Magasföldszint 1.

 

LÉPCSŐHÁZI HÍREK

- erotikus történetek az alagsortól a legfelső emeletig -

Magasföldszint

1.

 

A függőfolyosó legvégét Hoffmannék mindig telepakolták virágokkal, földdel teletömött virágcserepekkel és egyéb haszontalan tárgyakkal. Még szerencse, hogy a rossz mosógépet és a rozsdás biciklit a ház gondnoka határozott kérésére, többszöri felszólítás után eltüntették onnan. A felhalmozott kacatok nélkül is akadt elég bajunk. Nagy igyekezetünkben egy-két cserepet rendszeresen felborogattunk, de ez semmi ahhoz a tényhez képest, hogy egyre később sötétedett be.

– Mindennap kábé két perccel tovább van világos – okoskodott Hoffmannék fia.
Felszisszentem, mert a derekamba szúródott a kovácsoltvas virágtartó valamelyik kiálló kacskaringója:

– Azt a…!

– Pszt! – szóltak rám a haverok, és én is észrevettem, hogy lomhán nyílt a társasház ódon kapuja.

– Kez-dő-dik, kez-dő-dik! – kántálta súgva Kevin.

*

Négy hónappal korábban, egy csöpörgős hétfő délután néhány ember sebtében kirámolta a társasház lebetonozott udvarának közepén álló faház limlomait. Sok dolgot nem találtak, kicsit tanakodtak ismeretlen bőrdarabkák és csavarozható cipősarkak felett, aztán a legtöbbjét a kukába dobták.

A házban mindenki sajnálta a bácsikát, aki régóta betegeskedett már, mégis időnként csoszogva megjelent, hogy a faházban várja a javítanivaló cipőket. Amikor nem jött többé, napokig fel sem tűnt senkinek, csak akkor döbbentünk meg, amikor egy feketekeretes papírlapot találtunk a házikó ajtajára ragasztva: „… életének 87. évében…”

Két nap sem telt bele, megszoktuk a bácsika hiányát, a gyászjelentésnek már csak egyetlen sarkán tartott ki a ragasztó, majd az is végleg elbúcsúzott az öregúr emlékétől.

Megtorpantam.

Ennyi? Ha mérlegre teszünk 87 évet, a másik serpenyőre elegendő 2 napot helyezni.

A faház kiürítése után újabb emberkék jelentek meg, akik iszonyú porral és zajjal átszabták a belsejét. Kisebb-nagyobb táskákat, bőröndöket és öveket árult egy vállalkozó úgy két hétig, mire rájött, hogy az utcáról senki sem fog ilyesmiért betévedni, a társasház lakóinak pedig nincs mindennap szüksége egy-egy új ridikülre.

Megint kiürítés következett, és a vén cipészmester kulipintyójának újabb gazdája akadt. Ettől kezdve szinte naponta találtam valamit a szekrényekben, aminek elromlott a cipzárja, vagy amit szűkíteni, bővíteni, hosszabbítani vagy rövidíteni kellett, esetleg kivenni belőle a bélést. Örömmel vittem mindent, egyenként, mert a szüntelenül a varrógép fölé hajoló lány nagyon szép volt. A házban lakó haverokkal egymásnak adtuk a kilincset, ők is előszedtek minden varrni- vagy javítanivalót, s már gyanakodva méregettük egymást az udvaron: nem-e szándékosan mennek tönkre tömegével azok a ravasz cipzárak.

Legnagyobb sajnálatunkra – s ezen az egyetlen ponton tévedett a szerelmek szövéséért felelős isten – a lány sosem maradt egyedül. Reggelente egy idősebb asszony nyitotta a faház ajtaját, majd délután a férje vette át a műszakot, és ő is zárta este a műhelyt. Ők vették fel a megrendeléseket, és napközben elvégezték a kisebb javításokat. A munka oroszlánrésze a lányra hárult, aki délelőtt 10-re járt dolgozni, és délután 4 óra körül felsöpörte a kis helyiséget, majd hazament. A két időpont között alig pillantott fel a varrógéptől.

– Eszébe jut-e, kinek a nadrágja van a kezében? Hogy kinek a cipzárját húzogatja, gombostűvel a szája sarkában? – sóhajtoztam magamban, ám biztosra vettem, hogy a sok, törzsmegrendelőnek számító fiú közül egyikünket sem ismerné fel.

S ha még kételkedtem volna abban, hogy a varrólány fel sem néz munka közben… Összeütköztünk a kapuban. Egyszerre nyitottuk két oldalról, és nem tűnt fel, hogy könnyebben mozdul a nehéz faszerkezet, mint szokott.

– Bocsánat! – motyogtam.

– Jó napot! – mondta ő, tekintetével a sötétedő utcán közelgő busz számozását figyelve.

Éreztem az illatát, egy pillanatig éreztem testének melegét… vagy ezt csak képzeltem. Sietett tovább anélkül, hogy felismerne, vagy egyáltalán felnézett volna.

Aznap a haverok szokatlan élénkséggel tobzódtak a lépcsőház legalsó fordulójában.

– Bement! – újságolták, amikor odaértem.

– Dehogy! – morogtam lemondóan. – Elment, most futottunk össze a kapuban.

– Kit érdekel az a kiscsaj? – legyintett Kevin.

– Téged! – vágtam rá rögtön, mert ő ugyanúgy belezúgott a varrólányba, mint bármelyikünk.

– Hagyjá’ má’! – Torkollt le türelmetlenül. Miközben az izgatott csapat felfelé lépkedett. Kevin elmagyarázta, mi lehet fontosabb még a varrólánynál is: – Itt toporgott egy spiné, de képzelj el eeekkora – mutatta – dudákat, feszülő szoknyát, ahogy kell. Be sem gombolta a kabátját izgalmában. Az óráját nézegette, jött-ment itt öt méteren belül, a kapuig meg vissza. Aztán, ahogy a kiscsaj elhúzta a csíkot a varrodából, emez beosont.

– Dugnak? – kérdeztem rá, mert sejtettem, hogy emiatt keletkezett az izgalom.

– Csakis! Ilyen nőtől még az öreg muksónak is feláll a bökője! Én is egyből kiírnám, hogy ZÁRVA, elhiheted, vagy csinálnék olyan táblát, hogy MA DUGÁS VAN.

Közben felértünk a lépcsőn az elsőre, és a függőfolyosóról ábrándozva pislogtunk az udvaron meghúzódó faház felé.

– Teee! – bökött oldalba Kevin.

Akkorra már én is felfedeztem, hogy az oldalsó, vízszintes téglalapalakú ablakon át be lehet lesni a házikó kivilágított belsejébe. Hogy ezt mi eddig miért nem vettük észre? Talán csak azért maradt ki a világ nagy felfedezései sorából, mert az öreg cipészt, a faház eredeti birtokosát sosem akartuk meglesni…

Eszeveszetten rohantunk egy szinttel lejjebb, mert ha az elsőről ilyen jó a belátás, a magasföldszint korlátja mellől egyenesen tökéletes lehet.

El kellett mennünk a függőfolyosó legvégére, ahol már a madár sem jár, kivéve Hoffmannékat, akik időnként újabb kacatot tárolnak be ezen a holt téren.

Ettől a naptól kezdve rendszeres programunkká vált a kukkolás. Szerencsére korán kezdett sötétedni, és mi feltűnés nélkül támaszthattuk derekunkat a közeli korlátnak, hogy – amint elérkezik az idő, és megérkezik valamelyik látogató – néhány lépéssel arrébb, nekikönyökölve élvezhessük a műsort.

*

– Jó szervező az öreg muksó! – állapította meg Kevin.

Egyetértő bólintásokkal jeleztük, hogy szerintünk is. Sok beszédet nem kockáztattunk meg, inkább némán, tátott szájjal figyeltünk.

Napról-napra megjelent egy-egy nő, éppen 1 perccel azután, hogy mindannyiunk álma, a varrólány mögött becsapódott a társasház kapuja. A rendszeres látogatókból sokáig négyet különböztettünk meg, ám később bővült a kör, újabbak osontak be a műhelybe. Ketten sosem jöttek egyszerre, de olyan sem fordult elő, hogy az öregnek valamelyik napra ne jutott volna a jóból.

A legelső találkozás – bár később arra gyanakodtunk, hogy az öregnek nem ugyanaz lehetett a legelső, mint nekünk –, amit sikerült a magasföldszint korlátjától, Hoffmannék kacatjai közül végignéznünk.

A nő éppen olyan volt, ahogy Kevin lefestette, de a kabátot közben ledobta a hosszú pultra. Pulóverét óriási dudák feszítették, combközépig sem érő szoknyája alig bírta kordában tartani dús, alsó idomait.

– Jó nagy kuffere van – súgta Pisti, aki nem a választékos beszédéről vált híressé.

A cipzárcserére és egyéb javításokra szakosodott műhely egyetlen férfitagja – „az öreg muksó” – a nő előtt térdelt. Azért nem a guggolást választotta – vélekedtem –, mert hosszabb távra rendezkedett be, guggolni meg nem szokás sokáig, az ő korában meg főleg nem. Méricskélés címén egy zöld-sárga szalagot nyomogatott a széles combokhoz, majd ugyanezzel az ürüggyel kicsit fentebb húzta a szoknyát, már amennyire a feszülés ezt engedte.

Az öreg ravaszul úgy helyezkedett, hogy a bejárati ajtó melletti üvegen belesve ne lehessen meglátni, mit csinál a nővel, hátramentek a polcok és a bordó függöny takarásába. Arra persze nem gondolt, hogy mi, a félemeleti korlátnak támaszkodva, mindent látunk a kissé poros üvegen keresztül.

Volt is mit látni! A mérőszalagot húzogató kezek nem pihentek, megmérték a szoknya alatti részt is, kívül-belül a lábak hosszát… Felsőhajtottam, amikor az egyik szorgos kéz benyúlt a nő lába közé, majd hirtelen félredobta a zöld-sárga mérőszalagot, és csak úgy, mindenféle ürügy nélkül kezdett fogdosásba.

A nő felnevetett, oldalt kikapcsolta a szoknyáját, és négy kézzel szabadultak meg a feleslegessé vált ruhadarabtól. Combtőnél befejeződő harisnyát, és miniatűr, fekete tangát viselt, ami elég különösen mutatott az erotikától duzzadó idomokon. A szoknya húzkodása közben a bugyi is lejjebb csúszott, ám azt gondosan megigazgatta, valamiért magán tartotta.

– Én lerángatnám! – nyögött Kevin, és a korlátra támaszkodva, néhány jellegzetes mozdulattal mutatta, ő mit csinálna.

Az öreg felemelkedett – gondoltam, most felülről folytatja a vetkőztetést, ott is akad bőven fogdosnivaló –, s jól látszott, hogy elől a nadrágját lándzsaszerűen nyomja előre a farka, jelezve a szándékot.

Észrevette ezt a nő is, és tétovázás nélkül rámarkolt. Kibontotta a nadrágból, és most ő térdelt a cipzárak szakértője elé.

– Se kép, se hang! – bosszankodott Pisti. Kevin némán káromkodott.

Olyan szerencsétlenül állt-térdelt a pár – nem is értettem, miért kellett megtenniük azt a félfordulatot –, hogy az öreg hátán, és a nő kikandikáló vállán kívül nem nagyon láttunk semmit.

Négy-öt percig a fantáziánkra voltunk hagyatkozva, aztán felállt a nő, a kabátjához sietett, és kis kotorászással elővarázsolt papírzsepibe törölte a száját. Visszament az öreghez, szorosan elé állt, és húzogatta a levitézlett szerszámot. Nem sokáig tartott a türelme – rövidebb ideig a cumizásnál – hamar feladta. Valamit még beszélgettek, mindketten mosolyogva, közben a szoknyába visszapréselte, ami korábban is benne tartózkodott, a kabátot továbbra sem gombolta be.

– Itt parkolhat a közelben – jelentette ki Kevin kipirulva.

– Fogadjunk, hogy jön máskor is! – néztem végig a haverokon.

– Én is azt mondom – lelkendezett Pisti. – Lesz még dugás a faházban!

Folytatás: Magasföldszint 2.

Az utolsó fuvar 2.

Előzmény: Az utolsó fuvar 1.

Ha a panzió...

A panzió meséi - második évad

Az utolsó fuvar

2.

Andor, a pincér a homlokát törölve jelezte, hogy túlteljesítette a tervezett kilométert. Hátát a csempefalnak támasztotta a csapóajtó mellett, nagyokat fújtatott.

– Mindjárt kipurcanok.– Irigykedve nézte a szakácsot, aki száz-kézzel, két segítőjét magasan lekörözve tüsténkedett.

Irigykedett a vendégekre is, akik több csapatban ki-kijárogattak rágyújtani, vagy csak beleszippantani a friss, éjszakai levegőbe. A nők csillogó szemmel élvezték, ahogy férfi-tekintetek alaposan végigtapogatják őket, ahányszor csak felállnak az asztal mellől, a férfiak pedig próbálgatják behatárolni, kik azok a nők közül, akiket el lehetne kísérni a parkolón túl, a fák közé.

– Érdekes, mennyire nehezen találnak egymásra – gondolta a pincér.– Ugyanazt akarják, mégis elmennek egymás mellett.

Úgy tűnt, hogy egyedül egy kis vörös nem bénázza el az éjszakát, mindig más férfi társaságában megy ki rágyújtani, "ő biztosan nem marad kapatlan!" Most is éppen belekarolt egy feltűrt-ingű vendégbe, a menyasszony valami rokonába, és úgy látszott, meg sem akarnak állni az épület közelében, elhagyták a kivilágított részt.

Közben a vőlegény rokonai közül is felálltak ketten, és diszkréten ugyanabba az irányba sétáltak.

– Most gangbang lesz vagy bunyó? – kérdezte magától a pincér.

Fogadni egyikre se mert volna, mert látott ő már cifra dolgokat.

A két lopakodó vendég ugyanúgy a faházak felé fordult, mint a vörös nő és ingujjas partnere, de elkerülték a kavicsos területet, inkább belegázoltak a frissen nyírt fűbe. Közben amazok csikorgó lépteire füleltek, s amikor megszűnt a zaj, ők is megálltak.
– Kezdik... – súgta egyikük. – Egymásba akadtak...
– Pszt! – Biztosra vették, hogy néhány lépésnyire tőlük egymásnak-esett a párocska. – Beakasztott...
Centiről-centire osontak tovább. Úgy számolták, hogy csupán egyetlen házikó választhatja el őket, ráadásul a faház innenső oldala sötét, mint a kihalt pokol, míg a másik oldalra teljes erejével odamosolyog a Hold...
Ruhasuhogást hallottak, s még valami szakadásféle suhanás is belehasított az éjbe. Suttogás, halk nevetés... Távolabb a panzió ajtaja nyílt-csukódott, egy-egy adagot kieresztve a hömpölygővé szelídült zenéből.
A kocka alakú faház harmadik oldalához lapultak, és mindkettőjük fejében felötlött, hogy a következő saroknál túlságosan közel fogják kidugni a fejüket. A teljesen kopasz kukkoló lázas mutogatásba fogott: Ha megkerülik a szomszédos házat is, akkor tisztes távolból, s mégis kényelmes páholyból szemlélhetnék az eseményeket. Csak az tartotta vissza mégis a két férfit, hogy közben telik az idő, és a nyögdécselő pár befejezheti az akciót anélkül, hogy ők láthatnák.

Néma egyetértéssel az eredeti terv mellett döntöttek, és lapulva közelebb húzódtak a kiszögeléshez, felkészülve a látványra... amikor vállmagasságban, közvetlenül mellettük felfénylett egy ablak.

Egy meztelen lányt pillantottak meg a házikóban, aki eléggé bizonytalan léptekkel jött-ment, ötletszerűen megtámaszkodott falnál és ajtóban, billegett és tántorgott. Minden lépése küzdelemnek tűnt, mégsem állt le. 
A kukkolásra felajzott férfiakat váratlanul érte a plusz előadás, s bár nem ott gördült fel a függöny, ahol erre számítottak, éhesen lesték a formás testet, a finom vonásokat és a hamvas bőrt.

Fogalmuk sem lehetett róla, hogy a lány délután még egy árokban hevert, és nem tudhatták, hogy a környék két betyárja, úgymint a becsületes megtalálók, Sanyi és Jani szőröstül-bőröstül sajátjuknak tekintik – legalábbis a hétvégére –, ennek megfelelően elvették a ruháját és bezárták, amíg hoznak valahonnan hármuknak egy kevéske enni- és több innivalót.

A két leskelődőnek meg sem fordult a fejében, hogy a lány – bármilyen zavarodott állapotban van – meglátta őket az ablakon keresztül, akár két fekete foltot a sötét éjszakában, és kimondottan a tiszteletükre kapcsolt villanyt.
Nem gondoltak ők semmire, és elfelejtették, hogy a faház sarkán túl, mindössze három-négylépésnyire éppen olyasmi történik, amit kukkolni szeretnének, s amiért belevetették magukat ebbe a kalandba.

Az ablak túlsó felén a lány a mellét simogatta, megsodorgatta a bimbóit, ügyelve arra, hogy ne kerüljön kívül a belátható területen. Lehajolt, mintha felvenne valamit – kevés hiányzott az orraeséshez –, elegendő időt biztosítva a húsos nemiszerv tanulmányozásához. A bejárat máris késznek tűnt egy méretes fallosz befogadására.

Összekoppant két kemény fej, ahogy egyszerre igyekeztek belesni a feszes lábak közé.

A kukkolók – egymástól függetlenül – azon tanakodtak, vajon egyedül van-e a pucér lány, vagy például egy másik, hasonló hölgy társaságában. Az se jelent gondot, ha amaz véletlenül fel lenne öltözve!

Talán öt perc telt így el. Időközben néhány lépéssel arrébb az alkalmi pár sikeresen csillapította éhségét, és vidáman visszaindultak a panzió épületébe.

A ruhátlan lány hirtelen megszédült, az ablakpárkányra támaszkodott, és lehunyt szemmel igyekezett összekaparni önmagát. Kisvártatva kinyitotta az ablakot, mélyet szippantott a beáramló levegőből... és hirtelen farkasszemet nézett a két kukkolóval.

– Mit akartok? – kérdezte nyersen, s elég hangosan ahhoz, hogy a lakodalomból idekóborolt férfiak ijedten körbetekintsenek.

– Csak láttuk, hogy...

– És az ablak... – dadogtak valamit a fejmagasságban, arasznyira meredező bimbóknak.

– Segítetek nekem?

Négy kéz nyúlt a lány felé.

– Kellene valami ruha. – Kikászálódott az ablakon, nem törődve az inkább gátló, mint segítő, markolászós kezekkel. – És menjünk innen, mert bármikor visszajöhetnek!

Nem tudták, kik jönnek vissza, de már annak a lehetősége is gondolkodásra késztette őket, hogy valakik megzavarhatják a kellemesen induló kalandot: Úgy látták, hogy értetlenkedésre sincs idő: ha egyszer ruha kell, hát ő tudja, ha valamiért menekülni kell, az is fontos szempont...

– Hozok ruhát, ha... – A magasabbik és egyben kopaszabbik félfenéknél fogva magához húzta a lányt, ujjai a völgyben kutakodtak.

– Hogy gondolod? – kételkedett a másik, aki terjedelmes sörhassal pótolta magasságbeli fogyatékosságát. Az ő kezei két fronton egyszerre nyomultak.

– Hozok a széktámlákról... – biccentett a lakodalmi vigasság felé.

– Ez jó! – hagyta jóvá a potrohos. – De te mit tudsz adni cserében? – Nem sokat kellett lejjebb hajtania a fejét, hogy játékosan bekaphassa az egyik bimbót.

– Amit akartok, de arrébb kell mennünk, az erdőbe. Itt nem lehet...

A lány pár órávalkorábban – amikor felébredt kábulatából, és rájött, hogy az egyik kliense által kínálgatott ital valami mást is tartalmazott, s ahogy kirabolták és árokba lökték –, tompa fejjel elhatározta, hogy ez volt a legutolsó fuvar. Vége örökre!  Most mégis türelmesen várakozott, hogy a két pasi valamilyen módon ruhákat szerezzen, s aztán megdöngessék egy fának támasztva.

Amúgy is beszerzett már magának két pluszt a tervezett "legutolsó" után, ráadásul azokat is ingyen: azok a férfiak, akik az árokban megtalálták, és valami rejtélyes módon idáig vonszolták, nem teketóriáztak sokat. Lefürdették és minden nyílást betömtek rajta, nem törődve még azzal sem, hogy alig bír észhez térni. És ez folytatódna még több napon át, ha nem bírna valahogy megszökni.

– Milyen fejet vághatnak majd, ha nem találnak a faházban! – Hangosan felkacagott, miközben kezével egy vastag törzsnek támaszkodva igyekezett ellensúlyozni az ütemes, durva lökéseket. 

Vége