Az év leghidegebb napja 2.

Előzmény:

Az év leghidegebb napja 1. epizód

Ha a panzió...

A panzió meséi - második évad

Az év leghidegebb napja

2.

Néhányszáz méterrel arrébb megcsörrent a férfi telefonja. Indexelt, bekanyarodott az út mellett álló panzió néptelen parkolójába.

– Remélem, nem indultál még el! – hallatszott a készülékből. – Valami gubanc van nálunk a kazánnal, ami ebben az időben elég gáz… Pedig van gáz, csak nem akar fűteni!... Elhalaszthatnánk a mai megbeszélést?

– Ühüm.

– Szóltam már Attilának is. Örült, mert neki meg a kocsijával van valami gondság. Ugye, nem baj, Kálmánkám?

– Dehogy. Én sem szívesen mozdulok ki itthonról. – Kálmán elismerően vigyorgott, hogy ilyen folyékonyan sikerült füllentenie, és még az autó hangja sem hallatszott be árulkodóan a telóba. 

– Jól van, akkor egy-két nap múlva megdumáljuk, mikor alkalmas… Addig is légy jó és szobatiszta!

Szórakozottan nyomta ki a telefont.

„Nyitva lehet ez a csehó?  – Közelebb gurult a bejárathoz, mert feleslegesen nem akart kiszállni. – Na persze, 0-24 – olvasta a feliratot –, merthogy panzió.”

– Hozzájuthatnék egy forró kávéhoz? Jó reggelt!

– Kettőhöz is, de ajánlhatok teát, vagy komplett reggelit is. – A kellemes megjelenésű pincérnő rakoncátlankodó „Angéla” feliratot viselt, amely a mellek közti völgyből készült felkapaszkodni az egyik halomra, ezért féloldalasan állt.

– Maradok a kávénál… Nem kérek bele semmit.

– Csak kávét. Értem. – A névtábla még táncolt is.

– Nem sok vendég van.

– Maga az első, ha nem számítjuk, aki tegnapról itt maradt, de ő már elment. Lesznek elég sokan később, ebben biztos vagyok, majd dél körül.

– Ha addigra meg nem fagynak. Azt mondja a rádió, hogy az év leghidegebb napja.

– Ugyan honnan tudhatná, hisz’ még csak január van.

Kálmán elgondolkozva szürcsölte a kávét.

„Szegény kiskurva! Csonttá fagy! – Haragudott magára. – Mi közöm hozzá, ha megfagy? Szakmai ártalom.”

Gyorsan leöntötte az utolsó kortyot is. – Köszönöm, finom volt, de mindjárt jéggé válik… – A kocsihoz sietett és indított. Hazafelé kanyarodott.

A túloldali buszmegállóban ott állt a lány. Járása a lemondó csalódottságot tükrözte, amikor megkerülte az autót, és egész testében remegve beült Kálmán mellé.

– Elintézted a dolgod? – kérdezte, ajkai nehezen engedelmeskedtek, mindene vacogott. – Mennyi az idő?

A férfi a kijelzőre mutatott. Hallgattak.

„Elvigyem a panzióba?” – fordult meg az ötlet Kálmán fejében, hadd pihenje ki magát a melegen. Vagy kivehetne neki egy szobát… – „De akkor már csak megnézném azt a szűk puncit! Ahhoz meg nincs szükség panzióra! Nehogy már fizessek a lánynak is, a szobáért is… amikor eddig nem volt ilyen szokásom, és nem is terveztem rászokni a fizetős kurvákra!... Vivien. Lehet, hogy nem is igazi név. Művésznév.”

A lány szótlanul, merev ujjakkal újra kibontotta a falloszt, mintha így akarná biztosítani, hogy nem lesz kitéve az útra, vagy csak időt akart nyerni a kocsi melegében. Vacogása nem akart múlni.

– Le ne harapd! – figyelmeztette a férfi, amikor helyezkedni kezdett az ülésen, és teljesen oldalt fordulva, derékból meghajolva, csattogó fogakkal közelített. – „Nem kellene arrébb gurulni a buszmegállóból?” – Puha és omlós volt Vivien szája, de nagyon hideg. Kálmán megsimogatta a sapka alól kikunkorodó, szőkésbarna tincseket, aztán a kabátba, s ki tudja, mi mindenbe bugyolált hátat. – Merre szoktál menni?

Értetlen tekintettel találkozott:

– Mit kérdeztél?

– Merre szoktad vinni a pácienseket?

– Megmondják, hogy hova szeretnének menni – válaszolt bizonytalanul. – Sok nyugis hely van errefelé. Télen meg amúgy is minden nyugis. – Visszahajolt az ágaskodó farokra.

– Kicsit arrébb költözünk…– Kálmán kiengedte a kéziféket. Átnyúlva a lány fölött, egyesbe helyezte a váltót. Lassan gurult a kocsi. – Ne zavartasd magad!

Amint befordultak egy szűk utacskára – melyen jégbordák váltakoztak kátyúkkal – a tükörből látszott egy busz, majd még néhány autó a főúton. Ezek talán az aznapi legelső és legbátrabb utazók, akik nem vették komolyan a meteorológusok figyelmeztetését.

Kétoldalt árkok, buckák, szürkén megfagyott hótorlasz, nem tanácsos letérni még erről az útról is, a tükörből és szemből pedig úgyis észre lehet venni, ha valaki közelít. Sebességváltó üresben, a fúvókák erőlködve nyomták a felmelegített levegőt.

A férfi elkezdte kibontani a lány derekát. Felhajtotta a kabátot, kihúzott néhány pulóvert, igyekezett bejutásra lelni alájuk, tenyerét csípőtájékon becsúsztatta a nadrág alá, ahol további rétegeket talált.

– Könnyebben felmelegszel, ha nem szigetelnek le... – magyarázta buzgón –, olyan hideg van a ruhák alatt, hogy ki kell engedni!

Vivien mosolyogva felült, és artista-mozdulatokkal lehámozott magáról minden egyes ruhadarabot.

– Így gondoltad? – kérdezte, amikor már meztelenül kuporgott az anyósülésen.

– Nagyjából...

– Visszaöltözzek?

– Á, dehogy! Csak én akartam lehúzni.

– Mindent? A pulóvereket? Nem gondoltam, hogy ilyen élvezettől fosztalak meg!

– Mindegy már... – Tettetett szomorúsággal: – Abbahagytad a cuppogást is, pedig zene volt füleimnek...

– Akkor megyek vissza cuppogni! – A lány feltérdelt az ülésre és hátát karikába görbítve, újra bekapta a bíbor-rózsaszín falloszt. – Babarózsaszín – mondta volna még, ha kicsivel hamarabb eszébe jut a kifejezés.

Kálmán a tükröt nézte, a tükörből a kihalt utat, közben a lány fenekét simogatta, egyre közelebb a félgömböket elválasztó völgyig. Nem volt kiéhezve a szexre – hiszen párhuzamosan többféle hosszabb-rövidebb kapcsolatot tartott életben –, de határozottan élvezte a dolgot. Nem talált semmi extrát a lányban, inkább csak jólesett az orális kényeztetés, és külön pikantériája a tervezetlen kalandnak a kinti-benti hőmérséklet-különbség, a fagyos táj, és a keskeny út, melynek éppen a közepén álltak.

Egyik kezével a maroknyi ciciket nyomkodta, egy ujját a csikló táján köröztette, majd ugyanezzel az ujjal betalált a nedvesen meleg résbe, s ott szórakozottan ki-be húzogatta.

Tíz percig, vagy tovább is eltartott a mozdulatok ismételgetése, amikor Vivien felemelkedett, lázasan kotorászni kezdett a szétdobált ruhák zsebeiben, és előhúzott egy óvszert.

– Beleülök a farkadba... – jelentette ki. Kicsit ügyetlenül, de óvatosan felgörgette a gumit, felemelkedett az ülésről, és megpróbálta magát bepréselni a férfi és a kormány közé. – Át kellene ülnöd amoda...

Felnőtt bohózatba illő helyezkedés következett, míg mindenki a helyére került, és a lány leereszkedve felnyársalta magát. Kálmán a rezgő melleket nézte, amelyek ugyanolyan gépiesen mozogtak, ahogy a lány egész teste. – "Pedig nem lehet valami nagy rutinja!" – A férfi eddig is valahogy így képzelte el a prostituáltak tevékenységét: teszik a dolgukat. Automaták, csak a pénzt kell bedobni. – "Elfelejtette mondani az árat, pedig egyszer belekezdett." – Megmarkolta Vivien fenekét, hogy duplán is érezze a mozgást.
Észrevehette a lány – "Mégsem annyira érzékelten még?" – a vékony gumiba pumpált, elszabadult nedveket, mert lelassult. – "Maradhatna még egy kicsit" – gondolta  férfi, de nem szólt semmit. Magához húzta a karcsú alakot, de engedte, hogy lekászálódjon róla.
– Egész kimelegedtem – füllentett Vivien. Nem látszott meg rajta még a lovaglás előfeszítése sem. – Jólesett, jó hosszú és vastag vagy, legközelebb xxl-es gumit hozok.
– "Legközelebb? Még mit nem?! Ennyit is kár volt rápazarolni..." – Kálmánt valami undorféle árasztotta el, és megborzongott a lány érintésétől. – Régóta csinálod? Mármint a szexet.
– Nem annyira.
– Mit is mondtál, mennyit fizetek? – Már szabadult volna a szűk légtér másik lakójától. Szinte szorította az autó karosszériája, összepréselte.
– Amennyit gondolsz...
– Másoktól mennyit kérsz?
– Még nem voltak mások...
– Azt mondtad, hogy pénzért csinálod.
– Mostantól.
– Nem nagyon értem.
– Eddig a volt barátom és a haverjai partiztattak. Ingyen. Mondtam nekik, hogy elég volt, tudok én ezzel pénzt keresni.
– És éppen a legnagyobb hidegben találtad el?
– Valamikor el kellett kezdeni. Elég szűk volt a pinám?
– Igen. – Nem sok meggyőződést lehetett Kálmán hangjában felfedezni. – Most akkor hazamész és eldicsekszel, hogy az első megvolt?
– Többet fogok mondani, legalább négyet. Nehogy kiröhögjenek! – Lassan öltözködni kezdett, mert látta, hogy a férfi már csak hátradőlve beszélget.
– Tényleg folytatni is akarod?
– Ma már nem, de... holnap.
– Amit mondtál, hogy milyen jó vagy, meg mindenki dicsér, azt a haverokra értetted?
– Szokták mondani, hogy ez az, így kell ezt...
– Azt is mondtad, hogy mindent vállalsz.
– Gondolhatod, hogy mi mindent kipróbáltak már rajtam... Különben is, ha ezt választom, nem kell csodálkozni, ha lesznek ötletei a pasiknak. Nem? Te mit szeretnél? – kérdezte felvillanó szemmel.
– Én már megkaptam – hangzott a válasz.
– Ez kedves tőled. – A lány ezek szerint nem vette észre a türelmetlen felhangot. – Máskor is jössz?
– Nem tudom még. Bízzuk a sorsra!
Vivien szótlanul szállt ki, a külső hőmérő -24 fokot mutatott.
A férfi kitolatott a főútra, leeresztette az ablakot. Szellőztetett. Mindent rábízott a kinti hidegre.

Vége