Ház a város szélén 4.

Előzmények:
Ház a város szélén 1.
Ház a város szélén 2.
Ház a város szélén 3.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

4.

– Tényleg bugyiban…? – kérdezte súgva Markó, amikor felzúgott a porszívó.

Szabolcs megrántotta a vállát:

– Amilyen dilis. Szerinted mindent elmeséljünk?

– Mire gondolsz?

– A kukoricás meg az udvar...

– Elég az egyik. Hagyhatunk máskorra is.

– Szerinted ugyanazt a nőcit dugták a kukoricásban és az udvaron is?

– A kintinek barnább volt a lába... Meg szinte egyszerre folyt a két dugás.

Szabolcs bólogatott:

– A kinti lehetett a kiscsaj, mert nem akart az anyja előtt dugni.

– De hallhattad a nővéredtől, hogy szokták egymás előtt is csinálni!

– Akkor majd Szilvi megfejti, ha ennyire okos…

– Várjál, nem jó, mert így mégis el kell mesélnünk az egészet! …Kérhetted volna, hogy előttünk porszívózzon… – Markó úgy tett, mintha csak most jutott volna eszébe: – Meglessük?

– Megharagszik…

– Óvatosan. – Markó felállt, és mivel hiába várt a haverjára, egyedül indult el a porszívózúgás irányába.

Tíz másodperc se telt el, pukkadozva tért vissza.

– Na, mi van? – csodálkozott Szabolcs.

– Nem fogod kitalálni, mit csinál a nővéred! Fekszik az ágyadon, a porszívó meg csak úgy zúg magában az ajtóban.

– Aztán előjön majd, hogy elkészült…– csóválta a fejét Szabolcs. Felpattant. A szobájához sietett, nyomában Markóval, és kihúzta a dugót a falból.

Szilvi kinyitotta a szemét és felült:

– Mit szórakozol? – kérdezte pimaszul, öcsikéjére nézve.

– Mit ígértél?

– Semmit. Te zsaroltad ki, hogy porszívózzak.

Szabolcs ekkora szemtelenségre már nem tudott mit felelni, sarkában a vigyorgó Markóval, kiszaladt a házból. s felült a biciklijére. Jókorát puffant a kapu a két barát mögött.

– Jó ötlet… – Markó a kormányon dobolt valami belülről jövő, harci ritmust, és elégedetten állapította meg, hogy a lehető legrövidebb úton, a sokat emlegetett ház felé tartanak.

Nem mentek el a házig. Szabolcs hirtelen fékezett, és keresztbe fordulva megállt, az utcai kúttal egyvonalban.

– Itt akarod megvárni? – kérdezte Markó. – És, ha csak holnap jön vízért?

Haverja megvonta a vállát:

– Akkor holnapig várok.

– Addig én bemegyek hozzá… Ha jönne valaki errefelé, tartsd fel egy kicsit!

– Mit akarsz?

– Csak nem dobnak ki, ha megkérdezem, hogy takarítást vállalnak-e…

– Gyerünk! – adta ki Szabolcs a jelszót, mintha az ő fejéből pattant volna ki a hadicsel. – Csak csendben! – tette hozzá feleslegesen.

A kutyák nem rontottak neki a megnyikorduló kapunak. Egyikük kidugta ugyan a fejét az épület sarkánál, de vissza is húzódott.

– Szól a másiknak! – súgta Markó. De a lusta eb vagy elfelejtett szólni, vagy a másikat sem érdekelték az események, egyik sem került elő.

Három lépcsőfok. Bekopogtattak a bejárati ajtón. Lenyomták a kilincset…

– Gyere hátulról! – kiabált valaki.

A két srác olyan gépiesen, ugyanakkor izgatottan engedelmeskedett a felszólításnak, hogy már rég megkerülték a ház sarkát, és elhaladtak a földön elterülő kutyák mellett, mikor eszükbe jutott egy pillantást vetni egymásra: „Most mi lesz?"

Szabolcs ezen, az udvarfelőli ajtón is kopogtatott, miközben már egyik lábával be is lépett. Úgy gondolta, hogy nem érdemes 1-2 koppantás után sokáig várni, mert időközben az ajtó túloldalán felöltöznek. Azt ugyan nem tudta volna megmondani, hogy miért lenne hiányos öltözetben, vagy pucéran a házban tartózkodók valamelyike, de kamaszos fantáziája ezt a taktikát sugallta.

– Gyere be! Egy pillanat!

Bár még egyiküknek sem ismerték a hangját, úgy tippeltek, hogy a lányt hallják. Meg is jelent azonnal, hunyorogva, kócosan, ujjai között egy hajgumival játszva:

– Azt hittem, a postás – mondta, és várakozóan tekintett a srácokra. Az egyiket szokta errefelé látni biciklivel, de a másik is ismerősnek tűnt valahonnan. – Mit akartok?

– Nyitva volt a kapu… – kezdte Szabolcs.

– Na és? – csattant fel a lány. – Ti vagytok a kapufelelősök? – Kinézett a belsőudvar felőli ablakon.

– A kutyák se szóltak semmit.

– Lusta dögök. Ők már a postásra tartalékolnak…

Mintegy végszóra, a két „lusta dög’ döngetni kezdte a kaput, csattogott, dübörgött a rozsdás fém. Odakint elszabadult a pokol!

– Maradjatok itt! – intett a lány, és eltűnt egy ajtó mögött, igyekezetében be sem csukta maga után.

Markó az ablakhoz ugrott, s még látta a postást, ahogy letámasztva a biciklijét, s a kaput nyitja, egy összecsukott esernyőre emlékeztető tárgyat tartva az acsarkodó házőrzők felé.

Ugyanakkor Szabolcs a résnyire nyitva felejtett ajtóhoz lépett, és mohón leste a lányt, lecsúszni készülő nadrágját, s ahogy kinyitja az utca felőli bejáratot.

– Szia, szépség! – köszönt a postás. – Csókollak! – A lány felé nyúlt, mintha magához akarná húzni. – Van itthon valaki? – kérdezte, amikor a lány kicsúszott a karjából.

– Senki…

Addigra már Markó is a résnél tolongott, és megbökte a haverját: „Ezt kapd ki!”

– Van egy aláírandó… – kotorászott a postás egyik keze a táskában, a másikkal pedig megint magához akarta húzni a lányt. Nem sietett megtalálni azt az aláírnivalót, kéjesen vigyorgott. – Anyád mikor jön haza?

– Egy óra múlva. – A lány tartotta a nadrágját, le ne csússzon, és belelesett a postástáskába. Erre a mozdulatra előkerült a kopott, barna táskából a szorgos postáskéz, hogy megmarkolja a lányt, de az addigra egy lépéssel eltávolodott.

– Mi a baj van?

– Hagyjon békén! – felelte a lány.

– Úgyis anyádnak kell aláírni, majd visszajövök.

A srácok szerint a postás túl könnyen feladta. Semmi tapasztalattal sem rendelkeztek még ilyen téren, de – talán Szilvi elbeszélése nyomán – úgy képzelték: mindent szabad.

Markó és Szabolcs, ha már eddig sikerülne eljutniuk, bizony nem hagynák abba, mint a postás, aki eddigre az ajtó előtt már a kutyákat kívülről ijesztgette.

– Mit akartok? – kérdezte visszatértekor a lány, ugyanabban a közönyös hangnemben, mint 2 perccel korábban. A következő pillanatban majdnem felnevezett: – „Mi a baj van?” – idézte kuncogva a postás különös megfogalmazását.

– Csak azt akartuk megkérdezni, hogy… esetleg… – Markó megpróbált nem eltévedni saját szavai útvesztőjében – vállalnál-e… mert hallottuk, hogy… esetleg… elvállalnád, hogy…

– Titeket kellene elvállalni? – mosolygott a lány. – Hát a kezetek mire való?

Nem tudták, mit lehetne erre válaszolni.

– Anyu mindjárt hazaér – nézett a lány egyikről a másikra –, és nem örülne, ha itt találna benneteket.

Szabolcs egy lépést tett az ajtó felé, de Markó a könyökénél fogva visszatartotta, mert úgy érezte, hogy nincs még lejátszva semmi, s mintha a lány nem fejezte volna be a mondatot.

De nem tudta, minek kellene következnie!

A lány grimaszolt egyet, különben elnőzően mosolygott, mintha valami ilyesmit jelezne:

"Ha szeretnétek, kimegyek később a kukoricásba. Várjatok meg!"

Vagy akár ezt is gondolhatta:

"Csak a fantáziátok szórakozik veletek, kis pöcsök!"

De ennek a mosolynak a jelentése sosem derült ki.

Vége

Ház a város szélén 3.

Előzmények:
Ház a város szélén 1.
Ház a város szélén 2.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

3.

– Mit tudsz? – szegezte nővérének a kérdést Szabolcs.

Már legalább 10 perce igyekezett a városszéli házra terelni a beszélgetést, de Szilvi minduntalan elkalandozott, vagy szórakozottan válaszolgatott. Markó – aki szótlanul figyelte a testvéreket, már rég lemondott arról, hogy a lány bármit is elárulna – felkapta a fejét, amikor Szilvi közömbösen megjegyezte:

– Nagy élet van arrafelé.

Ekkor próbálkozott meg Szabolcs a kikerülhetetlen kérdésével: „Mit tudsz?”

A lány sejtelmesen mosolygott, és a fény felé fordítva gondosan megvizsgált minden egyes kanalat és villát, mielőtt azokat a mosogatógépből a helyükre pakolta volna.

– Folyt rendesen… – bökte ki végül.

– Mi? – türelmetlenkedett Szabolcs.

– Tudod, a méhecske, a porzó meg a bibe… Lerajzoljam?

– Befejeznéd az ökörködést?

– Nem tudom, hol kell elkezdeni a felvilágosításodat, de nem hinném, hogy ez az én dolgom lenne. A haverodé meg pláne nem – nézett Markóra. – Hallottatok már valamit a szexről? Legalább alapfokon?

– Kapd be!

– Eddig jutottál? – Szilvi elfordult, de jól látszott, hogy kuncog. – Azt tudod-e, hogy mindenki olyan a szexben, ahogy beszél róla? Ergo, nem fognak tülekedni a csajszik, hogy bekapják, ha ezzel a „kabbe”-val elárulod, hogy nem lesz jó nekik.

– Rátérnél a tárgyra?

– Szóval, adott egy méhecske…

Szabolcs két határozott lépést tett a nővére felé:

– Te, én begyömlek a mosogatóba!

– De erős lettél, öcsi! Borogatással elmúlik?

– Kössünk üzletet! – változtatott taktikát Szabolcs. – Kérhetsz valamit.

Szilvinek felcsillant a szeme:

– Mid van?

– Amit akarsz.

– És a haverod?

Markó legnagyobb ámulatára Szabolcs kapásból rávágta:

– Ő is hajlandó mindenre.

– Felporszívóztok a nappaliban és az én szobámban – közölte Szilvi, Mosolyogva hozzátette: – Meztelenül.

– Mi???

– Ahogy akartok. Majd szóljatok, ha készen van!

Szabolcs megadóan elindult, és intett Markónak is. A nappali viszonylag gyorsan haladt, de Szilvi szobájában először minden szétszórt holmit fel kellett pakolni az ágyra és az asztalra. Félóra múlva, vagy tán még annyi sem telt el, jelentették a lánynak, hogy elkészült a porszívózás.

– Egy-két bugyidat is beszippantott… – jegyezte meg Szabolcs.

– Nem gond, majd kimossátok.

– Kezdhetsz mesélni!

– Mi a kíváncsiság tárgya?

– Mit tudsz azokról, akik a legszélső házban laknak?

– Ja?! – kacagott Szilvi. – Azt hittem, valami szexre vagytok kíváncsiak. A gólyás sztori megvan?

– Nem baj, ha szexről is mesélsz, csak vágj bele!

– Ágy alatt is porszívóztatok?

– Kapd be!

– Ne dühíts fel, mert nem lesz mese!

A fiúk tehetetlenül néztek egymásra.

– Na jó – sajnálta meg őket a lány –, csak el ne sírjátok már magatokat! Leülhettek, mert úgyis le fogtok. Szerintem nem volt túl nagy ár a porszívózás.

Szabolcs nem szólalt meg, de szívesen nekiment volna a nővérének, akár gyerekkorukban, amikor néha meghúzgálta a haját, vagy amikor félnapra bezárta a vécébe..

Szilvi nyújtózkodott egyet:

– Na, kisfiúk, szóljatok, ha valami korhatáros részhez érünk, mert nem szeretném, ha elpirulnátok itt nekem! Azzal kezdjük… – Végigmérte öccsét és annak barátját, mintha mérlegelné, hogy ugyan megértik-e a felnőtteknek szóló mesét. – Abban a házban legalább 100 éve folyik az élet. A mostani lakók ősei szabályos kupit üzemeltettek, volt ott minden. Eddig tudtok követni?

– Mit értesz az alatt, hogy volt ott minden?

– Az megvan, hogy "kupi"?

– Értve.

– Úgy hallottam, hogy több mint 10 csaj dolgozott egyszerre, és amikor ennyi kevés volt, akkor lovaskocsival, később meg autóval hoztak még párat a környékről. Szóval folyt az anyag… rendesen. Nem lehetett olyat kérni, amit meg ne csináltak volna, és akiknek nem jutott odabent hely, azokat a csajokat ki lehetett vinni a kukoricásba.

Markó nyelt egyet, és a haverjára sandított.

– Az a hír járja, hogy a legnagyobb helyiségben négy hatalmas matrac hevert a padlón, összetolva, és azokon akár 20 ember is összegabalyodhatott egyszerre. De madzagon valami függönyfélét is ki lehetett húzni, elszeparálni a párokat... Amúgy a csajok kettesével vállalták be a pasikat, hogy haladósabb legyen, volt olyan, aki egész éjjel négykézláb tartózkodott, és elölről is, hátulról is sorban álltak hozzá. Érthető? Szopi, dugi…

A fiúk izgatottan bólintottak. Türelmetlenek is voltak, ugyanakkor jó lett volna, ha sokáig tart a mese.

– Lehetne részletesebben? – kérdezte Markó.

– Én nem jártam ott – vonta meg a vállát Szilvi –, de próbáld meg elképzelni! – Előrehajolt, mintha a tenyerét le akarná tenni a padlóra: – A négykézláb még megvan? Az egyik fütyit szopizza, a másikat berakják neki hátulról, vagy ide, vagy oda…– Elhúzta a száját. – Nem akarom szemléltetni, szóval vagy a popsijába, vagy a puncijába.

Szabolcs gyanakodva méregette a nővérét, úgy találta, hogy Szilvi túlságosan otthonosan mozog a témában. – „Biztos kipróbált már mindent!”

Markó a részletes kitérő közben olyan vörös lett, hogy alsóajkát előrebiggyesztve, diszkrét fújással hűtötte az arcát.

– Manapság az a helyzet – folytatta Szilvi –, hogy a családból két pasi ül többrendbeli nemi erőszakért, mert úgy hordták haza a csajszikat, hogy elfelejtették megkérdezni, van-e kedvük hozzá. Egy testvér valahol külföldön csajokat futtat, éppen csak valamelyiknek a barátnője él a házban, meg annak a lánya. Na, ők sem tétlenkednek, a néni legalábbis eljár házakhoz takarítani, ruhátlanul is vállalja, meg amit még közben igényelnek tőle. Otthon állítólag nem fogad vendéget a lánya miatt, de közben meg biztos forrásból tudom, hogy a kiscsajt elviszi néha magával a takarításhoz.

Markónak megkerült a hangja:

– Az nekem is bejönne.

– Van még porszívóznivaló…

Szabolcs közbeszólt:

– De hol hirdetnek?

– Mindenki tudja a városban. A további mese már erősen korhatáros!

– Mit tudsz? Mondjad már!

– A kiscsajról regélik, hogy nem válogatós, pénz nélkül is vállalja... Meg amíg a takarítást megrendelő férj a fotelből a pucér néni takarítását lesi, a kiscsaj addig kézimunkázik neki. Ha a pasi elunja a takarítást, és be akar akasztani, akkor választhat, hogy az asszonyt, vagy a kiscsajt... vagy mindkettőt. Ez a műsor heppiendje, benne van az árban.

– Huh! – sóhajtott fel Szabolcs. – Elhívhatnánk porszívózni! – Kezét az ölében tartva igyekezett eltakarni erős lelkesedését.

– Nem vagytok ti annyira merészek! – nevetett a nővére. – Fogadni mernék, hogy ti ruhában csináltátok.

– Noná!

– Én mindig bugyiban-melltartóban takarítok, és aztán letusolok…

– Így van – erősített rá Szabolcs.

– Öcsike, te kukucskálni szoktál? – fenyegette meg játékosan Szilvi. – De most hadd halljam, honnan ez a rendkívüli érdeklődés?

– Szoktunk arrafelé biciklizni.

– És? Betévedtetek a házba?

– Csak… láttuk már… őket…

A lány előredőlt:

– Most ti jöttök! Meséljetek!

Szabolcs felszegte az állát:

– Kiporszívózod a szobámat.

– Az a te dolgod!

– A te szobád meg a te dolgod… lett volna!

– Na jó, ha olyat meséltek, ami ütős! – Egy pillanatig kérdőn nézett a két srácra, majd elindult az öccse szobája felé.

(Folyt.köv.)

Folytatás: Ház a város szélén 4.

Ház a város szélén 2.

Előzmény: Ház a város szélén 1.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

2.

Első pillanatban még Markó valami féltékenységfélét érzett. Ő találta ki a biciklizést, ő alakította ki az útvonalat. Hogy jön ahhoz bárki – még Szabolcs is –, hogy erről mással beszélgessen? Aztán mégis érdeklődéssel hallgatta a Szabiéknál elhangzottakat – mégsem sajátíthatja ki az útvonalat –, és valami szöget ütött a fejébe:

– Tudod, hányszor mondták a szüleim, hogy ne errefelé biciklizzek?

– Féltették az icipici fiacskájukat, nehogy a csúnya, meztelen nénik becsábítsák a kukoricásba…– Szabolcs annyira rázkódott a röhögéstől, hogy majdnem összeütköztek egymással.

– Azér’ azt megnézném!

– Mikor lehetett az? Ha most is csinálnak ilyen bulit, vannak vagy 70 évesek. Egyenként.

– És a kiscsaj anyja? – kérdezte Markó.

– Mi van vele? Sosem láttam még.

– De én igen! Azzal is el tudnám képzelni!

– Morzsolná a kukoricacsövedet?

– Naná!

Mindketten ugyanarra gondoltak: Milyen jó volna, ha legalább a fele igaz lenne, és nem 50 éves történet volna, hanem mai...!

Markó a szokásosnál egy utcával előbb kanyarodott le, ami azt jelentette, hogy le akarja rövidíteni a kerekezés útvonalát. Szabolcs némán és megértően követte, majd mellékerülve, ismét felvette a tempót. Végighajtottak a hosszú utcán, s a végén – mintegy vezényszóra – az utolsó ház udvarát lesték meredten.

A szokottnál is nagyobb csend telepedett a házra, még a kutyák sem akartak kitörni a rozsdás kerítésrácson.

A fiúk teljes egyetértésben hajtottak be a kukoricásba, lábukkal kétoldalt zajosan elhajlítva a sárgászöld növényt. Éles levelek kétoldalt a kormányt érintve, vörös csíkokat karcoltak a lábszárukon, a combjukon, de nem álltak meg, csak amikor már úgy vélték, hogy az útról és a háztól sem látszanak. Visszanéztek:

– Csak a hülye nem látja, hogy bejöttünk – mutatott Markó a két letarolt csíkra.

– Te találtad el!

Elfogódottan álltak, mint akik a levegőben szeretnék megérezni az egykori meztelen bulik szagát. Vagy legalább meghallani egy hangfoszlányt, aminek azóta is itt kellene kísérteni a kukoricásban, ha egy picit is megértené a fiúk lelkét.

Csend volt. Nappali csend, ami más, mint az éjjeli, mert még titokzatos zörejek nem támadnak.

– Hogy volt az a kiskocsis sztori? – kérdezte súgva Markó.

– Mondtam már! Eddig húzták el a bevállalós csajokat.

– Nem felejtettél ki semmit? Meséld el részletesen!

– Többet nem tudok, csak amit hallottam. Húzták a csajokat valami csotrogányon…

– Autó nem volt még?

– Hagyjál már! Most hiába van autó, ha autónk sincs, húzós kiskocsink sincs.

– Azér’ én megnézném azt a csajt, aki ma felülne egy ilyen valamire, hogy végighúzd a városon!

– Mennyivel könnyebb volt az öregjeinknek gyerekkorukban!

Markó szórakozottan bontogatott egy cső kukoricát:

– Az is biztos, hogyha nekem kocsim lesz, nem ide hordom a csajokat, hanem vízpartra vagy erdőbe.

– Régen történt, múltszázad második felében. Tiszta történelem. Nem is értem, hogy a nővérem honnét tud róla.

– Szilvi?

– Szerinted hány nővérem van?

– A csajok mindent tudnak. Mit mondott?

– Hogy ő is hallott a meztelen bulikról… itt – mutatott körbe Szabolcs. – Legalább egy csaj... ez az egyetlen csaj idetévedhetne! – sóhajtott fel. – Ne mondd, hogy 70 éves csaj! Egy mai, olyan nekem való!

– Úgy legyen! De csak, ha megosztozunk rajta…

– Gondolhatod, hogy nem hagynálak ki.

Hallgattak, a biciklinek támaszkodva elmerültek a kavargó, színes fantáziaképekben.

– Figyelj csak! – szólalt meg Markó hosszú szünet után. – Nem tud a nővéred olyan csajokat, akikkel lehetne… valamit kezdeni? – A füle is belepirult.

– Ha ismer is, úgysem árulná el, működik közöttük valami összetartás.

Mintha a tengeren lebegnének. Minden oldalról hullámok vették körül őket.

– Mi ez?

A város felől zaj és ajtócsapódások hallatszottak.

– Jött valaki… – Szabolcs suttogott, pedig a távolság nem indokolt ekkora óvatosságot. – Többen…

– Meg fogják látni, hogy behajtottunk a kukoricába.

– Azt mondtad, hogy nem jár erre senki…

– Nem is. – Markó elgondolkodott: – Csakis oda jöhettek. – Csak a saját szívdobbanásait hallotta. – Nem ugatnak a kutyák.

Szabolcs megborzongott:

– Az mit jelent?

Barátja egy mozdulattal elhallgattatta, és már ő is felfigyelt arra a jellegzetes susogásra, ahogy közeledett valaki. Vagy valami?

„A kutyák?” – néztek rémülten egymásra, majd egyszerre lélegeztek fel: emberi beszéd hangjait szűrték meg a sárguló levelek. Aztán a susogás megszűnt, csak a beszélgetés maradt. – „Megálltak.” – Egy nő és egy férfi.

Távolról újabb kocsiajtó-csapódások, közelebbről – a kukoricásból – kényeskedő nyöszörgés és érthetetlen dörmögés.

„Dugnak.” – mutatta Szabolcs a kezével.

Markó óvatosan megfordította a biciklijét, és kevés zajjal kifelé kezdte tolni.

– Mit csinálsz? – kérdezte Szabolcs némán.

– Megnézem.

– Hülye vagy?

– Nem, kíváncsi.

Lépésről lépésre haladtak kifelé, Markó egyre gyorsabb tempót diktált, és egy-egy kukoricaszár ágyúlövésként dördült a lábuk alatt.

– Itt…! – súgta volna Szabolcs, és elkapta barátja pólóját.

Tízlépésnyire tőlük – az ültetés irányához képest átlósan –, a sárguló növények közötti réseken át, mozgásra figyeltek fel. Mintha...! Nem kockáztathatták meg, hogy keresztülcsörtessenek, ám ahogy leguggoltak, mintha emberi lábakat láttak volna. Igen! A meztelen női lábszárak elég távol álltak egymástól, s közöttük a nadrágos lábak... Nem mozogtak, mégsem volt nehéz kitalálni, hogy mit csinálnak, még akkor sem, ha az összes láb alig térdig látszódott.

Markó és Szabolcs összenéztek. – "Dugnak?" – Sosem láttak még ilyet élőben, mint ahogy most is inkább csak fantáziájuk produkálta, de izgalmasabbnak bizonyult, mint valaha is elképzelték, még akkor is, ha a lényeg rejtve maradt előlük.

Az egész nem tartott sokáig, a férfi hirtelen elindult, majd oldalra fordult és valamit dörmögött, mire a nő felnevetett. – "Végeztek?" – Halkan beszélgettek, majd egymás nyomában – elöl a férfi – kiverekedték magukat a kukoricásból.  Még arra sem ügyeltek, hogy a sorok között menjenek, hanem ahogy sikerült, félredöntögetve a növényt.

– Na? – Kérdezte Markó kipirulva.

– Aha – válaszolt Szabolcs rekedten.

Értették egymást.

– Jó lett volna látni!

– Mért nem tetted le e fejed a földre?

– Mért nem mentünk oda?

Elfeledkezve minden óvatosságról, tolták kifelé a sorok között a bicikliket, és fél perc múlva kibukkantak az útra.

Ahol a város és az utca véget ér, a legutolsó ház előtt két autó parkolt, keresztben az úton, ahogy éppen sikerült tolatgatás nélkül. A viseltes vaskaput tenyérnyire nyitva felejtették, mintegy hívogatva a kíváncsi idegeneket. A kutyák sehol. Markónak megfordult a fejében, hogy be kellene menni. Nem mintha valami különleges látványra számított volna, csak titokban belesni valaki intim szférájába, ahogy automatikusan benézünk a kivilágított szobába az ablakokon, vagy a libbenő szoknya alá…

Szabolcs is hasonlóra gondolhatott, mert néma egyetértésben letámasztották a bicikliket.

Megtorpantak. A ház udvaráról hangok hallatszottak, és éppen csak annyi idejük maradt, hogy leguggoljanak az egyik autó mögött, nyílt és csapódott a rozsdás kapu.

Markónak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy az autók utasai bizonyára a házban tartózkodnak, ezért kockázatosabb lett volna besompolyogni, mint eddig bármikor, ám erre eddig nem is gondoltak. Kilesett a kocsi mögül.

Egy vékony fiút látott a ház kopott falának támaszkodni. Legfeljebb annyi idős lehetett, mint ők, fekete haja tüskésre zselézve, szürke, háromrészes öltönye annyira újnak tűnt, mintha most olvasták volna le róla a vonalkódot.

Szabolcs is kikukkantott, és arra gondolt, hogy kár volt megijedni.

A fiú nem törődött velük, arra sem nézett, csak durcásan támasztotta a falat. Aztán gondolt egyet, és óvatosan az épület sarkán levezető esőcsatorna és a kapu találkozásához settenkedett, és bámult befelé. Mint akit kizavartak, de visszakívánkozik. Rátapadt a résre, és rendíthetetlenül befelé figyelt.

Markó és Szabolcs megkerülték az egyik autót, majd a másikat is, és rácsos kapu rozsdás rúdjai között ők is meglátták…

Az épület udvarfelőli oldalán egy asszony támaszkodott a falhoz, nadrágja térdig letolva, s mögötte egy férfi... Egyszerre mozogtak, mintha összeragadva táncolnának.

Markó és Szabolcs egytelen másodpercig váltak kősziklákká, aztán felugrottak a nyeregbe és elszáguldottak. 

(Folyt.köv.)

Folytatás:
Ház a város szélén 3.