Állásinterjú az alagsorban
2026. április 27.
2026. április 26.
2026. április 25.
2026. április 23.
Magasföldszint 3.
Előzmények:
LÉPCSŐHÁZI HÍREK
- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -
Magasföldszint
3.
Egyre tovább tartott a világosság. A hosszú nappalok és a rövidülő sötétség azt jelentette számunkra, hogy vége a rendszeres esti kukkolásnak.
– Mire lemegy a nap, elmegy az öreg, mi meg nem látunk semmit.
– És ez már így lesz őszig?
– Valami mást kell kitalálni!– Rajta!
Ennél messzebb nem jutottunk, pedig meredek ötletből nem volt hiány.
Úgy éreztük, hogy minden összeesküdött ellenünk, mert a varrólány érthetetlen okból kevesebbet dolgozott, és ez a rövidebb műszak rányomta gyászkeretes bélyegét a leskelődésre. Fényes délután volt még, amikor elment a kiscsaj, és nyomban érkezett az aktuális nő. Semmit sem lehetett látni a faházban történtekből!
Hoffmannék, mintha a mi cukkolásunkra találták volna ki, egy ósdi kanapét tettek a függőfolyosó használaton kívül eső részére, épen oda, ahonnan normális esetben a kukkolás folyt. Kanapén ülve mozizhatnánk, ha nem lenne még világos…
– Beteszünk egy kamerát… – Még ez tűnt a leginkább kivitelezhetőnek.
– A kiscsajt pedig megkérjük, hogy kapcsolja be, mielőtt elmegy. – Ez már nem tűnt annyira fényes ötletnek.
– A nőknek majd megmondjuk, hogy fordítsák már először abba az irányba, ahol dugni akarnak…
– Hülye!
Ebben maradtunk.
Azon a délelőttön a 2 napja vásárolt farmeremnek elgurult a fémgombja. Azaz csak a fele. A „fiút” rendesen odaerősítették, de a „lány”, amelyik emerre volt ráhúzva, 2 nap alatt kitágult. Hiába pattintottam vissza újra meg újra, többé nem illeszkedtek egymáshoz. Az övem megtartotta ugyan a nadrágot, nem kellett fognom, de a cipzár időnként önálló élettel próbálkozott, és lassan megindult lefelé. Állandóan húzogattam és ellenőriztem, így mindenki felfigyelt rá.
– Nehogy itt vedd már elő! – ordította Kevin a terem túlsó sarkából, majd tüntetőleg hátat fordított.
Hol lehet ilyen gombot kapni? – töprengtem cipzárigazgatás közben. Egészen belelkesültem, amikor eszembe jutott, hogy beugrok az öreg faházába, biztos ismernek valami megoldást.
Tudtam, hogy semmi esélyem sincs a varrólánnyal beszélni, de legalább láthatom őt közelről, és majd alaposan – de feltűnés nélkül – megvizsgálom a házikó belsejét: hová helyezhetnénk el a kamerát.
Mostanában úgysem nagyon nyílt alkalmunk munkát adni varrodának, mert elsütöttük már az összes javítanivalót. Eddigre még a kinőtt nadrágok cipzárjait is mind kicseréltettük, ezért nem jött rosszul ez a fémgomb-szétválás.
Különös viszonyom volt a házikóval és benne működő varrodával. Korábban, ha csak tehettem, még a varrólány munkaidejében vittem valami javítanivalót, és néhány percig figyelhettem az asztal fölé hajoló lányt. Sötétedés után a haverokkal elfoglaltuk a félemeleti függőfolyosó legvégét, és ott vártuk, hogy az öreget – a varrólány távozása után – éppen melyik nő látogatja meg. Mivel az összes, otthoni javítanivaló elfogyott már, a nappalok pedig vészesen hosszabbodtak, úgy tűnt, hogy ez a fajta szórakozási forma véget ér, legalábbis a kukucskálós projekt őszig szünetel. Pedig az öreg – bár csupán háromféle pozíciót váltogatott – és menetrendszerűen érkező hölgyvendégei sikeresen helyettesítettek mindenféle pornófilmet, az élő műsor százszor izgalmasabbnak bizonyult bármelyik eljátszott action-nél…
Ilyen előzmények után, most suli után egyből a faházat céloztam be.
Az udvaron találkoztam az öreggel – elmélyülten beszélgetett a ház közös képviselőjével –, ezt biztató jelnek tekintettem, s háta mögött beosontam a varróműhelybe. Legalább zavartalanul bámulhatom a varrólányt!
– Helló! – Miközben tekintetem megpihent a dekoltázsban, védekezésképpen hozzátettem: – Megvárom a főnöködet.
– Nem fontos – válaszolta. – Miben segíthetek?
– Ez a… – Kerestem a szavakat, közben a zsebemben kotorásztam. A kezem bizonyult fürgébbnek, tenyeremen mutattam a fémgomb felét: – Ez a gomb szétvált, és nem akar megmaradni. Te biztosan tudod, hol lehetne ilyet kapni…
– Milyen fajta? – pillantott a kezembe.
– Ilyen… összedugós. A lánygomb vált le.
Felállt, odajött, elvette a markomból az elgurulós részt.
– Van olyan, amit szét se lehetne szedni, de… ezek nem sokat bírnak ki.
– Két napot. Délelőtt gondolt egyet és elgurult.
– Látom. – Felkacagott. – Szóval a lánnyal van gond?
– Kitágult… – Elpirultam.
Ekkor eszméltem csak rá, hogy én összedugásról, kitágulásról, lánygombról beszélek, miközben a cipzáram alattomosan kúszik lefelé, a varrólány pedig nem a kezében lévő fémgombot nézi, hanem a nadrágom elejét.
– Mennyire tágult ki ez a lány? – Odanyúlt a fiúgombhoz, és rányomta a nála lévő részt.
Miközben én ledermedtem az érintésétől, és a cipzár megállíthatatlanul csúszott lefelé, a varrólány két ujjal kihúzta a nadrágom övrészét, és többször rá- majd lepattintotta a lánygombot. – Ennek nem kellene ilyen könnyen megadnia magát… – Szakértően nézegette. – Nem patent, hogy kapcsolgatni lehessen, ennek állnia kellene, mint…amíg farmer a farmer.
Ha azt mondanám, hogy ebben a fél percben leizzadtam, libabőrös lettem, csuklottam és nagyokat nyeltem, az még nem érzékeltetné kellőképpen az átélt kínokat. Pedig mindössze annyi történt, hogy egy kedves, mosolygós varrólány két ujjal fogta a nadrágom övrészét. A cipzár leért a végállomásra.
– Megpróbálom, lehetne-e szűkíteni a… – nevetett – a lányon.
Visszaült az asztalkájához, hogy egy fogóval összébb nyomja… Én meg máris eldöntöttem, hogy akár sikerült a szűkítés, akár nem, holnap megint visszajövök. Közben feltűnés nélkül benyúltam a nadrágomba, és kényelmetlen helyzetben feszülő farkamat megigazítottam – mégsem annyira feltűnő, ha függőleges, mint ha csak az egyik oldalon erőlködik –, majd felhúztam a cipzárt.
– Nem hinném, hogy tartós lesz, de holnapig kibírja, és majd kicseréljük… – Közeledett. Mint régi filmeken, amikor futnak egymás felé a főhősök, de mintha az egészet nem gondolnák komolyan, a futás lassabb, mint a hátramenés.
Két ujjával megint benyúlt a farmer övrészénél… Nem szólt semmit, pedig a mutató- és a középsőujja hozzáért az imént függőlegesbe helyezett, aktív állapotú farkamhoz. Felpattintotta a rakoncátlan fémgomb lányrészét, megforgatta, majd felnézett:
– Holnapig megfelel. Ráncigálni nem lehet, bánj vele óvatosan!
Valamit válaszolni akartam.
– De az is lehet, hogy átszaladok ide a sarokra, úgyis megérkezett, amiket rendeltünk, és hozok neked egy tartósabb gombot.
– Vi-visszajövök – indultam bizonytalan léptekkel az ajtó felé.
– Te csak várj meg, egy perc az egész, ide a sarokig megyek, onnan hozzuk mindig a rövidárut…
Bambán álltam.
Megmagyarázta:
– Nekem nincs kulcsom, nem tudok bezárni. Csak akkor mehetek át, ha megvársz. De feltétlenül el kell hoznom, amit rendeltünk, legalább belefér a munkaidőmbe… Tényleg egy perc, és hozok neked is gombot – tette hozzá vigasztalóan. – Nem félsz egyedül? – Vette a kabátját.
– És az öreg… muksó?
Ugyanúgy kacagott a „muksó” hallatán, mint korábban a lánygombon.
– Mindig elfelejti elhozni! De figyelj csak: nem olyan öreg ám!
Ettől a mondattól elöntött a féltékenység, és keserűen követtem a varrólány mozdulatait, ahogy mosolyogva kilépett az ajtón. De belülről ujjongtam, és ez az érzés legyőzött minden mást.
Délelőtt még gondolni se mertem rá, hogy ilyen sokat fogunk beszélgetni, arra meg főleg nem, hogy két ujja a nadrágomban jár. Szép nap ez a mai.
Leültem a varrólány helyére, orromat az asztal lapjához érintettem – éreztem az illatát.
Kigombolt kabátomat hanyagul a sokfiókos szekrényre billentettem, és kedvem lett volna megszagolni a szék ülőkéjét is, majd elővenni a farkamat… Itt, az ő asztalánál… Az a baj, hogy mindjárt jön.
Már nyílt is az ajtó, de nem a varrólány tért vissza, hanem egy ügyfél érkezett.
Kevés híján visszafordult meglepetésében, amikor meglátott. Nem rám számított, ám olyan szakszerűen ültem a varrólány székén, hogy mégis kiérdemeltem a bizalmát.
– Miben segíthetek? – érdeklődtem készségesen.
– Egy cipzárt kellene kicserélni… Lehetne-e vagy ugyanilyen színben, vagy műanyag helyett fémet? – Elővett valami zacskószerűt egy szatyorból, és kicsomagolta. – Még ezt a gombot is bentebb kellene varrni, de csak akkor, ha ettől nem húzódik az anyag…
Nem értettem ugyan egyetlen mukkot sem, de értelmes képpel néztem a kicsomagolt ruha helyett a lány arcát.
– Felveszem a méreteket – jelentettem ki ötletszerűen.
Kibújt a kabátjából, és rövid tétovázás után az enyém mellé helyezte, a sokfiókos, földszintes szekrényre. – „Most fogok lebukni?” – Várakozott.
Felkaptam a zöld-sárga mérőszalagot, és – ugyanúgy, ahogy a magasföldszint korlátjától leskelődve számtalanszor láttam – kiegyenesítettem. Az öreg muksó ilyenkor körbe szokta nyalni a szája szélét, úgy gondoltam, ez nekem sem fog megártani, mert kiszáradtam ennyi izgalomtól…
A lány vállára omló, hullámos, sötétszőke hajzuhatag lehetett vagy 30 centi, jólesett volna beletúrni és méricskélni. Igazgatás címén, mintha útban lenne, kicsit megsimogattam, amikor a vállak közötti távolságot mértem. Nem akartam mindjárt a mellbőséggel folytatni – mert amikor a háta mögül előre kerültem, csodálkozó szempár nézett rám –, inkább a karok hossza következett, kívül is, belül is. Aztán mögé sündörögtem, mert meg kellett igazítani a farkamat, és megmértem a hát-trapéz minden oldalát.
A lány szótlanul állt.
Úgy gondoltam, hogy eleget halogattam már a mellbőség megismerését – pedig az lehet a női ruhák méretezési kulcsa –, karja alatt átvezettem a zöld-sárga szalagot. Egy pillanatra megakadtam: Csak bimbótól bimbóig kell mérni, ahogy az öreg szokta, vagy egybe az egészet?
Furcsán nézett rám, amikor először a nagyobb kört mértem meg bimbótól-bimbóig, majd elöl, a kettő közötti kisebb távolságot.
– Felírom az eddigi adatokat, mert még összekeverem… – mondtam, és sürgősen behúzódtam a varrólány asztala mögé, ne nagyon látszódjon, hogy az egyébként is gomb nélkül tengődő nadrágomon lecsúszott a cipzár, és belülről kitörni készül a farkam.
Utólag már bántam, hogy nem végeztem alaposabb munkát – a combok belsőfelét, és vastagságát még fontos lett volna megmérni –, mielőtt a varrólány megérkezik.
– Ugye, milyen gyors voltam? – kérdezte, amikor belépett.
Csodálkozva nézte, ahogy az asztalánál ülve írogatok egy papírlapra – pedig nem is látta, hogy a születési dátumomat ismétlem már negyedszer –, és egyetlen pillantással felmérte, hogy az arrébb ácsorgó lány a „RUHA- és CIPZÁRJAVÍTÁS” reklám hatására tévedt be a műhelybe.
Egy picike, átlátszó zacskót dobott elém, benne egy fémgombbal:
– Próbáld csak meg ezt! Én pedig megnézem, miben tudunk segíteni… – fordult a varrólány az ügyfél felé.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: Az elhangzott mondatokból nem derült ki, hogy én is csak egy ügyfél vagyok. Egy a sok közül, még akkor is, ha kiemelt érdeklődést mutatok a ruha- és cipzárjavítás iránt.
Az asztal takarásában pillanatok alatt elvégeztem a farmer fémgombjának cseréjét, és elégedetten várakoztam, amíg a varrólány megmérte az ügyféllány derekát, majd átvette a javítanivaló ruhát.
„Hm, nekem még nem a dereka következett volna…”
Néhány órával később, a félemeleti korlátnak támaszkodva vártuk a sötétedést, és – miközben Hoffmannék kiselejtezett kovácsoltvas virágtartója az oldalamba fúródott – bíztunk benne, hogy a cipzárjavító műhelyt üzemeltető öregúrnak ezen a napon is lesz hölgylátogatója. Nem meséltem el a többieknek a délutáni esetet, de magamban jókat vigyorogtam, és elterveztem, hogy kerítek még valami javítanivalót, amit majd sürgősen bevihetek a varrólánynak, amint újra magára maradna…
– Kez-dő-dik, kez-dő-dik! – súgta Kevin, amikor nyílt a társasház súlyos kapuja.
Vége
2026. április 22.
2026. április 21.
Magasföldszint 2.
Előzmény: Magasföldszint 1.
LÉPCSŐHÁZI HÍREK
- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -
Magasföldszint
2.
Az első alkalmat már másnap követte egy újabb.
Időnként magamban meggyanúsítottam az öreget, hogy már előttünk, közönség nélkül is játszotta a gyorstüzelő Casanovát, és nehezteltem is rá ezért. Azzal vigasztaltam magam, hogy ettől kezdve egyetlen alkalmat sem fogunk elszalasztani.
A második – vagy ki tudhatja, hányadik – nő alacsonyabb volt az előzőnél, és élénkvörös haja bevilágította a helyiséget, amint levette a sapkát. Ledobta a varrópultra a kabátját is, amiből rögtön megértettük, hogy nem egyszerű cipzárjavításért jött.Az öreg elővette a zöld-sárga szalagját, és mellbőséget mért, majd ruhán keresztül a bimbók távolságát.
– Hát ez nem cicózik! – kuncogtam.
– Én is veszek már egy ilyen mérőkét, úgy látom, ettől beindulnak a csajok.
– Csak az öregebbek… – Pisti szakértőnek akart látszódni a témában. – A kiscsajok abból értenek, ha a kezükbe adod…
– Pszt!
– Odaadnám én ennek is! – suttogott Kevin.
A férfi hirtelen csalódott képet vágott, és hallható szavak nélkül is megértettük, amikor a nő a nadrágján lévő cipzárra mutatott, hogy itt bizony most tényleg cipzár gyorsjavításra van szükség.
– De azért engedte magát tapizgatni! – háborgott Kevin.
Elkezdtünk bizakodni.
Az öreg a félköríves karnison félig elhúzta a bordó függönyt, így ő már nem láthatta, ahogy a nő kibújik a nadrágból. Mi igen.
Minden mozdulatát árgus szemekkel követtük, s kicsit irigyeltük azt a kopott széket, amire bugyis fenekével leült, hogy a függöny takarásában megvárja a cipzárjavítást.
– De honnét tudhatta, hogy ilyenkor kell jönnie, amikor már nincs a varrólány? – kérdezte Kevin.
Rejtély. Női megérzés lehetett, azaz számunkra felfoghatatlan.
Azt sem értettem – és ahogy oldalra pillantottam, a többiek is tanácstalanok álltak a kérdés előtt –, hogy az öreg miért nem próbálkozik be a csajnál, hiszen csak egyetlen bugyi választja el a lényegtől, és az előbb nagyon úgy tűnt, hogy a nő élvezte a cicizést.
– Mindjárt lemegyek!
Persze, nem mentünk le, csak bámultunk rendületlenül.
Beszélgettek. A zipzárjavítót nem láttuk, de azt igen, hogy a nadrágnélküli nő válaszolgat neki a függönyön keresztül.
– Lesz itt még dugás! – sóhajtott Pisti.
– Úgy legyen! – vágtam rá.
A nő felállt, s miközben néha mondott valamit, nézegette magát az egészalakos tükörben.
– Vékonylábú.
– A feneke nagy a lábaihoz képest…
– Pszt!
Kicsit átrendeződtünk, és átmenetileg hátulról támasztottuk a korlátot, mert Hoffmann érkezett haza, akinek a lakása előtt csoportosultunk. Nem törődött velünk.
A nő behúzta a hasát, ami tényleg nem volt nagy, de azóta már tudom, hogy ezt csak hallani szeretik, ám sosem hiszik el. Megfordult, bugyis fenekét vizsgálgatta.
– Lehúzhatná! – fohászkodott Kevin, és suttogva vezényelt: – Le-húz-ni, le-húz-ni!
Kénytelen voltam lelombozni:
– Nem tudja, hogy nézzük, ő meg úgyis akkor láthatja, amikor csak akarja…
A következő percben el kellett ismernem, hogy Kevin szavainak varázsereje van: Lekerült a bugyi, sőt a függöny takarásában a sárga blézer is, a vékony, fehér ing, sőt – nagyot nyeltem – a melltartó is. Ott állt előttünk, ha öt-hat méter távolságban is, de mégis egy élő, meztelen nő.
Nem vette le a szemét a tükörről, közben válaszolgatott az öregnek. Egyszer kikukkantott a függöny mögül, ellenőrizte a cipzárcserét vagy javítást, de aztán ismét zavartalanul illegett-billegett.
– Nem is vékonylábú – jegyeztem meg.
Pisti azonnal készen állt egy kis ellenvetésre:
– Nézd csak, hogy olyan, mint az asztalláb!
– Neked a zongoraláb tetszik?
– Mindegy is már, nem az a fontos, hanem ami közte van!
Ebben egyetértettünk. A lábak közé pedig nem láttunk be, de a felfelé vezető vékony szőrcsíkot szorgosan méregettük.
Pisti talált egy újabb kifogásolnivalót:
– Kicsit lomha a csöcse.
– Te érted magad? Ez mit jelent?
– Csüngős.
– Ha előrehajolnál, hát a tied is csüngne.
– Azt kell nézni, hogy a bimbók merre állnak – magyarázta Kevin. – Ha lefelé, akkor csüng, ha előre, akkor nem csüng.
– És ha felfelé?
– Akkor hibás.
A nő megriadt, kikukucskált a függöny mögül, majd leült a székre. Szinte hallottuk a kopott bútor kéjes nyögését.
Kaján mosollyal lestük, ahogy az öreg a függönyön át benyújtja az elkészült nadrágot, bár egy kicsit reménykedtünk azért, hogy észreveszi a nő meztelenségét.
– Dugás nuku – sommázta Kevin.
– Várd ki a végét! – bizakodott Pisti, ám hangjába keserűség vegyült.
A nő villámgyorsan öltözött, mintha csak a nadrágot kellett volna felhúznia. Már rángatta is el a függönyt, és immár felöltözve nézegette magát a talpig-tükörben.
– Ezt már az öregnek riszálja – súgta Pisti.
Mindegy, a férfi nem kapott az alkalmon, a nő fizetett és indult.
– Hova mész? – kérdeztem Kevintől, aki meglódult a lépcsőház irányába.
– Felcsípem a csajt… – szólt vissza.
Mire a nő kilépett a faházból, Kevin már ott várakozott, ehhez legalább hármasával kellett vennie a lépcsőfokokat.
A korlátot szorongatva figyeltük, mi következik.
Néhány szót váltottak egymással, majd a haverunk diadalittas képpel visszatért hozzánk.
– Lehet hazamenni, mára nincs több műsor – közölte flegmán.
– Mit beszéltetek? – néztem a közömbös képébe.
– Kivel? Ja, az előbb?
– Mondd már!
– Megkérdeztem, akar-e inkább velem dugni, ha az öreggel nem jött össze. Azt felelte, hogy most nem alkalmas, de holnap ilyenkor…
– Max megkérdezted, hány óra van, ő meg azt válaszolta, hogy nem tudja. Ennél több nem hangzott el – nevettem.
– Azt hiszed, mindenki csak ezt az órakérdezős, ósdi csajozást ismeri? – Látszott rajta a mű-felháborodás. – Esetleg megkérdeztem volna, mint a kis kretének: Mizu?
Már nem nagyon érdekelt, miről lehetett szó a nő és a haverunk között, szórakozottan bámultam be a keskeny ablakon, és láttam, ahogy az öreg cipzárjavító veszi a kabátját. Lekapcsolta a világítást, bezárta az ajtót, próbaképpen újra lenyomta a kilincset. Jó napja volt, és nem is sejti, mennyivel jobbá is válhatott volna. A cipzárral bajlódott ahelyett, hogy a nőre figyelt volna…
Ilyesmikre gondoltam, a többiek is hallgattak. A ház csendes volt, rajtunk kívül mindenki igyekezett meghúzódni a melegben, csak mi ácsorogtunk még leskelődésünk helyszínén.
Nyílt a társasház súlyos kapuja, fürge léptek kopogtak befelé…
– Te…! – akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon, csak belekönyököltem Kevin gyomrába.
Láttam, hogy ő is észrevette, és a másik két haver is meredten bámult a jelenségre.
Visszajött az iménti nő!
Talán ő is rájött – ahogy mi a korlát mellől megállapítottuk –, hogy a cipzárjavításba belefért volna még valami, de nem csak egy kis titkos, önmagának meztelenkedés a függöny mögött.
Idegesen lenyomta a kilincset, és biztos megfogalmazta már magában, hogy mit felejtett itt, vagy az előbb mit mulasztott el megérdeklődni… Csalódottan fordult sarkon, még toppantott is egyet, mi pedig rendületlenül irigyeltük a cipzárak öreg mesterét.
A második alkalmat újabbak követték, és megfigyeltük, hogy az öreg kiváló logisztikus. Ahogy Kevin minden egyes alkalommal elsuttogta a korlátnak támaszkodva:
– Jó szervező az öreg muksó.
A nők véletlenül sem érkeztek korábban, csak miután a varrólány mögött becsukódott a kapu. És sosem jött egyszerre kettő.
A nők véletlenül sem érkeztek korábban, csak miután a varrólány mögött becsukódott a kapu. És sosem jött egyszerre kettő.
Folytatás: Magasföldszint 3.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)