Szexírások 18+ ajánló

A TANYAMESÉK 2. kötetéből:

Kerítés két oldala 1.

Kerítés két oldala 2.

Az év leghidegebb napja 2.

Előzmény:

Az év leghidegebb napja 1. epizód

Ha a panzió...

A panzió meséi - második évad

Az év leghidegebb napja

2.

Néhányszáz méterrel arrébb megcsörrent a férfi telefonja. Indexelt, bekanyarodott az út mellett álló panzió néptelen parkolójába.

– Remélem, nem indultál még el! – hallatszott a készülékből. – Valami gubanc van nálunk a kazánnal, ami ebben az időben elég gáz… Pedig van gáz, csak nem akar fűteni!... Elhalaszthatnánk a mai megbeszélést?

– Ühüm.

– Szóltam már Attilának is. Örült, mert neki meg a kocsijával van valami gondság. Ugye, nem baj, Kálmánkám?

– Dehogy. Én sem szívesen mozdulok ki itthonról. – Kálmán elismerően vigyorgott, hogy ilyen folyékonyan sikerült füllentenie, és még az autó hangja sem hallatszott be árulkodóan a telóba. 

– Jól van, akkor egy-két nap múlva megdumáljuk, mikor alkalmas… Addig is légy jó és szobatiszta!

Szórakozottan nyomta ki a telefont.

„Nyitva lehet ez a csehó?  – Közelebb gurult a bejárathoz, mert feleslegesen nem akart kiszállni. – Na persze, 0-24 – olvasta a feliratot –, merthogy panzió.”

– Hozzájuthatnék egy forró kávéhoz? Jó reggelt!

– Kettőhöz is, de ajánlhatok teát, vagy komplett reggelit is. – A kellemes megjelenésű pincérnő rakoncátlankodó „Angéla” feliratot viselt, amely a mellek közti völgyből készült felkapaszkodni az egyik halomra, ezért féloldalasan állt.

– Maradok a kávénál… Nem kérek bele semmit.

– Csak kávét. Értem. – A névtábla még táncolt is.

– Nem sok vendég van.

– Maga az első, ha nem számítjuk, aki tegnapról itt maradt, de ő már elment. Lesznek elég sokan később, ebben biztos vagyok, majd dél körül.

– Ha addigra meg nem fagynak. Azt mondja a rádió, hogy az év leghidegebb napja.

– Ugyan honnan tudhatná, hisz’ még csak január van.

Kálmán elgondolkozva szürcsölte a kávét.

„Szegény kiskurva! Csonttá fagy! – Haragudott magára. – Mi közöm hozzá, ha megfagy? Szakmai ártalom.”

Gyorsan leöntötte az utolsó kortyot is. – Köszönöm, finom volt, de mindjárt jéggé válik… – A kocsihoz sietett és indított. Hazafelé kanyarodott.

A túloldali buszmegállóban ott állt a lány. Járása a lemondó csalódottságot tükrözte, amikor megkerülte az autót, és egész testében remegve beült Kálmán mellé.

– Elintézted a dolgod? – kérdezte, ajkai nehezen engedelmeskedtek, mindene vacogott. – Mennyi az idő?

A férfi a kijelzőre mutatott. Hallgattak.

„Elvigyem a panzióba?” – fordult meg az ötlet Kálmán fejében, hadd pihenje ki magát a melegen. Vagy kivehetne neki egy szobát… – „De akkor már csak megnézném azt a szűk puncit! Ahhoz meg nincs szükség panzióra! Nehogy már fizessek a lánynak is, a szobáért is… amikor eddig nem volt ilyen szokásom, és nem is terveztem rászokni a fizetős kurvákra!... Vivien. Lehet, hogy nem is igazi név. Művésznév.”

A lány szótlanul, merev ujjakkal újra kibontotta a falloszt, mintha így akarná biztosítani, hogy nem lesz kitéve az útra, vagy csak időt akart nyerni a kocsi melegében. Vacogása nem akart múlni.

– Le ne harapd! – figyelmeztette a férfi, amikor helyezkedni kezdett az ülésen, és teljesen oldalt fordulva, derékból meghajolva, csattogó fogakkal közelített. – „Nem kellene arrébb gurulni a buszmegállóból?” – Puha és omlós volt Vivien szája, de nagyon hideg. Kálmán megsimogatta a sapka alól kikunkorodó, szőkésbarna tincseket, aztán a kabátba, s ki tudja, mi mindenbe bugyolált hátat. – Merre szoktál menni?

Értetlen tekintettel találkozott:

– Mit kérdeztél?

– Merre szoktad vinni a pácienseket?

– Megmondják, hogy hova szeretnének menni – válaszolt bizonytalanul. – Sok nyugis hely van errefelé. Télen meg amúgy is minden nyugis. – Visszahajolt az ágaskodó farokra.

– Kicsit arrébb költözünk…– Kálmán kiengedte a kéziféket. Átnyúlva a lány fölött, egyesbe helyezte a váltót. Lassan gurult a kocsi. – Ne zavartasd magad!

Amint befordultak egy szűk utacskára – melyen jégbordák váltakoztak kátyúkkal – a tükörből látszott egy busz, majd még néhány autó a főúton. Ezek talán az aznapi legelső és legbátrabb utazók, akik nem vették komolyan a meteorológusok figyelmeztetését.

Kétoldalt árkok, buckák, szürkén megfagyott hótorlasz, nem tanácsos letérni még erről az útról is, a tükörből és szemből pedig úgyis észre lehet venni, ha valaki közelít. Sebességváltó üresben, a fúvókák erőlködve nyomták a felmelegített levegőt.

A férfi elkezdte kibontani a lány derekát. Felhajtotta a kabátot, kihúzott néhány pulóvert, igyekezett bejutásra lelni alájuk, tenyerét csípőtájékon becsúsztatta a nadrág alá, ahol további rétegeket talált.

– Könnyebben felmelegszel, ha nem szigetelnek le... – magyarázta buzgón –, olyan hideg van a ruhák alatt, hogy ki kell engedni!

Vivien mosolyogva felült, és artista-mozdulatokkal lehámozott magáról minden egyes ruhadarabot.

– Így gondoltad? – kérdezte, amikor már meztelenül kuporgott az anyósülésen.

– Nagyjából...

– Visszaöltözzek?

– Á, dehogy! Csak én akartam lehúzni.

– Mindent? A pulóvereket? Nem gondoltam, hogy ilyen élvezettől fosztalak meg!

– Mindegy már... – Tettetett szomorúsággal: – Abbahagytad a cuppogást is, pedig zene volt füleimnek...

– Akkor megyek vissza cuppogni! – A lány feltérdelt az ülésre és hátát karikába görbítve, újra bekapta a bíbor-rózsaszín falloszt. – Babarózsaszín – mondta volna még, ha kicsivel hamarabb eszébe jut a kifejezés.

Kálmán a tükröt nézte, a tükörből a kihalt utat, közben a lány fenekét simogatta, egyre közelebb a félgömböket elválasztó völgyig. Nem volt kiéhezve a szexre – hiszen párhuzamosan többféle hosszabb-rövidebb kapcsolatot tartott életben –, de határozottan élvezte a dolgot. Nem talált semmi extrát a lányban, inkább csak jólesett az orális kényeztetés, és külön pikantériája a tervezetlen kalandnak a kinti-benti hőmérséklet-különbség, a fagyos táj, és a keskeny út, melynek éppen a közepén álltak.

Egyik kezével a maroknyi ciciket nyomkodta, egy ujját a csikló táján köröztette, majd ugyanezzel az ujjal betalált a nedvesen meleg résbe, s ott szórakozottan ki-be húzogatta.

Tíz percig, vagy tovább is eltartott a mozdulatok ismételgetése, amikor Vivien felemelkedett, lázasan kotorászni kezdett a szétdobált ruhák zsebeiben, és előhúzott egy óvszert.

– Beleülök a farkadba... – jelentette ki. Kicsit ügyetlenül, de óvatosan felgörgette a gumit, felemelkedett az ülésről, és megpróbálta magát bepréselni a férfi és a kormány közé. – Át kellene ülnöd amoda...

Felnőtt bohózatba illő helyezkedés következett, míg mindenki a helyére került, és a lány leereszkedve felnyársalta magát. Kálmán a rezgő melleket nézte, amelyek ugyanolyan gépiesen mozogtak, ahogy a lány egész teste. – "Pedig nem lehet valami nagy rutinja!" – A férfi eddig is valahogy így képzelte el a prostituáltak tevékenységét: teszik a dolgukat. Automaták, csak a pénzt kell bedobni. – "Elfelejtette mondani az árat, pedig egyszer belekezdett." – Megmarkolta Vivien fenekét, hogy duplán is érezze a mozgást.
Észrevehette a lány – "Mégsem annyira érzékelten még?" – a vékony gumiba pumpált, elszabadult nedveket, mert lelassult. – "Maradhatna még egy kicsit" – gondolta  férfi, de nem szólt semmit. Magához húzta a karcsú alakot, de engedte, hogy lekászálódjon róla.
– Egész kimelegedtem – füllentett Vivien. Nem látszott meg rajta még a lovaglás előfeszítése sem. – Jólesett, jó hosszú és vastag vagy, legközelebb xxl-es gumit hozok.
– "Legközelebb? Még mit nem?! Ennyit is kár volt rápazarolni..." – Kálmánt valami undorféle árasztotta el, és megborzongott a lány érintésétől. – Régóta csinálod? Mármint a szexet.
– Nem annyira.
– Mit is mondtál, mennyit fizetek? – Már szabadult volna a szűk légtér másik lakójától. Szinte szorította az autó karosszériája, összepréselte.
– Amennyit gondolsz...
– Másoktól mennyit kérsz?
– Még nem voltak mások...
– Azt mondtad, hogy pénzért csinálod.
– Mostantól.
– Nem nagyon értem.
– Eddig a volt barátom és a haverjai partiztattak. Ingyen. Mondtam nekik, hogy elég volt, tudok én ezzel pénzt keresni.
– És éppen a legnagyobb hidegben találtad el?
– Valamikor el kellett kezdeni. Elég szűk volt a pinám?
– Igen. – Nem sok meggyőződést lehetett Kálmán hangjában felfedezni. – Most akkor hazamész és eldicsekszel, hogy az első megvolt?
– Többet fogok mondani, legalább négyet. Nehogy kiröhögjenek! – Lassan öltözködni kezdett, mert látta, hogy a férfi már csak hátradőlve beszélget.
– Tényleg folytatni is akarod?
– Ma már nem, de... holnap.
– Amit mondtál, hogy milyen jó vagy, meg mindenki dicsér, azt a haverokra értetted?
– Szokták mondani, hogy ez az, így kell ezt...
– Azt is mondtad, hogy mindent vállalsz.
– Gondolhatod, hogy mi mindent kipróbáltak már rajtam... Különben is, ha ezt választom, nem kell csodálkozni, ha lesznek ötletei a pasiknak. Nem? Te mit szeretnél? – kérdezte felvillanó szemmel.
– Én már megkaptam – hangzott a válasz.
– Ez kedves tőled. – A lány ezek szerint nem vette észre a türelmetlen felhangot. – Máskor is jössz?
– Nem tudom még. Bízzuk a sorsra!
Vivien szótlanul szállt ki, a külső hőmérő -24 fokot mutatott.
A férfi kitolatott a főútra, leeresztette az ablakot. Szellőztetett. Mindent rábízott a kinti hidegre.

Vége

Az év leghidegebb napja 1.

Ha a panzió...

A panzió meséi - második évad

Az év leghidegebb napja

1.

A garázsban mutatott +14 fok zuhanásba kezdett, s mire a fémkapu becsukódott, a műszerfal kijelzője eszeveszett tempóban átugrotta a nullát, le a mélységbe, az utca közepéig pedig már -12 foknál járt.

– A madarak megfagynának röptükben! – gondolta, ujjaival a kormányon dobolva, bár egyetlen madarat sem látott, ahogy elhagyta a várost, de előtte sem. – Azoknak azért több eszük van… – ismerte el.

-20 fok, és ez még nem a végleges! A kijelző zavartan keresgélt a számjegyek között, nem Szibériára kalibrálták.

Az úton még egyetlen járművel sem találkozott – nemcsak a madaraknak, mindenkinek több esze van –, még Karácsony estéjén sem szokott ennyire kihalni a város, az országút, a világ. Kálmán úgy érezte, hogy a kaszniban mért +21 fok csak látszat. Az összes lehetséges résen szivárog befelé a hideg, elárasztja a kocsi belsejét, és szép lassan, ráérősen megfagy a szíve. Nincs már benne se szeretet, se gyűlölet, csak a mérhetetlen hidegség és közömbösség. Minden szürke, még a hó is.

-22,5 fok. – Már sosem lesz ennek vége? Honnan jön ennyi fagyott levegő? – A belső, +21 fokos meleghez képest 43,5 fokos különbség. Megborzongott: – Nem lenne jó kiszállni.

Elhessegette egy defekt, vagy egyéb műszaki hiba lehetőségét, gondolni sem szabad ilyesmire. Hitt abban, hogy a gondolataink beprogramoznak számunkra ilyen-olyan eseményeket, akár akarjuk ezeket, akár nem. De tehetünk ellene, ha elég ügyesek vagyunk: Másra kell gondolni!

Egy buszmegálló járdaszigetén, ugráló, színes bohócmadárként egy lány várakozott.

– Kurva – állapította meg, de gyorsan el is szégyellte magát. Az útszakaszt tavasztól őszig ellepő prostituáltak ilyenkor bérelt lakásokban dolgoznak, vagy kipihenik a szezoban összegyűjtött fáradalmakat. Még az első fagyok beálltakor előfordul egy-kettő közülük, aztán elfogynak, hogy majd tél végén friss lendülettel kezdjenek ismét integetni. – De ha nem kurva, akkor mit keres itt?

Fékezés. Mintha jégtömböt tolnának be láthatatlan kezek a kocsi belsejébe: csikorgó, áthatolhatatlan a hideg.

– Csukd be gyorsan! – förmedt a lányra, mielőtt az bármit szólhatott volna. Végtelen hosszú időnek tűnt, amíg rikító-ruhás beült, és újabb lassított-felvételnek, mire végre becsukta az ajtót. – Hova mennél?

A lány elvette a szája és orra elől a kőjéggé fagyott sálat, és összekocogó foggal válaszolt:

– Dolgozok – vacogta.

– Úgy értsem, hogy… ? – Kálmán kereste a megfelelő kifejezést. – Mit dolgozol?

A kékesfehér ajkak nehezen formálták a hangokat:

– Amit szeretnél. – Látva a férfi megdöbbenését, marketingből tett rá egy lapáttal: – Mindenben jó vagyok… azt mondják.

„Akkor fűtsél be magadnak odakint, mert itt csak elhasználod a meleget!” – gonoszkodott Kálmán magában. – Minek jöttél ki ebben az időben?

– Muszáj – válaszolta egyszerűen. Elkezdte dörzsölgetni a térdét, combját, mert ha mindjárt ki kell újra szállnia, legalább a meleg emlékét magával viszi a ruha rétegei között.

A férfi – bár ő maga nem élt a szolgáltatásokkal – nem ítélte el a prostitúciót. – „Ha van rá kereslet, miért ne lenne kínálat is?” – vélte. Helyesebbnek tarja ugyan, ha a lányok kulturált környezetben várják az ügyfeleket, mint az út mentén, de az útszéllel sincs semmi baja. Egyetlen egyszer meg is állt egy prostinak, ha nem is szándékosan…

A lány türelmesen várakozott az anyósülésen, a járómotorral zümmögő gépkocsiban.

Kálmán egyenként végignézett a hosszú combokon, s próbálta elképzelni, milyenek lehetnek többrétegű ruha nélkül. Közben a kijelzőre pillantott: -24 fok a semmi közepén.

– Hogy hívnak?

– Vivien. Mondjam az árakat? Vagy annyit adsz, amennyit akarsz…

– Figyelj, Vivien! Nekem most dolgom van, te meg szépen hazamész a melegbe.

– Nem mehetek, ha nem dolgoztam semmit. – Kétségbeesett, barna szempár tekintett a férfire. – Mindenben jó vagyok, próbáld ki! – Nyomatékul rátette a kezét a sofőrülésben, V alakban elterülő lábak közelebbikére, és tenyerét végigcsúsztatta a farmer elején. – Jó szűk a pinám…

– Ez a magánügyed, nekem mennem kell.
– Bármit bevállalok… – próbálkozott tovább a lány, és már mindkét keze a férfi ölében járt.

„Most már tényleg megyek – gondolta Kálmán –, csak még megvárom, mi lesz ebből…” – A jéghideg ujjak nadrágon át is érződtek, amikor pedig elővették a falloszt, mintha csak tíz jégcsap érintené.

– Le ne fagyaszd, mert kellhet még máskor is!

– Bocsi! – mondta a prosti, és szája elé kapva a kezét, lehelgette. – Szép – jegyezte meg közben.

– Mindenkinek ezt mondod?

– Nem mondtam még senkinek… Mit szeretnél?

– Menni a dolgomra. Te meg mész haza, mert lefagy az orrod és széttörik a betonon!.. Ja, meg befagy a puncid, és megint szűz leszel.

– Nemrég még az voltam. – A lány szavai keményen koppantak, akár a tetőről leeső jégcsap.

„Nehogy kitárgyaljuk már az önéletrajzát is!” – bosszankodott Kálmán, és maga sem értette, miért nem megy már tovább.

A lány valamit megérezhetett a tétovaságból, mert ismét a marketinghez és az elhagyatottan nyeklő-nyakló falloszhoz nyúlt, mintha kétségbeesetten kapaszkodna az egyetlen stabil dologhoz:

– Megmutassam a pinámat, hogy milyen szűk? Cicimet? Vagy akarsz egy szopást?

A direktmarketing sikeresen kibillentette a férfit:

– Nem. – Pofonként csattant, ellentmondást nem tűrőn.

A lány jeges arca mintha elpirult volna.

– Akkor megyek… – hangja mély volt, szomorú – …megfagyni.

(Folyt.köv.)

Folytatás:

Az év leghidegebb napja 2. epizód

Az utolsó fuvar 2.

Előzmény: Az utolsó fuvar 1.

Ha a panzió...

A panzió meséi - második évad

Az utolsó fuvar

2.

Andor, a pincér a homlokát törölve jelezte, hogy túlteljesítette a tervezett kilométert. Hátát a csempefalnak támasztotta a csapóajtó mellett, nagyokat fújtatott.

– Mindjárt kipurcanok.– Irigykedve nézte a szakácsot, aki száz-kézzel, két segítőjét magasan lekörözve tüsténkedett.

Irigykedett a vendégekre is, akik több csapatban ki-kijárogattak rágyújtani, vagy csak beleszippantani a friss, éjszakai levegőbe. A nők csillogó szemmel élvezték, ahogy férfi-tekintetek alaposan végigtapogatják őket, ahányszor csak felállnak az asztal mellől, a férfiak pedig próbálgatják behatárolni, kik azok a nők közül, akiket el lehetne kísérni a parkolón túl, a fák közé.

– Érdekes, mennyire nehezen találnak egymásra – gondolta a pincér.– Ugyanazt akarják, mégis elmennek egymás mellett.

Úgy tűnt, hogy egyedül egy kis vörös nem bénázza el az éjszakát, mindig más férfi társaságában megy ki rágyújtani, "ő biztosan nem marad kapatlan!" Most is éppen belekarolt egy feltűrt-ingű vendégbe, a menyasszony valami rokonába, és úgy látszott, meg sem akarnak állni az épület közelében, elhagyták a kivilágított részt.

Közben a vőlegény rokonai közül is felálltak ketten, és diszkréten ugyanabba az irányba sétáltak.

– Most gangbang lesz vagy bunyó? – kérdezte magától a pincér.

Fogadni egyikre se mert volna, mert látott ő már cifra dolgokat.

A két lopakodó vendég ugyanúgy a faházak felé fordult, mint a vörös nő és ingujjas partnere, de elkerülték a kavicsos területet, inkább belegázoltak a frissen nyírt fűbe. Közben amazok csikorgó lépteire füleltek, s amikor megszűnt a zaj, ők is megálltak.
– Kezdik... – súgta egyikük. – Egymásba akadtak...
– Pszt! – Biztosra vették, hogy néhány lépésnyire tőlük egymásnak-esett a párocska. – Beakasztott...
Centiről-centire osontak tovább. Úgy számolták, hogy csupán egyetlen házikó választhatja el őket, ráadásul a faház innenső oldala sötét, mint a kihalt pokol, míg a másik oldalra teljes erejével odamosolyog a Hold...
Ruhasuhogást hallottak, s még valami szakadásféle suhanás is belehasított az éjbe. Suttogás, halk nevetés... Távolabb a panzió ajtaja nyílt-csukódott, egy-egy adagot kieresztve a hömpölygővé szelídült zenéből.
A kocka alakú faház harmadik oldalához lapultak, és mindkettőjük fejében felötlött, hogy a következő saroknál túlságosan közel fogják kidugni a fejüket. A teljesen kopasz kukkoló lázas mutogatásba fogott: Ha megkerülik a szomszédos házat is, akkor tisztes távolból, s mégis kényelmes páholyból szemlélhetnék az eseményeket. Csak az tartotta vissza mégis a két férfit, hogy közben telik az idő, és a nyögdécselő pár befejezheti az akciót anélkül, hogy ők láthatnák.

Néma egyetértéssel az eredeti terv mellett döntöttek, és lapulva közelebb húzódtak a kiszögeléshez, felkészülve a látványra... amikor vállmagasságban, közvetlenül mellettük felfénylett egy ablak.

Egy meztelen lányt pillantottak meg a házikóban, aki eléggé bizonytalan léptekkel jött-ment, ötletszerűen megtámaszkodott falnál és ajtóban, billegett és tántorgott. Minden lépése küzdelemnek tűnt, mégsem állt le. 
A kukkolásra felajzott férfiakat váratlanul érte a plusz előadás, s bár nem ott gördült fel a függöny, ahol erre számítottak, éhesen lesték a formás testet, a finom vonásokat és a hamvas bőrt.

Fogalmuk sem lehetett róla, hogy a lány délután még egy árokban hevert, és nem tudhatták, hogy a környék két betyárja, úgymint a becsületes megtalálók, Sanyi és Jani szőröstül-bőröstül sajátjuknak tekintik – legalábbis a hétvégére –, ennek megfelelően elvették a ruháját és bezárták, amíg hoznak valahonnan hármuknak egy kevéske enni- és több innivalót.

A két leskelődőnek meg sem fordult a fejében, hogy a lány – bármilyen zavarodott állapotban van – meglátta őket az ablakon keresztül, akár két fekete foltot a sötét éjszakában, és kimondottan a tiszteletükre kapcsolt villanyt.
Nem gondoltak ők semmire, és elfelejtették, hogy a faház sarkán túl, mindössze három-négylépésnyire éppen olyasmi történik, amit kukkolni szeretnének, s amiért belevetették magukat ebbe a kalandba.

Az ablak túlsó felén a lány a mellét simogatta, megsodorgatta a bimbóit, ügyelve arra, hogy ne kerüljön kívül a belátható területen. Lehajolt, mintha felvenne valamit – kevés hiányzott az orraeséshez –, elegendő időt biztosítva a húsos nemiszerv tanulmányozásához. A bejárat máris késznek tűnt egy méretes fallosz befogadására.

Összekoppant két kemény fej, ahogy egyszerre igyekeztek belesni a feszes lábak közé.

A kukkolók – egymástól függetlenül – azon tanakodtak, vajon egyedül van-e a pucér lány, vagy például egy másik, hasonló hölgy társaságában. Az se jelent gondot, ha amaz véletlenül fel lenne öltözve!

Talán öt perc telt így el. Időközben néhány lépéssel arrébb az alkalmi pár sikeresen csillapította éhségét, és vidáman visszaindultak a panzió épületébe.

A ruhátlan lány hirtelen megszédült, az ablakpárkányra támaszkodott, és lehunyt szemmel igyekezett összekaparni önmagát. Kisvártatva kinyitotta az ablakot, mélyet szippantott a beáramló levegőből... és hirtelen farkasszemet nézett a két kukkolóval.

– Mit akartok? – kérdezte nyersen, s elég hangosan ahhoz, hogy a lakodalomból idekóborolt férfiak ijedten körbetekintsenek.

– Csak láttuk, hogy...

– És az ablak... – dadogtak valamit a fejmagasságban, arasznyira meredező bimbóknak.

– Segítetek nekem?

Négy kéz nyúlt a lány felé.

– Kellene valami ruha. – Kikászálódott az ablakon, nem törődve az inkább gátló, mint segítő, markolászós kezekkel. – És menjünk innen, mert bármikor visszajöhetnek!

Nem tudták, kik jönnek vissza, de már annak a lehetősége is gondolkodásra késztette őket, hogy valakik megzavarhatják a kellemesen induló kalandot: Úgy látták, hogy értetlenkedésre sincs idő: ha egyszer ruha kell, hát ő tudja, ha valamiért menekülni kell, az is fontos szempont...

– Hozok ruhát, ha... – A magasabbik és egyben kopaszabbik félfenéknél fogva magához húzta a lányt, ujjai a völgyben kutakodtak.

– Hogy gondolod? – kételkedett a másik, aki terjedelmes sörhassal pótolta magasságbeli fogyatékosságát. Az ő kezei két fronton egyszerre nyomultak.

– Hozok a széktámlákról... – biccentett a lakodalmi vigasság felé.

– Ez jó! – hagyta jóvá a potrohos. – De te mit tudsz adni cserében? – Nem sokat kellett lejjebb hajtania a fejét, hogy játékosan bekaphassa az egyik bimbót.

– Amit akartok, de arrébb kell mennünk, az erdőbe. Itt nem lehet...

A lány pár órávalkorábban – amikor felébredt kábulatából, és rájött, hogy az egyik kliense által kínálgatott ital valami mást is tartalmazott, s ahogy kirabolták és árokba lökték –, tompa fejjel elhatározta, hogy ez volt a legutolsó fuvar. Vége örökre!  Most mégis türelmesen várakozott, hogy a két pasi valamilyen módon ruhákat szerezzen, s aztán megdöngessék egy fának támasztva.

Amúgy is beszerzett már magának két pluszt a tervezett "legutolsó" után, ráadásul azokat is ingyen: azok a férfiak, akik az árokban megtalálták, és valami rejtélyes módon idáig vonszolták, nem teketóriáztak sokat. Lefürdették és minden nyílást betömtek rajta, nem törődve még azzal sem, hogy alig bír észhez térni. És ez folytatódna még több napon át, ha nem bírna valahogy megszökni.

– Milyen fejet vághatnak majd, ha nem találnak a faházban! – Hangosan felkacagott, miközben kezével egy vastag törzsnek támaszkodva igyekezett ellensúlyozni az ütemes, durva lökéseket. 

Vége