgák bőrét is, mert egyetlen ruhájuk hátán régóta hiányzik az a két-három kapocs, ami összefogná a testükön.

A második büntetést Rosiner úgy érdemelte ki, hogy nem volt képes észrevétlenül tűzifát hozni az erdőből. A fák örökösen portyázó felügyelője elcsípte, s megüzente a Gazdának az árat, szemrebbenés nélkül beleszámolva mindazt, amit véleménye szerint szintén "ezek a mocskosak" hordtak el. Miközben fennhangon a tartozást számolta, Rosi hátához kerülve kezei befurakodtak a görcsösen nyalábolt faágak alá, és nagyokat csípett a rabszolgalány mellbimbóiba. Ügyelt rá, hogy a falopás emlékezetes maradjon, és búcsúzóul még lábával farba is billentett a végre útjára bocsájtott fatolvajt, és hangosan sajnálkozott, hogy elfelejtette letépni a ruháját.

Rosiner szerencsésnek tartotta magát, hogy megmaradt az egyetlen ruhája, sietett a Gazdához. 

A Gazda tajtékzott a dühtől: A fát kevesellte, az árat sokallta. Ráadásul Rosi szemlesütve elárulta az erdőkerülő utolsó fenyegetését is:

-- Még azt is üzente, hogy ha megint elkap, addig magánál tart, amíg le nem dolgozom az összes fa árát.

-- Hogy képzeli?! -- üvöltötte a Gazda, mert megbüntetni vagy ilyen-olyan perverz dolgokra lehet ugyan más rabszolgáját kényszeríteni, de eltulajdonítani tilos.

Rosiner félreértve a nem neki címzett kérdést, zavartan megválaszolta:

– Megbütykölne...

– Meg az, ha bírna! -- tajtékzott a Gazda. -- Esze az lenne hozzá, ha mása nem is...!

– Felállt neki -- közölte a rend kedvéért halkan Rosiner.

– Igeeen? Na, feküdj ide! -- A Gazda kikiáltott a kunyhóból, valaki majdcsak meghallja és továbbadja: -- Jöjjön ide a Másik is!

A "Másik" most éppen Currante nevét helyettesítette, Rosiner pedig ideiglenesen előlépett "Egyik"-ké, ami enyhébb büntetést jelentett, netán dicséretet. De erre nem érdemes mérget venni, mert fordítva is megtörténhet.

Rosi leült, hátát a durva deszkafalhoz támasztotta. Derékig felhúzta a ruháját, mert a csendből az következett. – Akkoriban csak kivételes alkalmakkor hordtak alsóneműt a nők, például lovagláskor. – Még érkezhetett volna ellenkező utasítás, de maradt a csend, így keresztbe feküdt a Gazda combján, úgy várta az elfenekelést, ami, mióta idekerült, valamilyen ürüggyel mindennap kijár neki. Ez lett volna a mai harmadik büntetés, de 12 csattanás után abbamaradt, így – bár égett és kipirosodott a sápadt, szeplős bőr – nem igazán lehet büntetésnek beszámítani. 

A Gazda kíváncsian fülelt, még a levegőbe is beleszimatolt – kivételesen nem az első ezredforduló korára egyáltalán nem jellemző, rabszolgák esetében meg egyenesen lehetetlenségnek számító kellemes illatra figyelt fel, hangokat hallott – majd abbahagyta a fenyítést, és kisietett az érkező idegenek elé.

A rémült szemeket meresztő Másik is előkerült, ám az ő büntetése el sem kezdődött. Érdeklődéssel szemlélte Rosi fenekén a friss tenyérnyomokat, de nem látta szükségesnek a sajnálkozást. Inkább irigység bujkált a hangjában:

-- Én meg kétszer fordulhattam fáért, mert helyetted is cipekedtem!

-- Fáért én voltam... – vont vállat Rosiner, megbizonyosodva arról, hogy a másik rabszolgalány, Currante, akit a Gazda szintén hol Egyiknek, hol Másiknak nevez, már megint füllenteni próbál. – Megrúgott és majdnem megbütykölt az erdőőr.

-- Értem már! -- kacagott fel Currante – Jó volt? – kérdezte súgva, mert már a feltételezés is büntetést jelenthet. És mintegy igazolásul az egyetlen helyiség közepére borított, az erdőben sebesen összekapkodott száraz ágakra mutatott, ami az elfenekelés miatt eddig elkerülte Rosi figyelmét. -- Amíg te az erdőőrrel szórakoztál, addig nekem azért kellett kettőt fordulnom a folyó felől.

Összenevettek, ahogy felismerték a furfangot, majd közösen szidták volna a Gazdát, persze csak suttogva, amikor az elordította magát a kunyhó mellett:

-- Egyik és Másik! Azonnal munkára! -- A sietve kilépő rabszolgalányoknak az egyhelyiséges házikó két ellentétes külső oldalára mutatott: -- Egyik idefekszik, Másik odafekszik, és tegyetek jót a két úriemberrel!

Szokatlanul fel volt dobódva, és a lányok sejtették, hogy nem csak a markában szorongatott, frissen szerzett pénzérméktől.

A kunyhó egyik oldalán Rosiner, a másikon Currante rángatta át a fején a ruhát, majd szinte egyszerre feküdtek a keményre taposott földre, felhúzott és széttárt lábbal.

(Folyt.köv.)

Folytatás: 1001 éve... 2.