Ház a város szélén 1.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

1.

Ott ér véget az utca és a város. Tovább nem vezet sem az út, sem a járda, és közvetlenül a ház után már végtelenbe vesző kukoricaföld kezdődik. Hogy a kukoricáson túl mi található, azt inkább nem firtatták a gyerekek, mert akár véget is érhet ott a világ.

Markó – a szülői tiltás ellenére – mindig ott fordult meg biciklivel, és naponta harmincszor hősnek érezte magát, ahogy a kutyák nekirontottak a csattogós, kopott kapunak és a rázkódó kerítésnek. Úgy teltek az évek, hogy közben csak a kerékpár és az irányítója nőttek, a környék semmit sem változott.

Később csatlakozott hozzá legjobb barátja, Szabolcs is, és ketten kerekeztek el, jókat beszélgetve, a kukoricásig és vissza. Tizenéves koruk közepén, sőt azon túl is megtartották ezt a szokást, mert az utca vége felé rajtuk és az ott lakókon kívül nem járt senki, zavartalanul biciklizhettek egymás mellett, mégis olyanná váltak ezek a kalandok, mint egy-egy közös, titkos csíny.

Újabban más oka is volt a sehová sem vezető utca és főleg a városszéli ház iránt tanúsított figyelmüknek. A nevét nem tudták ugyan, de a bizsergést, amit kiváltott belőlük, minden alkalommal tapasztalhatták, még akkor is, ha őt nem sikerült meglátni. A lány néha az udvaron ült, lába között szorongatva és simogatva az egyik kutyát, máskor ruhát teregetett a hosszú kötélre, megint máskor két nagy vödörrel indult a két házzal előbb álló, utcai kúthoz. Egy-két évvel lehetett idősebb a fiúknál, és mindig kopottas, bő, rövid ruhát viselt, mást nem is lehetett tudni róla. Észre sem vette, vagy nem érte el az ingerküszöbét, hogy rajta kívül más is előfordulhat a városka legszélén.

– Nézz oda! – sziszegte Markó, amikor egy alkalommal az utca vége felé közeledtek.

A lány a nyilvános kút mellett állt, és elgondolkozva figyelte a vékony sugarat. A libegős ruha fölül is bő volt, s amikor lehajolt kicserélni a telit üres vödörre, a srácok egy pillanatra megláthatták a maroknyi melleit. Nem jutott idő hosszas bámulásra, és nem is biztos, hogy jól látták, azt is lehet, hogy csak képzelték, mégis: lánymell, és viszonylag közelről.

– Igazi! – súgta Szabolcs.

– Az hát! Milyen lenne?

– Csak nem jó helyen…

– Itt kéne lenniük! – Markó elengedte a kormányt, és a levegőben állítgatta a markát megfelelő méretűre.

Itt már kiértek az utca, egyben a város legvégére. Visszafordultak, és hosszan bámulva a cipekedő lányt, elkarikáztak.

Aznap este Szabolcséknál a szokásos mederben zajlottak az események. Nagypapa megállapította, hogy már megint nem pörkölt kerül az asztalra, így tüntetőleg kikészítette magának a zsírt és a kenyeret, majd kiment a kertbe egy maréknyi tépőhagymáért. A hagymát úgy tudta enni – szinte bármihez –, akár Riska a füvet, szájából kétoldalt kilógva, lassan fogyasztotta el. Közben mindenkihez volt egy-két szava, és amikor már mindent megtudott, mesélt.

– Futni nem akarsz? – kérdezte Szabolcstól. – Jó-jó, egészséges a biciklizés is, de a kocogással vagy a futással nem ér fel.

– Futás közben nem lehet beszélgetni.

– Látod, ebben igazad van. Merrefelé szoktatok bicajozni?

– Egyik végétől a másikig – mutatta Szabolcs az irányokat.

– A mi időnkben egyáltalán nem volt még forgalom. Olajoséktól megkaparintottunk egy négykerekű kézikocsit, kettő húzta, kettő tolta, a többiek meg rajta ültek, azzal jártunk utcáról utcára. Néha felpakoltuk gyümölcsös ládákkal, terítettünk a tetejére egy ponyvát, és ide beültettük a legszebb lányokat. Minden utca végén meg kellett mutatniuk a bérletüket, vagy fizettek a fuvarért.

– Aztán mivel fizettek? – kérdezte Apa, miközben elővette a hűtőből az előző napról megmaradt 2/3 üvegnyi rozét. – Mennyi volt egy fuvar?

– El ne meséld! – szólt közbe Anya nevetve.

– Miért ne mesélném? Nem volt abban semmi erkölcstelen! Jobban élvezték a lányok a ponyva alatt furikázást, mintha most egy kabrióban fújná a hajukat a huzat.

– Akkor még nem volt feltalálva a kabrió… – jegyezte meg Szabolcs.

– Nem-e? Nehogy azt állítsd már, hogy még a kereket se találták fel! Pont az Olajosék is vettek egy fehér Skodát, nyitható tetővel, minden esküvőre őket hívták menyasszonyi kocsisnak.

Apa két pohárba töltött egy-egy ujjnyi bolt, ez is a vacsora-ceremóniához tartozott.

– Aztán hogy volt az a furikázás?

Anya legyintett és elfordult:

– Tudtam, hogy elmesélteted.

– Jól van, te már hallhattad, de nekem újdonság – vitatkozott Apa.

Nagypapa lehajtotta a korty rozét, mint minden vacsora kezdetén:

– Egészségünkre!... Beültettük a legszebb lányokat a ponyva alá, gyakran még sértődések is származtak ebből, mert mindenki kocsikázni szeretett volna. Így hát nem csoda, hogy örömmel fizettek az élményért, akár a búcsúban. – Két szelet kenyeret kent meg aranyló kacsazsírral, majd folytatta: – Minden utca végén megálltunk, hogy meg tudják köszönni az addigi utazást, és csak az jöhetett velünk a következő utcába, aki felmutatta a bérletét, vagy fizetett.

– Mi volt a bérlet?

Nagypapa jóízűen beleharapott a kenyérbe, majd tömött a szájába a hosszúszálú tépőhagymából:

– Semmi különös. Adott egy puszit...

– Az idő megszépíti az emlékeket, akár igazak, akár nem!

Nagypapa nem zavartatta magát, folytatta:

– ...esetleg megmutatta a bugyiját, így igazolta, hogy jogosult az utazásra.

– Ajaj! Aki már a bugyiját megmutatja, az… – Szabolcs nővére, Szilvi nem fejezte be a mondatot.

– …az mást is – jelentette ki Anya.

– És a fizetés? – érdeklődött Apa.

– Egy puszi, de csóknak neveztük, mert jobban hangzott. Egy csók!

– Értem – Szilvi felemelte a mutatóujját –, mire végigcsattogtatok a városon, tíz bugyi-kukkerolás, vagy tíz puszi… Fejenként?

– Noná! Mire mentem volna vele, ha csak az Olajos-gyereket csókdossák?

– Akkor az fejenként tíz…

– Lett az több is, mert mindig a legrövidebb utcákat választottuk – somolygott Nagypapa. – Ha keresztben haladtunk minden huszadik méternél újabb utcához értünk.

– Ravasz. Kár, hogy csak alom!

– ...a végén meg kimentünk azon a nagyon hosszú utcán, akkor Felszabadulásnak hívták, most valami más a neve, akkor aztán felszabadultunk. No, előtte leszálltak a lányok, akik akartak, csak egy-két bátrabb maradt, ti úgy mondanátok, hogy a bevállalósabbak. Nem is kellett már kettőnek húzni meg kettőnek tolni, elég volt egy-egy, a másik kettő felszállhatott a szerelvényre.

– Nem értem, amazok meg miért szálltak le – mondta Szilvi. – Addigra megunták?

– Nem figyelted a mondat másik felét, szóval a bevállalósak maradtak… – nézett Szabolcs a nővérére.

– Szabikám érti a lényeget! – hahotázott Nagypapa. – Kiértünk a kukoricaföldig, és ott, a végállomáson egy fogócskával fejeztük be a furikázást.

– Ennyi? – vágott csalódott arcot Apa.

– Apám nem úgy érti a fogócskázást, ahogy… mások – szólalt meg Anya.

– Mindenkinek bekötöttük a szemét, és a kukoricásban nemcsak meg kellett találni egymást, hanem kitapogatni, hogy ki kicsoda. – Nagypapa hátradőlt, arca csupa derű volt az emlékektől. – Az a hely különben izgalmas volt, akár egy kísértetkastély, mert azt mesélték városszerte, hogy akik a legutolsó házban laktak, azoknál időnként népes vendégsereg gyűlt össze, és esténként a kukoricásban táncoltak meztelenül.

– Ez vagy igaz, vagy sem.

– Olyantól hallottuk, aki néhány házzal idébb lakott, és kiment a lármára. Mert amúgy arra már nem járt senki, ha nem volt ott dolga, csak mi tartottuk ott a végállomást.

– Ez csak egy városi legenda.

– Nem hinném. – Szilvi mutatóujja megint szót kért. – Én mostanában is hallottam, pedig eltelt közben 50-60 év.

– Mostanra valóban kísértetek lehetnek...

Szabolcs azon töprengett, hogy vajon ugyanarról a házról lehet-e szó, amerre ők előszeretettel biciklizgetnek, s ahol azt a titokzatosan vonzó lányt szokták látni. Melyik másik lehetne?! Alig várta, hogy másnap Markóval megvitathassák a dolgot.

(Folyt.köv.)

Folytatás:

Ház a város szélén 2.