Ház a város szélén 4.

Előzmények:
Ház a város szélén 1.
Ház a város szélén 2.
Ház a város szélén 3.

Őszi erotikusok - novellák

Ház a város szélén

4.

– Tényleg bugyiban…? – kérdezte súgva Markó, amikor felzúgott a porszívó.

Szabolcs megrántotta a vállát:

– Amilyen dilis. Szerinted mindent elmeséljünk?

– Mire gondolsz?

– A kukoricás meg az udvar...

– Elég az egyik. Hagyhatunk máskorra is.

– Szerinted ugyanazt a nőcit dugták a kukoricásban és az udvaron is?

– A kintinek barnább volt a lába... Meg szinte egyszerre folyt a két dugás.

Szabolcs bólogatott:

– A kinti lehetett a kiscsaj, mert nem akart az anyja előtt dugni.

– De hallhattad a nővéredtől, hogy szokták egymás előtt is csinálni!

– Akkor majd Szilvi megfejti, ha ennyire okos…

– Várjál, nem jó, mert így mégis el kell mesélnünk az egészet! …Kérhetted volna, hogy előttünk porszívózzon… – Markó úgy tett, mintha csak most jutott volna eszébe: – Meglessük?

– Megharagszik…

– Óvatosan. – Markó felállt, és mivel hiába várt a haverjára, egyedül indult el a porszívózúgás irányába.

Tíz másodperc se telt el, pukkadozva tért vissza.

– Na, mi van? – csodálkozott Szabolcs.

– Nem fogod kitalálni, mit csinál a nővéred! Fekszik az ágyadon, a porszívó meg csak úgy zúg magában az ajtóban.

– Aztán előjön majd, hogy elkészült…– csóválta a fejét Szabolcs. Felpattant. A szobájához sietett, nyomában Markóval, és kihúzta a dugót a falból.

Szilvi kinyitotta a szemét és felült:

– Mit szórakozol? – kérdezte pimaszul, öcsikéjére nézve.

– Mit ígértél?

– Semmit. Te zsaroltad ki, hogy porszívózzak.

Szabolcs ekkora szemtelenségre már nem tudott mit felelni, sarkában a vigyorgó Markóval, kiszaladt a házból. s felült a biciklijére. Jókorát puffant a kapu a két barát mögött.

– Jó ötlet… – Markó a kormányon dobolt valami belülről jövő, harci ritmust, és elégedetten állapította meg, hogy a lehető legrövidebb úton, a sokat emlegetett ház felé tartanak.

Nem mentek el a házig. Szabolcs hirtelen fékezett, és keresztbe fordulva megállt, az utcai kúttal egyvonalban.

– Itt akarod megvárni? – kérdezte Markó. – És, ha csak holnap jön vízért?

Haverja megvonta a vállát:

– Akkor holnapig várok.

– Addig én bemegyek hozzá… Ha jönne valaki errefelé, tartsd fel egy kicsit!

– Mit akarsz?

– Csak nem dobnak ki, ha megkérdezem, hogy takarítást vállalnak-e…

– Gyerünk! – adta ki Szabolcs a jelszót, mintha az ő fejéből pattant volna ki a hadicsel. – Csak csendben! – tette hozzá feleslegesen.

A kutyák nem rontottak neki a megnyikorduló kapunak. Egyikük kidugta ugyan a fejét az épület sarkánál, de vissza is húzódott.

– Szól a másiknak! – súgta Markó. De a lusta eb vagy elfelejtett szólni, vagy a másikat sem érdekelték az események, egyik sem került elő.

Három lépcsőfok. Bekopogtattak a bejárati ajtón. Lenyomták a kilincset…

– Gyere hátulról! – kiabált valaki.

A két srác olyan gépiesen, ugyanakkor izgatottan engedelmeskedett a felszólításnak, hogy már rég megkerülték a ház sarkát, és elhaladtak a földön elterülő kutyák mellett, mikor eszükbe jutott egy pillantást vetni egymásra: „Most mi lesz?"

Szabolcs ezen, az udvarfelőli ajtón is kopogtatott, miközben már egyik lábával be is lépett. Úgy gondolta, hogy nem érdemes 1-2 koppantás után sokáig várni, mert időközben az ajtó túloldalán felöltöznek. Azt ugyan nem tudta volna megmondani, hogy miért lenne hiányos öltözetben, vagy pucéran a házban tartózkodók valamelyike, de kamaszos fantáziája ezt a taktikát sugallta.

– Gyere be! Egy pillanat!

Bár még egyiküknek sem ismerték a hangját, úgy tippeltek, hogy a lányt hallják. Meg is jelent azonnal, hunyorogva, kócosan, ujjai között egy hajgumival játszva:

– Azt hittem, a postás – mondta, és várakozóan tekintett a srácokra. Az egyiket szokta errefelé látni biciklivel, de a másik is ismerősnek tűnt valahonnan. – Mit akartok?

– Nyitva volt a kapu… – kezdte Szabolcs.

– Na és? – csattant fel a lány. – Ti vagytok a kapufelelősök? – Kinézett a belsőudvar felőli ablakon.

– A kutyák se szóltak semmit.

– Lusta dögök. Ők már a postásra tartalékolnak…

Mintegy végszóra, a két „lusta dög’ döngetni kezdte a kaput, csattogott, dübörgött a rozsdás fém. Odakint elszabadult a pokol!

– Maradjatok itt! – intett a lány, és eltűnt egy ajtó mögött, igyekezetében be sem csukta maga után.

Markó az ablakhoz ugrott, s még látta a postást, ahogy letámasztva a biciklijét, s a kaput nyitja, egy összecsukott esernyőre emlékeztető tárgyat tartva az acsarkodó házőrzők felé.

Ugyanakkor Szabolcs a résnyire nyitva felejtett ajtóhoz lépett, és mohón leste a lányt, lecsúszni készülő nadrágját, s ahogy kinyitja az utca felőli bejáratot.

– Szia, szépség! – köszönt a postás. – Csókollak! – A lány felé nyúlt, mintha magához akarná húzni. – Van itthon valaki? – kérdezte, amikor a lány kicsúszott a karjából.

– Senki…

Addigra már Markó is a résnél tolongott, és megbökte a haverját: „Ezt kapd ki!”

– Van egy aláírandó… – kotorászott a postás egyik keze a táskában, a másikkal pedig megint magához akarta húzni a lányt. Nem sietett megtalálni azt az aláírnivalót, kéjesen vigyorgott. – Anyád mikor jön haza?

– Egy óra múlva. – A lány tartotta a nadrágját, le ne csússzon, és belelesett a postástáskába. Erre a mozdulatra előkerült a kopott, barna táskából a szorgos postáskéz, hogy megmarkolja a lányt, de az addigra egy lépéssel eltávolodott.

– Mi a baj van?

– Hagyjon békén! – felelte a lány.

– Úgyis anyádnak kell aláírni, majd visszajövök.

A srácok szerint a postás túl könnyen feladta. Semmi tapasztalattal sem rendelkeztek még ilyen téren, de – talán Szilvi elbeszélése nyomán – úgy képzelték: mindent szabad.

Markó és Szabolcs, ha már eddig sikerülne eljutniuk, bizony nem hagynák abba, mint a postás, aki eddigre az ajtó előtt már a kutyákat kívülről ijesztgette.

– Mit akartok? – kérdezte visszatértekor a lány, ugyanabban a közönyös hangnemben, mint 2 perccel korábban. A következő pillanatban majdnem felnevezett: – „Mi a baj van?” – idézte kuncogva a postás különös megfogalmazását.

– Csak azt akartuk megkérdezni, hogy… esetleg… – Markó megpróbált nem eltévedni saját szavai útvesztőjében – vállalnál-e… mert hallottuk, hogy… esetleg… elvállalnád, hogy…

– Titeket kellene elvállalni? – mosolygott a lány. – Hát a kezetek mire való?

Nem tudták, mit lehetne erre válaszolni.

– Anyu mindjárt hazaér – nézett a lány egyikről a másikra –, és nem örülne, ha itt találna benneteket.

Szabolcs egy lépést tett az ajtó felé, de Markó a könyökénél fogva visszatartotta, mert úgy érezte, hogy nincs még lejátszva semmi, s mintha a lány nem fejezte volna be a mondatot.

De nem tudta, minek kellene következnie!

A lány grimaszolt egyet, különben elnőzően mosolygott, mintha valami ilyesmit jelezne:

"Ha szeretnétek, kimegyek később a kukoricásba. Várjatok meg!"

Vagy akár ezt is gondolhatta:

"Csak a fantáziátok szórakozik veletek, kis pöcsök!"

De ennek a mosolynak a jelentése sosem derült ki.

Vége