Ház a város szélén 2.

Előzmény: Ház a város szélén 1.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

2.

Első pillanatban még Markó valami féltékenységfélét érzett. Ő találta ki a biciklizést, ő alakította ki az útvonalat. Hogy jön ahhoz bárki – még Szabolcs is –, hogy erről mással beszélgessen? Aztán mégis érdeklődéssel hallgatta a Szabiéknál elhangzottakat – mégsem sajátíthatja ki az útvonalat –, és valami szöget ütött a fejébe:

– Tudod, hányszor mondták a szüleim, hogy ne errefelé biciklizzek?

– Féltették az icipici fiacskájukat, nehogy a csúnya, meztelen nénik becsábítsák a kukoricásba…– Szabolcs annyira rázkódott a röhögéstől, hogy majdnem összeütköztek egymással.

– Azér’ azt megnézném!

– Mikor lehetett az? Ha most is csinálnak ilyen bulit, vannak vagy 70 évesek. Egyenként.

– És a kiscsaj anyja? – kérdezte Markó.

– Mi van vele? Sosem láttam még.

– De én igen! Azzal is el tudnám képzelni!

– Morzsolná a kukoricacsövedet?

– Naná!

Mindketten ugyanarra gondoltak: Milyen jó volna, ha legalább a fele igaz lenne, és nem 50 éves történet volna, hanem mai...!

Markó a szokásosnál egy utcával előbb kanyarodott le, ami azt jelentette, hogy le akarja rövidíteni a kerekezés útvonalát. Szabolcs némán és megértően követte, majd mellékerülve, ismét felvette a tempót. Végighajtottak a hosszú utcán, s a végén – mintegy vezényszóra – az utolsó ház udvarát lesték meredten.

A szokottnál is nagyobb csend telepedett a házra, még a kutyák sem akartak kitörni a rozsdás kerítésrácson.

A fiúk teljes egyetértésben hajtottak be a kukoricásba, lábukkal kétoldalt zajosan elhajlítva a sárgászöld növényt. Éles levelek kétoldalt a kormányt érintve, vörös csíkokat karcoltak a lábszárukon, a combjukon, de nem álltak meg, csak amikor már úgy vélték, hogy az útról és a háztól sem látszanak. Visszanéztek:

– Csak a hülye nem látja, hogy bejöttünk – mutatott Markó a két letarolt csíkra.

– Te találtad el!

Elfogódottan álltak, mint akik a levegőben szeretnék megérezni az egykori meztelen bulik szagát. Vagy legalább meghallani egy hangfoszlányt, aminek azóta is itt kellene kísérteni a kukoricásban, ha egy picit is megértené a fiúk lelkét.

Csend volt. Nappali csend, ami más, mint az éjjeli, mert még titokzatos zörejek nem támadnak.

– Hogy volt az a kiskocsis sztori? – kérdezte súgva Markó.

– Mondtam már! Eddig húzták el a bevállalós csajokat.

– Nem felejtettél ki semmit? Meséld el részletesen!

– Többet nem tudok, csak amit hallottam. Húzták a csajokat valami csotrogányon…

– Autó nem volt még?

– Hagyjál már! Most hiába van autó, ha autónk sincs, húzós kiskocsink sincs.

– Azér’ én megnézném azt a csajt, aki ma felülne egy ilyen valamire, hogy végighúzd a városon!

– Mennyivel könnyebb volt az öregjeinknek gyerekkorukban!

Markó szórakozottan bontogatott egy cső kukoricát:

– Az is biztos, hogyha nekem kocsim lesz, nem ide hordom a csajokat, hanem vízpartra vagy erdőbe.

– Régen történt, múltszázad második felében. Tiszta történelem. Nem is értem, hogy a nővérem honnét tud róla.

– Szilvi?

– Szerinted hány nővérem van?

– A csajok mindent tudnak. Mit mondott?

– Hogy ő is hallott a meztelen bulikról… itt – mutatott körbe Szabolcs. – Legalább egy csaj... ez az egyetlen csaj idetévedhetne! – sóhajtott fel. – Ne mondd, hogy 70 éves csaj! Egy mai, olyan nekem való!

– Úgy legyen! De csak, ha megosztozunk rajta…

– Gondolhatod, hogy nem hagynálak ki.

Hallgattak, a biciklinek támaszkodva elmerültek a kavargó, színes fantáziaképekben.

– Figyelj csak! – szólalt meg Markó hosszú szünet után. – Nem tud a nővéred olyan csajokat, akikkel lehetne… valamit kezdeni? – A füle is belepirult.

– Ha ismer is, úgysem árulná el, működik közöttük valami összetartás.

Mintha a tengeren lebegnének. Minden oldalról hullámok vették körül őket.

– Mi ez?

A város felől zaj és ajtócsapódások hallatszottak.

– Jött valaki… – Szabolcs suttogott, pedig a távolság nem indokolt ekkora óvatosságot. – Többen…

– Meg fogják látni, hogy behajtottunk a kukoricába.

– Azt mondtad, hogy nem jár erre senki…

– Nem is. – Markó elgondolkodott: – Csakis oda jöhettek. – Csak a saját szívdobbanásait hallotta. – Nem ugatnak a kutyák.

Szabolcs megborzongott:

– Az mit jelent?

Barátja egy mozdulattal elhallgattatta, és már ő is felfigyelt arra a jellegzetes susogásra, ahogy közeledett valaki. Vagy valami?

„A kutyák?” – néztek rémülten egymásra, majd egyszerre lélegeztek fel: emberi beszéd hangjait szűrték meg a sárguló levelek. Aztán a susogás megszűnt, csak a beszélgetés maradt. – „Megálltak.” – Egy nő és egy férfi.

Távolról újabb kocsiajtó-csapódások, közelebbről – a kukoricásból – kényeskedő nyöszörgés és érthetetlen dörmögés.

„Dugnak.” – mutatta Szabolcs a kezével.

Markó óvatosan megfordította a biciklijét, és kevés zajjal kifelé kezdte tolni.

– Mit csinálsz? – kérdezte Szabolcs némán.

– Megnézem.

– Hülye vagy?

– Nem, kíváncsi.

Lépésről lépésre haladtak kifelé, Markó egyre gyorsabb tempót diktált, és egy-egy kukoricaszár ágyúlövésként dördült a lábuk alatt.

– Itt…! – súgta volna Szabolcs, és elkapta barátja pólóját.

Tízlépésnyire tőlük – az ültetés irányához képest átlósan –, a sárguló növények közötti réseken át, mozgásra figyeltek fel. Mintha...! Nem kockáztathatták meg, hogy keresztülcsörtessenek, ám ahogy leguggoltak, mintha emberi lábakat láttak volna. Igen! A meztelen női lábszárak elég távol álltak egymástól, s közöttük a nadrágos lábak... Nem mozogtak, mégsem volt nehéz kitalálni, hogy mit csinálnak, még akkor sem, ha az összes láb alig térdig látszódott.

Markó és Szabolcs összenéztek. – "Dugnak?" – Sosem láttak még ilyet élőben, mint ahogy most is inkább csak fantáziájuk produkálta, de izgalmasabbnak bizonyult, mint valaha is elképzelték, még akkor is, ha a lényeg rejtve maradt előlük.

Az egész nem tartott sokáig, a férfi hirtelen elindult, majd oldalra fordult és valamit dörmögött, mire a nő felnevetett. – "Végeztek?" – Halkan beszélgettek, majd egymás nyomában – elöl a férfi – kiverekedték magukat a kukoricásból.  Még arra sem ügyeltek, hogy a sorok között menjenek, hanem ahogy sikerült, félredöntögetve a növényt.

– Na? – Kérdezte Markó kipirulva.

– Aha – válaszolt Szabolcs rekedten.

Értették egymást.

– Jó lett volna látni!

– Mért nem tetted le e fejed a földre?

– Mért nem mentünk oda?

Elfeledkezve minden óvatosságról, tolták kifelé a sorok között a bicikliket, és fél perc múlva kibukkantak az útra.

Ahol a város és az utca véget ér, a legutolsó ház előtt két autó parkolt, keresztben az úton, ahogy éppen sikerült tolatgatás nélkül. A viseltes vaskaput tenyérnyire nyitva felejtették, mintegy hívogatva a kíváncsi idegeneket. A kutyák sehol. Markónak megfordult a fejében, hogy be kellene menni. Nem mintha valami különleges látványra számított volna, csak titokban belesni valaki intim szférájába, ahogy automatikusan benézünk a kivilágított szobába az ablakokon, vagy a libbenő szoknya alá…

Szabolcs is hasonlóra gondolhatott, mert néma egyetértésben letámasztották a bicikliket.

Megtorpantak. A ház udvaráról hangok hallatszottak, és éppen csak annyi idejük maradt, hogy leguggoljanak az egyik autó mögött, nyílt és csapódott a rozsdás kapu.

Markónak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy az autók utasai bizonyára a házban tartózkodnak, ezért kockázatosabb lett volna besompolyogni, mint eddig bármikor, ám erre eddig nem is gondoltak. Kilesett a kocsi mögül.

Egy vékony fiút látott a ház kopott falának támaszkodni. Legfeljebb annyi idős lehetett, mint ők, fekete haja tüskésre zselézve, szürke, háromrészes öltönye annyira újnak tűnt, mintha most olvasták volna le róla a vonalkódot.

Szabolcs is kikukkantott, és arra gondolt, hogy kár volt megijedni.

A fiú nem törődött velük, arra sem nézett, csak durcásan támasztotta a falat. Aztán gondolt egyet, és óvatosan az épület sarkán levezető esőcsatorna és a kapu találkozásához settenkedett, és bámult befelé. Mint akit kizavartak, de visszakívánkozik. Rátapadt a résre, és rendíthetetlenül befelé figyelt.

Markó és Szabolcs megkerülték az egyik autót, majd a másikat is, és rácsos kapu rozsdás rúdjai között ők is meglátták…

Az épület udvarfelőli oldalán egy asszony támaszkodott a falhoz, nadrágja térdig letolva, s mögötte egy férfi... Egyszerre mozogtak, mintha összeragadva táncolnának.

Markó és Szabolcs egytelen másodpercig váltak kősziklákká, aztán felugrottak a nyeregbe és elszáguldottak. 

(Folyt.köv.)

Folytatás:
Ház a város szélén 3.

Ház a város szélén 1.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

1.

Ott ér véget az utca és a város. Tovább nem vezet sem az út, sem a járda, és közvetlenül a ház után már végtelenbe vesző kukoricaföld kezdődik. Hogy a kukoricáson túl mi található, azt inkább nem firtatták a gyerekek, mert akár véget is érhet ott a világ.

Markó – a szülői tiltás ellenére – mindig ott fordult meg biciklivel, és naponta harmincszor hősnek érezte magát, ahogy a kutyák nekirontottak a csattogós, kopott kapunak és a rázkódó kerítésnek. Úgy teltek az évek, hogy közben csak a kerékpár és az irányítója nőttek, a környék semmit sem változott.

Később csatlakozott hozzá legjobb barátja, Szabolcs is, és ketten kerekeztek el, jókat beszélgetve, a kukoricásig és vissza. Tizenéves koruk közepén, sőt azon túl is megtartották ezt a szokást, mert az utca vége felé rajtuk és az ott lakókon kívül nem járt senki, zavartalanul biciklizhettek egymás mellett, mégis olyanná váltak ezek a kalandok, mint egy-egy közös, titkos csíny.

Újabban más oka is volt a sehová sem vezető utca és főleg a városszéli ház iránt tanúsított figyelmüknek. A nevét nem tudták ugyan, de a bizsergést, amit kiváltott belőlük, minden alkalommal tapasztalhatták, még akkor is, ha őt nem sikerült meglátni. A lány néha az udvaron ült, lába között szorongatva és simogatva az egyik kutyát, máskor ruhát teregetett a hosszú kötélre, megint máskor két nagy vödörrel indult a két házzal előbb álló, utcai kúthoz. Egy-két évvel lehetett idősebb a fiúknál, és mindig kopottas, bő, rövid ruhát viselt, mást nem is lehetett tudni róla. Észre sem vette, vagy nem érte el az ingerküszöbét, hogy rajta kívül más is előfordulhat a városka legszélén.

– Nézz oda! – sziszegte Markó, amikor egy alkalommal az utca vége felé közeledtek.

A lány a nyilvános kút mellett állt, és elgondolkozva figyelte a vékony sugarat. A libegős ruha fölül is bő volt, s amikor lehajolt kicserélni a telit üres vödörre, a srácok egy pillanatra megláthatták a maroknyi melleit. Nem jutott idő hosszas bámulásra, és nem is biztos, hogy jól látták, azt is lehet, hogy csak képzelték, mégis: lánymell, és viszonylag közelről.

– Igazi! – súgta Szabolcs.

– Az hát! Milyen lenne?

– Csak nem jó helyen…

– Itt kéne lenniük! – Markó elengedte a kormányt, és a levegőben állítgatta a markát megfelelő méretűre.

Itt már kiértek az utca, egyben a város legvégére. Visszafordultak, és hosszan bámulva a cipekedő lányt, elkarikáztak.

Aznap este Szabolcséknál a szokásos mederben zajlottak az események. Nagypapa megállapította, hogy már megint nem pörkölt kerül az asztalra, így tüntetőleg kikészítette magának a zsírt és a kenyeret, majd kiment a kertbe egy maréknyi tépőhagymáért. A hagymát úgy tudta enni – szinte bármihez –, akár Riska a füvet, szájából kétoldalt kilógva, lassan fogyasztotta el. Közben mindenkihez volt egy-két szava, és amikor már mindent megtudott, mesélt.

– Futni nem akarsz? – kérdezte Szabolcstól. – Jó-jó, egészséges a biciklizés is, de a kocogással vagy a futással nem ér fel.

– Futás közben nem lehet beszélgetni.

– Látod, ebben igazad van. Merrefelé szoktatok bicajozni?

– Egyik végétől a másikig – mutatta Szabolcs az irányokat.

– A mi időnkben egyáltalán nem volt még forgalom. Olajoséktól megkaparintottunk egy négykerekű kézikocsit, kettő húzta, kettő tolta, a többiek meg rajta ültek, azzal jártunk utcáról utcára. Néha felpakoltuk gyümölcsös ládákkal, terítettünk a tetejére egy ponyvát, és ide beültettük a legszebb lányokat. Minden utca végén meg kellett mutatniuk a bérletüket, vagy fizettek a fuvarért.

– Aztán mivel fizettek? – kérdezte Apa, miközben elővette a hűtőből az előző napról megmaradt 2/3 üvegnyi rozét. – Mennyi volt egy fuvar?

– El ne meséld! – szólt közbe Anya nevetve.

– Miért ne mesélném? Nem volt abban semmi erkölcstelen! Jobban élvezték a lányok a ponyva alatt furikázást, mintha most egy kabrióban fújná a hajukat a huzat.

– Akkor még nem volt feltalálva a kabrió… – jegyezte meg Szabolcs.

– Nem-e? Nehogy azt állítsd már, hogy még a kereket se találták fel! Pont az Olajosék is vettek egy fehér Skodát, nyitható tetővel, minden esküvőre őket hívták menyasszonyi kocsisnak.

Apa két pohárba töltött egy-egy ujjnyi bolt, ez is a vacsora-ceremóniához tartozott.

– Aztán hogy volt az a furikázás?

Anya legyintett és elfordult:

– Tudtam, hogy elmesélteted.

– Jól van, te már hallhattad, de nekem újdonság – vitatkozott Apa.

Nagypapa lehajtotta a korty rozét, mint minden vacsora kezdetén:

– Egészségünkre!... Beültettük a legszebb lányokat a ponyva alá, gyakran még sértődések is származtak ebből, mert mindenki kocsikázni szeretett volna. Így hát nem csoda, hogy örömmel fizettek az élményért, akár a búcsúban. – Két szelet kenyeret kent meg aranyló kacsazsírral, majd folytatta: – Minden utca végén megálltunk, hogy meg tudják köszönni az addigi utazást, és csak az jöhetett velünk a következő utcába, aki felmutatta a bérletét, vagy fizetett.

– Mi volt a bérlet?

Nagypapa jóízűen beleharapott a kenyérbe, majd tömött a szájába a hosszúszálú tépőhagymából:

– Semmi különös. Adott egy puszit...

– Az idő megszépíti az emlékeket, akár igazak, akár nem!

Nagypapa nem zavartatta magát, folytatta:

– ...esetleg megmutatta a bugyiját, így igazolta, hogy jogosult az utazásra.

– Ajaj! Aki már a bugyiját megmutatja, az… – Szabolcs nővére, Szilvi nem fejezte be a mondatot.

– …az mást is – jelentette ki Anya.

– És a fizetés? – érdeklődött Apa.

– Egy puszi, de csóknak neveztük, mert jobban hangzott. Egy csók!

– Értem – Szilvi felemelte a mutatóujját –, mire végigcsattogtatok a városon, tíz bugyi-kukkerolás, vagy tíz puszi… Fejenként?

– Noná! Mire mentem volna vele, ha csak az Olajos-gyereket csókdossák?

– Akkor az fejenként tíz…

– Lett az több is, mert mindig a legrövidebb utcákat választottuk – somolygott Nagypapa. – Ha keresztben haladtunk minden huszadik méternél újabb utcához értünk.

– Ravasz. Kár, hogy csak alom!

– ...a végén meg kimentünk azon a nagyon hosszú utcán, akkor Felszabadulásnak hívták, most valami más a neve, akkor aztán felszabadultunk. No, előtte leszálltak a lányok, akik akartak, csak egy-két bátrabb maradt, ti úgy mondanátok, hogy a bevállalósabbak. Nem is kellett már kettőnek húzni meg kettőnek tolni, elég volt egy-egy, a másik kettő felszállhatott a szerelvényre.

– Nem értem, amazok meg miért szálltak le – mondta Szilvi. – Addigra megunták?

– Nem figyelted a mondat másik felét, szóval a bevállalósak maradtak… – nézett Szabolcs a nővérére.

– Szabikám érti a lényeget! – hahotázott Nagypapa. – Kiértünk a kukoricaföldig, és ott, a végállomáson egy fogócskával fejeztük be a furikázást.

– Ennyi? – vágott csalódott arcot Apa.

– Apám nem úgy érti a fogócskázást, ahogy… mások – szólalt meg Anya.

– Mindenkinek bekötöttük a szemét, és a kukoricásban nemcsak meg kellett találni egymást, hanem kitapogatni, hogy ki kicsoda. – Nagypapa hátradőlt, arca csupa derű volt az emlékektől. – Az a hely különben izgalmas volt, akár egy kísértetkastély, mert azt mesélték városszerte, hogy akik a legutolsó házban laktak, azoknál időnként népes vendégsereg gyűlt össze, és esténként a kukoricásban táncoltak meztelenül.

– Ez vagy igaz, vagy sem.

– Olyantól hallottuk, aki néhány házzal idébb lakott, és kiment a lármára. Mert amúgy arra már nem járt senki, ha nem volt ott dolga, csak mi tartottuk ott a végállomást.

– Ez csak egy városi legenda.

– Nem hinném. – Szilvi mutatóujja megint szót kért. – Én mostanában is hallottam, pedig eltelt közben 50-60 év.

– Mostanra valóban kísértetek lehetnek...

Szabolcs azon töprengett, hogy vajon ugyanarról a házról lehet-e szó, amerre ők előszeretettel biciklizgetnek, s ahol azt a titokzatosan vonzó lányt szokták látni. Melyik másik lehetne?! Alig várta, hogy másnap Markóval megvitathassák a dolgot.

(Folyt.köv.)

Folytatás:

Ház a város szélén 2.