Az év leghidegebb napja 2.

Előzmény:

Az év leghidegebb napja 1. epizód

Ha a panzió...

A panzió meséi - második évad

Az év leghidegebb napja

2.

Néhányszáz méterrel arrébb megcsörrent a férfi telefonja. Indexelt, bekanyarodott az út mellett álló panzió néptelen parkolójába.

– Remélem, nem indultál még el! – hallatszott a készülékből. – Valami gubanc van nálunk a kazánnal, ami ebben az időben elég gáz… Pedig van gáz, csak nem akar fűteni!... Elhalaszthatnánk a mai megbeszélést?

– Ühüm.

– Szóltam már Attilának is. Örült, mert neki meg a kocsijával van valami gondság. Ugye, nem baj, Kálmánkám?

– Dehogy. Én sem szívesen mozdulok ki itthonról. – Kálmán elismerően vigyorgott, hogy ilyen folyékonyan sikerült füllentenie, és még az autó hangja sem hallatszott be árulkodóan a telóba. 

– Jól van, akkor egy-két nap múlva megdumáljuk, mikor alkalmas… Addig is légy jó és szobatiszta!

Szórakozottan nyomta ki a telefont.

„Nyitva lehet ez a csehó?  – Közelebb gurult a bejárathoz, mert feleslegesen nem akart kiszállni. – Na persze, 0-24 – olvasta a feliratot –, merthogy panzió.”

– Hozzájuthatnék egy forró kávéhoz? Jó reggelt!

– Kettőhöz is, de ajánlhatok teát, vagy komplett reggelit is. – A kellemes megjelenésű pincérnő rakoncátlankodó „Angéla” feliratot viselt, amely a mellek közti völgyből készült felkapaszkodni az egyik halomra, ezért féloldalasan állt.

– Maradok a kávénál… Nem kérek bele semmit.

– Csak kávét. Értem. – A névtábla még táncolt is.

– Nem sok vendég van.

– Maga az első, ha nem számítjuk, aki tegnapról itt maradt, de ő már elment. Lesznek elég sokan később, ebben biztos vagyok, majd dél körül.

– Ha addigra meg nem fagynak. Azt mondja a rádió, hogy az év leghidegebb napja.

– Ugyan honnan tudhatná, hisz’ még csak január van.

Kálmán elgondolkozva szürcsölte a kávét.

„Szegény kiskurva! Csonttá fagy! – Haragudott magára. – Mi közöm hozzá, ha megfagy? Szakmai ártalom.”

Gyorsan leöntötte az utolsó kortyot is. – Köszönöm, finom volt, de mindjárt jéggé válik… – A kocsihoz sietett és indított. Hazafelé kanyarodott.

A túloldali buszmegállóban ott állt a lány. Járása a lemondó csalódottságot tükrözte, amikor megkerülte az autót, és egész testében remegve beült Kálmán mellé.

– Elintézted a dolgod? – kérdezte, ajkai nehezen engedelmeskedtek, mindene vacogott. – Mennyi az idő?

A férfi a kijelzőre mutatott. Hallgattak.

„Elvigyem a panzióba?” – fordult meg az ötlet Kálmán fejében, hadd pihenje ki magát a melegen. Vagy kivehetne neki egy szobát… – „De akkor már csak megnézném azt a szűk puncit! Ahhoz meg nincs szükség panzióra! Nehogy már fizessek a lánynak is, a szobáért is… amikor eddig nem volt ilyen szokásom, és nem is terveztem rászokni a fizetős kurvákra!... Vivien. Lehet, hogy nem is igazi név. Művésznév.”

A lány szótlanul, merev ujjakkal újra kibontotta a falloszt, mintha így akarná biztosítani, hogy nem lesz kitéve az útra, vagy csak időt akart nyerni a kocsi melegében. Vacogása nem akart múlni.

– Le ne harapd! – figyelmeztette a férfi, amikor helyezkedni kezdett az ülésen, és teljesen oldalt fordulva, derékból meghajolva, csattogó fogakkal közelített. – „Nem kellene arrébb gurulni a buszmegállóból?” – Puha és omlós volt Vivien szája, de nagyon hideg. Kálmán megsimogatta a sapka alól kikunkorodó, szőkésbarna tincseket, aztán a kabátba, s ki tudja, mi mindenbe bugyolált hátat. – Merre szoktál menni?

Értetlen tekintettel találkozott:

– Mit kérdeztél?

– Merre szoktad vinni a pácienseket?

– Megmondják, hogy hova szeretnének menni – válaszolt bizonytalanul. – Sok nyugis hely van errefelé. Télen meg amúgy is minden nyugis. – Visszahajolt az ágaskodó farokra.

– Kicsit arrébb költözünk…– Kálmán kiengedte a kéziféket. Átnyúlva a lány fölött, egyesbe helyezte a váltót. Lassan gurult a kocsi. – Ne zavartasd magad!

Amint befordultak egy szűk utacskára – melyen jégbordák váltakoztak kátyúkkal – a tükörből látszott egy busz, majd még néhány autó a főúton. Ezek talán az aznapi legelső és legbátrabb utazók, akik nem vették komolyan a meteorológusok figyelmeztetését.

Kétoldalt árkok, buckák, szürkén megfagyott hótorlasz, nem tanácsos letérni még erről az útról is, a tükörből és szemből pedig úgyis észre lehet venni, ha valaki közelít. Sebességváltó üresben, a fúvókák erőlködve nyomták a felmelegített levegőt.

A férfi elkezdte kibontani a lány derekát. Felhajtotta a kabátot, kihúzott néhány pulóvert, igyekezett bejutásra lelni alájuk, tenyerét csípőtájékon becsúsztatta a nadrág alá, ahol további rétegeket talált.

– Könnyebben felmelegszel, ha nem szigetelnek le... – magyarázta buzgón –, olyan hideg van a ruhák alatt, hogy ki kell engedni!

Vivien mosolyogva felült, és artista-mozdulatokkal lehámozott magáról minden egyes ruhadarabot.

– Így gondoltad? – kérdezte, amikor már meztelenül kuporgott az anyósülésen.

– Nagyjából...

– Visszaöltözzek?

– Á, dehogy! Csak én akartam lehúzni.

– Mindent? A pulóvereket? Nem gondoltam, hogy ilyen élvezettől fosztalak meg!

– Mindegy már... – Tettetett szomorúsággal: – Abbahagytad a cuppogást is, pedig zene volt füleimnek...

– Akkor megyek vissza cuppogni! – A lány feltérdelt az ülésre és hátát karikába görbítve, újra bekapta a bíbor-rózsaszín falloszt. – Babarózsaszín – mondta volna még, ha kicsivel hamarabb eszébe jut a kifejezés.

Kálmán a tükröt nézte, a tükörből a kihalt utat, közben a lány fenekét simogatta, egyre közelebb a félgömböket elválasztó völgyig. Nem volt kiéhezve a szexre – hiszen párhuzamosan többféle hosszabb-rövidebb kapcsolatot tartott életben –, de határozottan élvezte a dolgot. Nem talált semmi extrát a lányban, inkább csak jólesett az orális kényeztetés, és külön pikantériája a tervezetlen kalandnak a kinti-benti hőmérséklet-különbség, a fagyos táj, és a keskeny út, melynek éppen a közepén álltak.

Egyik kezével a maroknyi ciciket nyomkodta, egy ujját a csikló táján köröztette, majd ugyanezzel az ujjal betalált a nedvesen meleg résbe, s ott szórakozottan ki-be húzogatta.

Tíz percig, vagy tovább is eltartott a mozdulatok ismételgetése, amikor Vivien felemelkedett, lázasan kotorászni kezdett a szétdobált ruhák zsebeiben, és előhúzott egy óvszert.

– Beleülök a farkadba... – jelentette ki. Kicsit ügyetlenül, de óvatosan felgörgette a gumit, felemelkedett az ülésről, és megpróbálta magát bepréselni a férfi és a kormány közé. – Át kellene ülnöd amoda...

Felnőtt bohózatba illő helyezkedés következett, míg mindenki a helyére került, és a lány leereszkedve felnyársalta magát. Kálmán a rezgő melleket nézte, amelyek ugyanolyan gépiesen mozogtak, ahogy a lány egész teste. – "Pedig nem lehet valami nagy rutinja!" – A férfi eddig is valahogy így képzelte el a prostituáltak tevékenységét: teszik a dolgukat. Automaták, csak a pénzt kell bedobni. – "Elfelejtette mondani az árat, pedig egyszer belekezdett." – Megmarkolta Vivien fenekét, hogy duplán is érezze a mozgást.
Észrevehette a lány – "Mégsem annyira érzékelten még?" – a vékony gumiba pumpált, elszabadult nedveket, mert lelassult. – "Maradhatna még egy kicsit" – gondolta  férfi, de nem szólt semmit. Magához húzta a karcsú alakot, de engedte, hogy lekászálódjon róla.
– Egész kimelegedtem – füllentett Vivien. Nem látszott meg rajta még a lovaglás előfeszítése sem. – Jólesett, jó hosszú és vastag vagy, legközelebb xxl-es gumit hozok.
– "Legközelebb? Még mit nem?! Ennyit is kár volt rápazarolni..." – Kálmánt valami undorféle árasztotta el, és megborzongott a lány érintésétől. – Régóta csinálod? Mármint a szexet.
– Nem annyira.
– Mit is mondtál, mennyit fizetek? – Már szabadult volna a szűk légtér másik lakójától. Szinte szorította az autó karosszériája, összepréselte.
– Amennyit gondolsz...
– Másoktól mennyit kérsz?
– Még nem voltak mások...
– Azt mondtad, hogy pénzért csinálod.
– Mostantól.
– Nem nagyon értem.
– Eddig a volt barátom és a haverjai partiztattak. Ingyen. Mondtam nekik, hogy elég volt, tudok én ezzel pénzt keresni.
– És éppen a legnagyobb hidegben találtad el?
– Valamikor el kellett kezdeni. Elég szűk volt a pinám?
– Igen. – Nem sok meggyőződést lehetett Kálmán hangjában felfedezni. – Most akkor hazamész és eldicsekszel, hogy az első megvolt?
– Többet fogok mondani, legalább négyet. Nehogy kiröhögjenek! – Lassan öltözködni kezdett, mert látta, hogy a férfi már csak hátradőlve beszélget.
– Tényleg folytatni is akarod?
– Ma már nem, de... holnap.
– Amit mondtál, hogy milyen jó vagy, meg mindenki dicsér, azt a haverokra értetted?
– Szokták mondani, hogy ez az, így kell ezt...
– Azt is mondtad, hogy mindent vállalsz.
– Gondolhatod, hogy mi mindent kipróbáltak már rajtam... Különben is, ha ezt választom, nem kell csodálkozni, ha lesznek ötletei a pasiknak. Nem? Te mit szeretnél? – kérdezte felvillanó szemmel.
– Én már megkaptam – hangzott a válasz.
– Ez kedves tőled. – A lány ezek szerint nem vette észre a türelmetlen felhangot. – Máskor is jössz?
– Nem tudom még. Bízzuk a sorsra!
Vivien szótlanul szállt ki, a külső hőmérő -24 fokot mutatott.
A férfi kitolatott a főútra, leeresztette az ablakot. Szellőztetett. Mindent rábízott a kinti hidegre.

Vége

Az utolsó fuvar 1.

Ha a panzió...

A panzió meséi - második évad

Az utolsó fuvar

1.

– Alaposan be...

– Hagyd a francba! - vágott közbe a terepruhás.– Majd a stricije összekaparja.

– Keresi már biztos égen-földön.

– Ennél sokkal mélyebbre már nem süllyedhetett.

Egyik lábról másikra állva lesték az árokban fekvő nőt.

– Kidobták, akár egy zsák szemetet.

– Előtte azért még használták, ha volt hozzá eszük!

–Volt. Nézd csak, kivan a picsája! Bugyi sincs rajta?... Jó kis segg!

– Hagyd a francba! Most meg mit akarsz?

– Kihozom...

– És ha meglátnak?

– Ki jár erre? Segíts már inkább! Te! Hallod? Ez egy jó csaj, csak csupa mocsok.

–Te se lennél patyolat a helyében...– Végignézett a haveron.– Szemernyit se vagy különb, ne gondold! – A terepruhás hamarjában tízujjas frizuraigazítást végzett magán. – Ha felnéz a kiscsaj, lásson már valami emberi formát!

–  Bugyi nuku... De ezt már megállapítottuk. – A térd felett érő, szakadt farmer tulajdonosa derékig felhajtotta az árokban fekvő nő egyébként is harmonikává gyűrődött ruháját.– Micsoda segg! – Leereszkedett a békésen alvó lány mellé, és szapora csípőmozdulatokkal jelezte, mihez lenne kedve.

– Volna hozzá gusztusod?

– A picsája nem koszos.

– Fogadni mernék, hogy elkente... vagy elkenték a szája-szélét.

– Úgy érted, hogy megrakták?

– Nem véletlen, hogy nincs rajta bugyi. Jártak már ott előtted, ahova törekedsz..

A féltérden buzgólkodó férfi kiszabadította az egyik mellet.

– Annyi baj legyen! Te se sok olyat láttál még, ahol te voltál az első... Megelőztek, na, és?

– Szuszog...

– Mi van?

– Lélegzik.

– Mire számítottál? Mindjárt nyögni is fog! – Mutatóujját befúrta a nő húsos barlangjába.– Fogd már meg a fejét!

– Mit akarsz?

– Adok neki egy kis kóstolót.– Félkézzel kigombolta a nadrágját.– Csupa levél a szája... Növényevő?

– Miért nem viszed haza?

– Mondasz valamit! – Szabadon lógó fallosza körüli őserdőt vakargatta.– Itt a hosszú hétvége...Majd visszahozom, ha menni kell melózni. – Elgondolkodott.– Megláthatják a szomszédok. Nem jó ötlet!... Különben is: vigyem a hátamon?

– Itt a panzió egy köpésre. Na?

– Megvilágosodás! Nem vagy te olyan lökött, amilyennek látszol! Fogjad! Elbírtuk ketten az őzet is.

A terepruhás megtorpant, megmerevedve bámult társára:

– Félbe akarod vágni?

– Ne legyél már hibbantabb az átlagnál!

*

A panzió körül az utolsó simításokat végezték: még néhány szalag került a fák törzsére. Odabent minden készen állt az ifjúpár és a vendégsereg fogadására.

A főnök szívesen belekötött volna a legapróbb hibába is, ehelyett elégedetten tekintett végig az U alakban elhelyezett asztalokon:

– Jöhetnek... – Sűrített-levegő formában fújta ki a készülődés feszültségét.

Andor, a pincér, végigkocogott a fal mellett, és homlokát ráncolva közölte:

– Több mint 25 kilométer. Óvatos becsléssel 25 kilométer!

– Egyszer le fogom ellenőrizni! Mindig akkora számokat mondasz, ami hihetetlen számomra.– Angéla, a pincérnő, az ablaküvegben nézegette magát. – Kötök rád egy kilométerórát.

– A tökömre meg egy iránytűt vagy GPS-t kérek, mert a századik kör után nem fogom tudni, ki elé kell tennem a salátát.

– Jönnek a vendégeid... – kacagott fel Angéla. Még közelebb is lépett az üveghez, hogy jobban lásson.
– Nem tudtam, kik hiányoznak! Ezek itt elücsörögnek majd egy fröccs mellett.
– Gyorsan kiteszem, hogy ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY.
– Mert? Szerinted tudnak olvasni?
Hárman közeledtek az erdő felől, a parkolón keresztül. A környék két ismert alakja közrefogott és ölelgetett egy lányt. Szinte érezni lehetett az izzadság megháromszorozódott szagát.

Irányt változtattak és kibotorkáltak a két pincér látómezöjéből. Sanyi és Jani alapjában dolgos emberek, nem sok vizet zavarnak, ám fizetés utáni napokban égeti a zsebüket a pénz, és addig isznak, míg az egészet el nem verik.
– Hol találhatták a csajt? – tanakodott a pincérnő.
– Nem túl messze... Szoktam látni integetni.
– Nem emlékszem.
– Ritkán lehet kint, de azért elő-előfordul.
– Elhiszem neked, én nem figyelem őket...
Kopogtatás az oldalsó ajtón; Sanyi nyomta az orrát az üveghez:
– Ki lehet venni az egyik faházat?
– Akár többet is... Hozom a kulcsot. – Andor alig észrevehetően kolléganőjére kacsintott, sietős léptekkel a recepcióhoz ment, majd széles mosollyal visszatérve, átadta Sanyinak a legtávolabbi faház kulcsát: – Használják egészséggel!

(Folyt.köv.)

Folytatás:  Az utolsó fuvar 2.

Ház a város szélén 1.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

1.

Ott ér véget az utca és a város. Tovább nem vezet sem az út, sem a járda, és közvetlenül a ház után már végtelenbe vesző kukoricaföld kezdődik. Hogy a kukoricáson túl mi található, azt inkább nem firtatták a gyerekek, mert akár véget is érhet ott a világ.

Markó – a szülői tiltás ellenére – mindig ott fordult meg biciklivel, és naponta harmincszor hősnek érezte magát, ahogy a kutyák nekirontottak a csattogós, kopott kapunak és a rázkódó kerítésnek. Úgy teltek az évek, hogy közben csak a kerékpár és az irányítója nőttek, a környék semmit sem változott.

Később csatlakozott hozzá legjobb barátja, Szabolcs is, és ketten kerekeztek el, jókat beszélgetve, a kukoricásig és vissza. Tizenéves koruk közepén, sőt azon túl is megtartották ezt a szokást, mert az utca vége felé rajtuk és az ott lakókon kívül nem járt senki, zavartalanul biciklizhettek egymás mellett, mégis olyanná váltak ezek a kalandok, mint egy-egy közös, titkos csíny.

Újabban más oka is volt a sehová sem vezető utca és főleg a városszéli ház iránt tanúsított figyelmüknek. A nevét nem tudták ugyan, de a bizsergést, amit kiváltott belőlük, minden alkalommal tapasztalhatták, még akkor is, ha őt nem sikerült meglátni. A lány néha az udvaron ült, lába között szorongatva és simogatva az egyik kutyát, máskor ruhát teregetett a hosszú kötélre, megint máskor két nagy vödörrel indult a két házzal előbb álló, utcai kúthoz. Egy-két évvel lehetett idősebb a fiúknál, és mindig kopottas, bő, rövid ruhát viselt, mást nem is lehetett tudni róla. Észre sem vette, vagy nem érte el az ingerküszöbét, hogy rajta kívül más is előfordulhat a városka legszélén.

– Nézz oda! – sziszegte Markó, amikor egy alkalommal az utca vége felé közeledtek.

A lány a nyilvános kút mellett állt, és elgondolkozva figyelte a vékony sugarat. A libegős ruha fölül is bő volt, s amikor lehajolt kicserélni a telit üres vödörre, a srácok egy pillanatra megláthatták a maroknyi melleit. Nem jutott idő hosszas bámulásra, és nem is biztos, hogy jól látták, azt is lehet, hogy csak képzelték, mégis: lánymell, és viszonylag közelről.

– Igazi! – súgta Szabolcs.

– Az hát! Milyen lenne?

– Csak nem jó helyen…

– Itt kéne lenniük! – Markó elengedte a kormányt, és a levegőben állítgatta a markát megfelelő méretűre.

Itt már kiértek az utca, egyben a város legvégére. Visszafordultak, és hosszan bámulva a cipekedő lányt, elkarikáztak.

Aznap este Szabolcséknál a szokásos mederben zajlottak az események. Nagypapa megállapította, hogy már megint nem pörkölt kerül az asztalra, így tüntetőleg kikészítette magának a zsírt és a kenyeret, majd kiment a kertbe egy maréknyi tépőhagymáért. A hagymát úgy tudta enni – szinte bármihez –, akár Riska a füvet, szájából kétoldalt kilógva, lassan fogyasztotta el. Közben mindenkihez volt egy-két szava, és amikor már mindent megtudott, mesélt.

– Futni nem akarsz? – kérdezte Szabolcstól. – Jó-jó, egészséges a biciklizés is, de a kocogással vagy a futással nem ér fel.

– Futás közben nem lehet beszélgetni.

– Látod, ebben igazad van. Merrefelé szoktatok bicajozni?

– Egyik végétől a másikig – mutatta Szabolcs az irányokat.

– A mi időnkben egyáltalán nem volt még forgalom. Olajoséktól megkaparintottunk egy négykerekű kézikocsit, kettő húzta, kettő tolta, a többiek meg rajta ültek, azzal jártunk utcáról utcára. Néha felpakoltuk gyümölcsös ládákkal, terítettünk a tetejére egy ponyvát, és ide beültettük a legszebb lányokat. Minden utca végén meg kellett mutatniuk a bérletüket, vagy fizettek a fuvarért.

– Aztán mivel fizettek? – kérdezte Apa, miközben elővette a hűtőből az előző napról megmaradt 2/3 üvegnyi rozét. – Mennyi volt egy fuvar?

– El ne meséld! – szólt közbe Anya nevetve.

– Miért ne mesélném? Nem volt abban semmi erkölcstelen! Jobban élvezték a lányok a ponyva alatt furikázást, mintha most egy kabrióban fújná a hajukat a huzat.

– Akkor még nem volt feltalálva a kabrió… – jegyezte meg Szabolcs.

– Nem-e? Nehogy azt állítsd már, hogy még a kereket se találták fel! Pont az Olajosék is vettek egy fehér Skodát, nyitható tetővel, minden esküvőre őket hívták menyasszonyi kocsisnak.

Apa két pohárba töltött egy-egy ujjnyi bolt, ez is a vacsora-ceremóniához tartozott.

– Aztán hogy volt az a furikázás?

Anya legyintett és elfordult:

– Tudtam, hogy elmesélteted.

– Jól van, te már hallhattad, de nekem újdonság – vitatkozott Apa.

Nagypapa lehajtotta a korty rozét, mint minden vacsora kezdetén:

– Egészségünkre!... Beültettük a legszebb lányokat a ponyva alá, gyakran még sértődések is származtak ebből, mert mindenki kocsikázni szeretett volna. Így hát nem csoda, hogy örömmel fizettek az élményért, akár a búcsúban. – Két szelet kenyeret kent meg aranyló kacsazsírral, majd folytatta: – Minden utca végén megálltunk, hogy meg tudják köszönni az addigi utazást, és csak az jöhetett velünk a következő utcába, aki felmutatta a bérletét, vagy fizetett.

– Mi volt a bérlet?

Nagypapa jóízűen beleharapott a kenyérbe, majd tömött a szájába a hosszúszálú tépőhagymából:

– Semmi különös. Adott egy puszit...

– Az idő megszépíti az emlékeket, akár igazak, akár nem!

Nagypapa nem zavartatta magát, folytatta:

– ...esetleg megmutatta a bugyiját, így igazolta, hogy jogosult az utazásra.

– Ajaj! Aki már a bugyiját megmutatja, az… – Szabolcs nővére, Szilvi nem fejezte be a mondatot.

– …az mást is – jelentette ki Anya.

– És a fizetés? – érdeklődött Apa.

– Egy puszi, de csóknak neveztük, mert jobban hangzott. Egy csók!

– Értem – Szilvi felemelte a mutatóujját –, mire végigcsattogtatok a városon, tíz bugyi-kukkerolás, vagy tíz puszi… Fejenként?

– Noná! Mire mentem volna vele, ha csak az Olajos-gyereket csókdossák?

– Akkor az fejenként tíz…

– Lett az több is, mert mindig a legrövidebb utcákat választottuk – somolygott Nagypapa. – Ha keresztben haladtunk minden huszadik méternél újabb utcához értünk.

– Ravasz. Kár, hogy csak alom!

– ...a végén meg kimentünk azon a nagyon hosszú utcán, akkor Felszabadulásnak hívták, most valami más a neve, akkor aztán felszabadultunk. No, előtte leszálltak a lányok, akik akartak, csak egy-két bátrabb maradt, ti úgy mondanátok, hogy a bevállalósabbak. Nem is kellett már kettőnek húzni meg kettőnek tolni, elég volt egy-egy, a másik kettő felszállhatott a szerelvényre.

– Nem értem, amazok meg miért szálltak le – mondta Szilvi. – Addigra megunták?

– Nem figyelted a mondat másik felét, szóval a bevállalósak maradtak… – nézett Szabolcs a nővérére.

– Szabikám érti a lényeget! – hahotázott Nagypapa. – Kiértünk a kukoricaföldig, és ott, a végállomáson egy fogócskával fejeztük be a furikázást.

– Ennyi? – vágott csalódott arcot Apa.

– Apám nem úgy érti a fogócskázást, ahogy… mások – szólalt meg Anya.

– Mindenkinek bekötöttük a szemét, és a kukoricásban nemcsak meg kellett találni egymást, hanem kitapogatni, hogy ki kicsoda. – Nagypapa hátradőlt, arca csupa derű volt az emlékektől. – Az a hely különben izgalmas volt, akár egy kísértetkastély, mert azt mesélték városszerte, hogy akik a legutolsó házban laktak, azoknál időnként népes vendégsereg gyűlt össze, és esténként a kukoricásban táncoltak meztelenül.

– Ez vagy igaz, vagy sem.

– Olyantól hallottuk, aki néhány házzal idébb lakott, és kiment a lármára. Mert amúgy arra már nem járt senki, ha nem volt ott dolga, csak mi tartottuk ott a végállomást.

– Ez csak egy városi legenda.

– Nem hinném. – Szilvi mutatóujja megint szót kért. – Én mostanában is hallottam, pedig eltelt közben 50-60 év.

– Mostanra valóban kísértetek lehetnek...

Szabolcs azon töprengett, hogy vajon ugyanarról a házról lehet-e szó, amerre ők előszeretettel biciklizgetnek, s ahol azt a titokzatosan vonzó lányt szokták látni. Melyik másik lehetne?! Alig várta, hogy másnap Markóval megvitathassák a dolgot.

(Folyt.köv.)

Folytatás:

Ház a város szélén 2.

Promóció 1.

Téli erotikusok

- erotikus novellák -

1. évad

PROMÓCIÓ

1. epizód
Csípd fel a szobalányt!

Miután Gergő elfoglalta a szobáját, és elindult, hogy a hótól megtisztított járdán körbekerüli a panziót, a néma folyosón szembetalálta magát egy meglepett csajszival, aki éppen kulcsot keresett az ajtóhoz.

-- Azt hittem, még üres -- mentegetőzött a rövid, passzos ruhát viselő lány --, és csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e, és ezt bekészíteni az asztalra -- nyújtott át egy üveg bort azokból, amilyenek még tucatszámra sorakoztak az emeletes kiskocsin, a törölközők, apró samponos-párnácskák és egyebek mellett. -- Saját termés, saját palackozás, a ház ajándéka. -- Felkacagott: -- Nem a szememet kell nézni, hanem a címkét!.

Gergő illendőségből beleolvasott a sűrű, díszes feliratba, amelyben tényleg többször megemlítették a panzió nevét.

-- Köszönöm szépen.

-- Egészségére -- kuncogott a lány --, de továbbra sem én vagyok az ajándék... Bemehetnék megnézni, hogy bekészítettek-e mindent, mert ezen a soron nem én dolgoztam?

A férfi félreállt az útból, és az ajtófélfának támaszkodva figyelte a válligérő hajú, élénk lány sürgés-forgását. Pillanatokig tartott csupán.

-- Ennyi az egész, köszönöm a türelmet! Ha valamire szüksége lenne, a belső telefonvonalon 001-es a recepció.

-- Köszönöm. Mit lehet kérni?

-- Kérni bármit, kapni meg... attól függ. VIP vendégeknek bármit.

-- Én minek számítok? Azt sem tudom pontosan, hogyan kerültem ide.

-- Benne volt a meghívóban. Nem olvasta el, ahogy a boroscímkét sem?

-- Dehogynem! -- Gergő feltűnés nélkül becsukta az ajtót, belülről nekitámaszkodott, és örült, hogy sikerült itt tartani a lányt. -- Felújították a panziót valami soha nem látott, távoli rokonaim, közben valami csaj lediplomázott, biztos ő is rokon, sőt valakiknek, további rokonoknak aranylakodalma is lesz, minderre a programra meghívtak, és sürgősen jelezzek vissza, ha eljövök. Visszajeleztem és eljöttem.

-- Tiszta marketing! -- nevetett a lány. -- Ezekből a panzió a leglényegesebb, ezt kell minél szélesebb körben megismertetni, a többi csak ürügy ahhoz, hogy idecsábítsunk mindenkit, aki Ádám-Éváról rokon, vagy valaha volt osztálytárs, ismerős, vagy csak simán tudjuk az e-mail címét.

-- Sok ilyen kóbor rokon van, mint én?

-- Megsúgom neked, hogy rengeteg, több turnusban hívjuk meg a potenciális érdeklődőket. Neked is, ha nem felelt volna meg az időpont, ajánlottunk volna tíz másikat.

-- Szóval te is benne voltál? -- fenyegette meg Gergő a lányt.

-- Téged például én találtalak meg, én vagyok az a Melinda, aki bejelölt, és akivel még beszélgetni is hajlandó voltál. Tiszta promóció! Rokonok vagyunk, mint minden ember a másik 6-7 milliárddal. Látod, azt sem tudjuk, hány rokonunk van a Földön!

-- Gondolhattam volna, hogy te vagy, de nincs fent olyan fotód, amiről rád lehetne ismerni.

-- Bikinisre gondolsz?

-- Akár. De csak távoli csoportképeket láttam, ahol azt sem tudtam, te melyik lehetsz.

-- Ne a fiúk között keress!

-- Erre rájöttem magamtól is.

– Különben meg van igazi csajos fotóm, felül semmi, és kicsivel hosszabb a hajam, de az még nyáron készült, és csak a barátaimnak van hozzáférésük.

– Jó volna látni! Remélem, közös szobánk lesz!

-- Csak úgy?

-- Mégsem vagyok VIP vendég?

-- Mindenki az, mégsem jelentkezik be mindenki, hogy aludjak vele.

-- És ha később felhívom a recepciót...? De jobb, ha máris itt maradsz.

-- Nem is ismerjük egymást. -- Melinda lentebb rángatta a ruháját, mintha a hosszának fordított arányban kellene állnia az ismeretség mértékével. -- Különben én itt lakom és itt dolgozom, a mi családunké a panzió.

-- Erre már rájöttem. Mit lehet még tudni... a panzióról?

-- Sok kis omladozó lukból alakították ki a mostani formát. Mi érdekel még?

-- Rólad mit lehet tudni?

-- Haha! Nincsenek omladozó lukaim. De komolyan, én nem vagyok olyan fontos, mint a felújított panzió, a diplomás nővérem, vagy az aranylakodalmas nagyszüleim... Ne nézd folyton a szememet, mert zavarba jövök!

-- Nem tudok máshova, annyira csillognak, de ha nem húzgálnád lefelé a ruhád, a végtelen hosszú lábaidra is nézhetnék.

-- Végtelen? -- kacagott Melinda. -- Fogadjunk, hogy legjobban mégis a felső végük érdekel!

-- Látszik rajtam, hogy mire gondolok?

-- Még nem... Van feleséged?

-- Itt nincs.

-- Bíztál benne, hogy úgyis be tudsz csajozni?

-- Nagyon elfoglalt. Neked van barátod?

-- Itt nincs -- nevetett a lány. -- Mikor dugtál utoljára?

-- Miért kérdezed?

-- Mert nagyon nyomulsz. Mikor?

-- Hajnalban, indulás előtt. És te?

-- Én nem szoktam dugni... -- hatásszünet 4 pislogással -- haha... engem dugnak...

-- Mikor? Én is elárultam.

-- Tíz perccel korábban fejeztük be, mielőtt idejöttem volna. Szóval én jobban állok.

-- Szabad irigykedni?

-- Annyira azért nem volt különleges, csak egy rutinos dugás, mielőtt felkeltem a barátom mellől.

-- Akkor éppen itt az ideje egy újabbnak.

-- Gondolod? -- húzta össze a szemét a lány, komolyan és töprengőn. Aztán elnevette magát: -- Nagyon magabiztos vagy, tudod? Jó, hogy egy ismeretlen... test előnnyel indul, mert még izgalmasabb, mint a megszokott, de egyáltalán nem biztos, hogy jobb lesz.

-- Erre találták ki a próbát.

Gergő várakozott, mert érezte, hogy sokat haladt előre, hiszen Melinda egy ideje már a ruháját sem rángatja lefelé, és mintha elfeledkezett volna a panzió többi vendégéről és további szobáiról.

Sajnos a vendégek nem feledkeztek el róla, és megszólalt a zsebben hordott telefonja.

-- Itt csörög a recepció -- magyarázta a lány, mielőtt beleszólt volna, majd egy puszit nyomott a levegőbe, és mosolyogva elsietett. (Folyt.köv.)

Folytatás: Promóció 2. Hol csörög a recepció?