Ház a város szélén 2.

Előzmény: Ház a város szélén 1.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

2.

Első pillanatban még Markó valami féltékenységfélét érzett. Ő találta ki a biciklizést, ő alakította ki az útvonalat. Hogy jön ahhoz bárki – még Szabolcs is –, hogy erről mással beszélgessen? Aztán mégis érdeklődéssel hallgatta a Szabiéknál elhangzottakat – mégsem sajátíthatja ki az útvonalat –, és valami szöget ütött a fejébe:

– Tudod, hányszor mondták a szüleim, hogy ne errefelé biciklizzek?

– Féltették az icipici fiacskájukat, nehogy a csúnya, meztelen nénik becsábítsák a kukoricásba…– Szabolcs annyira rázkódott a röhögéstől, hogy majdnem összeütköztek egymással.

– Azér’ azt megnézném!

– Mikor lehetett az? Ha most is csinálnak ilyen bulit, vannak vagy 70 évesek. Egyenként.

– És a kiscsaj anyja? – kérdezte Markó.

– Mi van vele? Sosem láttam még.

– De én igen! Azzal is el tudnám képzelni!

– Morzsolná a kukoricacsövedet?

– Naná!

Mindketten ugyanarra gondoltak: Milyen jó volna, ha legalább a fele igaz lenne, és nem 50 éves történet volna, hanem mai...!

Markó a szokásosnál egy utcával előbb kanyarodott le, ami azt jelentette, hogy le akarja rövidíteni a kerekezés útvonalát. Szabolcs némán és megértően követte, majd mellékerülve, ismét felvette a tempót. Végighajtottak a hosszú utcán, s a végén – mintegy vezényszóra – az utolsó ház udvarát lesték meredten.

A szokottnál is nagyobb csend telepedett a házra, még a kutyák sem akartak kitörni a rozsdás kerítésrácson.

A fiúk teljes egyetértésben hajtottak be a kukoricásba, lábukkal kétoldalt zajosan elhajlítva a sárgászöld növényt. Éles levelek kétoldalt a kormányt érintve, vörös csíkokat karcoltak a lábszárukon, a combjukon, de nem álltak meg, csak amikor már úgy vélték, hogy az útról és a háztól sem látszanak. Visszanéztek:

– Csak a hülye nem látja, hogy bejöttünk – mutatott Markó a két letarolt csíkra.

– Te találtad el!

Elfogódottan álltak, mint akik a levegőben szeretnék megérezni az egykori meztelen bulik szagát. Vagy legalább meghallani egy hangfoszlányt, aminek azóta is itt kellene kísérteni a kukoricásban, ha egy picit is megértené a fiúk lelkét.

Csend volt. Nappali csend, ami más, mint az éjjeli, mert még titokzatos zörejek nem támadnak.

– Hogy volt az a kiskocsis sztori? – kérdezte súgva Markó.

– Mondtam már! Eddig húzták el a bevállalós csajokat.

– Nem felejtettél ki semmit? Meséld el részletesen!

– Többet nem tudok, csak amit hallottam. Húzták a csajokat valami csotrogányon…

– Autó nem volt még?

– Hagyjál már! Most hiába van autó, ha autónk sincs, húzós kiskocsink sincs.

– Azér’ én megnézném azt a csajt, aki ma felülne egy ilyen valamire, hogy végighúzd a városon!

– Mennyivel könnyebb volt az öregjeinknek gyerekkorukban!

Markó szórakozottan bontogatott egy cső kukoricát:

– Az is biztos, hogyha nekem kocsim lesz, nem ide hordom a csajokat, hanem vízpartra vagy erdőbe.

– Régen történt, múltszázad második felében. Tiszta történelem. Nem is értem, hogy a nővérem honnét tud róla.

– Szilvi?

– Szerinted hány nővérem van?

– A csajok mindent tudnak. Mit mondott?

– Hogy ő is hallott a meztelen bulikról… itt – mutatott körbe Szabolcs. – Legalább egy csaj... ez az egyetlen csaj idetévedhetne! – sóhajtott fel. – Ne mondd, hogy 70 éves csaj! Egy mai, olyan nekem való!

– Úgy legyen! De csak, ha megosztozunk rajta…

– Gondolhatod, hogy nem hagynálak ki.

Hallgattak, a biciklinek támaszkodva elmerültek a kavargó, színes fantáziaképekben.

– Figyelj csak! – szólalt meg Markó hosszú szünet után. – Nem tud a nővéred olyan csajokat, akikkel lehetne… valamit kezdeni? – A füle is belepirult.

– Ha ismer is, úgysem árulná el, működik közöttük valami összetartás.

Mintha a tengeren lebegnének. Minden oldalról hullámok vették körül őket.

– Mi ez?

A város felől zaj és ajtócsapódások hallatszottak.

– Jött valaki… – Szabolcs suttogott, pedig a távolság nem indokolt ekkora óvatosságot. – Többen…

– Meg fogják látni, hogy behajtottunk a kukoricába.

– Azt mondtad, hogy nem jár erre senki…

– Nem is. – Markó elgondolkodott: – Csakis oda jöhettek. – Csak a saját szívdobbanásait hallotta. – Nem ugatnak a kutyák.

Szabolcs megborzongott:

– Az mit jelent?

Barátja egy mozdulattal elhallgattatta, és már ő is felfigyelt arra a jellegzetes susogásra, ahogy közeledett valaki. Vagy valami?

„A kutyák?” – néztek rémülten egymásra, majd egyszerre lélegeztek fel: emberi beszéd hangjait szűrték meg a sárguló levelek. Aztán a susogás megszűnt, csak a beszélgetés maradt. – „Megálltak.” – Egy nő és egy férfi.

Távolról újabb kocsiajtó-csapódások, közelebbről – a kukoricásból – kényeskedő nyöszörgés és érthetetlen dörmögés.

„Dugnak.” – mutatta Szabolcs a kezével.

Markó óvatosan megfordította a biciklijét, és kevés zajjal kifelé kezdte tolni.

– Mit csinálsz? – kérdezte Szabolcs némán.

– Megnézem.

– Hülye vagy?

– Nem, kíváncsi.

Lépésről lépésre haladtak kifelé, Markó egyre gyorsabb tempót diktált, és egy-egy kukoricaszár ágyúlövésként dördült a lábuk alatt.

– Itt…! – súgta volna Szabolcs, és elkapta barátja pólóját.

Tízlépésnyire tőlük – az ültetés irányához képest átlósan –, a sárguló növények közötti réseken át, mozgásra figyeltek fel. Mintha...! Nem kockáztathatták meg, hogy keresztülcsörtessenek, ám ahogy leguggoltak, mintha emberi lábakat láttak volna. Igen! A meztelen női lábszárak elég távol álltak egymástól, s közöttük a nadrágos lábak... Nem mozogtak, mégsem volt nehéz kitalálni, hogy mit csinálnak, még akkor sem, ha az összes láb alig térdig látszódott.

Markó és Szabolcs összenéztek. – "Dugnak?" – Sosem láttak még ilyet élőben, mint ahogy most is inkább csak fantáziájuk produkálta, de izgalmasabbnak bizonyult, mint valaha is elképzelték, még akkor is, ha a lényeg rejtve maradt előlük.

Az egész nem tartott sokáig, a férfi hirtelen elindult, majd oldalra fordult és valamit dörmögött, mire a nő felnevetett. – "Végeztek?" – Halkan beszélgettek, majd egymás nyomában – elöl a férfi – kiverekedték magukat a kukoricásból.  Még arra sem ügyeltek, hogy a sorok között menjenek, hanem ahogy sikerült, félredöntögetve a növényt.

– Na? – Kérdezte Markó kipirulva.

– Aha – válaszolt Szabolcs rekedten.

Értették egymást.

– Jó lett volna látni!

– Mért nem tetted le e fejed a földre?

– Mért nem mentünk oda?

Elfeledkezve minden óvatosságról, tolták kifelé a sorok között a bicikliket, és fél perc múlva kibukkantak az útra.

Ahol a város és az utca véget ér, a legutolsó ház előtt két autó parkolt, keresztben az úton, ahogy éppen sikerült tolatgatás nélkül. A viseltes vaskaput tenyérnyire nyitva felejtették, mintegy hívogatva a kíváncsi idegeneket. A kutyák sehol. Markónak megfordult a fejében, hogy be kellene menni. Nem mintha valami különleges látványra számított volna, csak titokban belesni valaki intim szférájába, ahogy automatikusan benézünk a kivilágított szobába az ablakokon, vagy a libbenő szoknya alá…

Szabolcs is hasonlóra gondolhatott, mert néma egyetértésben letámasztották a bicikliket.

Megtorpantak. A ház udvaráról hangok hallatszottak, és éppen csak annyi idejük maradt, hogy leguggoljanak az egyik autó mögött, nyílt és csapódott a rozsdás kapu.

Markónak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy az autók utasai bizonyára a házban tartózkodnak, ezért kockázatosabb lett volna besompolyogni, mint eddig bármikor, ám erre eddig nem is gondoltak. Kilesett a kocsi mögül.

Egy vékony fiút látott a ház kopott falának támaszkodni. Legfeljebb annyi idős lehetett, mint ők, fekete haja tüskésre zselézve, szürke, háromrészes öltönye annyira újnak tűnt, mintha most olvasták volna le róla a vonalkódot.

Szabolcs is kikukkantott, és arra gondolt, hogy kár volt megijedni.

A fiú nem törődött velük, arra sem nézett, csak durcásan támasztotta a falat. Aztán gondolt egyet, és óvatosan az épület sarkán levezető esőcsatorna és a kapu találkozásához settenkedett, és bámult befelé. Mint akit kizavartak, de visszakívánkozik. Rátapadt a résre, és rendíthetetlenül befelé figyelt.

Markó és Szabolcs megkerülték az egyik autót, majd a másikat is, és rácsos kapu rozsdás rúdjai között ők is meglátták…

Az épület udvarfelőli oldalán egy asszony támaszkodott a falhoz, nadrágja térdig letolva, s mögötte egy férfi... Egyszerre mozogtak, mintha összeragadva táncolnának.

Markó és Szabolcs egytelen másodpercig váltak kősziklákká, aztán felugrottak a nyeregbe és elszáguldottak. 

(Folyt.köv.)

Folytatás:
Ház a város szélén 3.