Ujjgyakorlatok - Földiboszi zongorán kísér

Zenerotikusok

erotikus novellák

UJJGYAKORLATOK

FÖLDIBOSZI ZONGORÁN KÍSÉR

A csöpögés buktatta le őket.

– Pedig nem is csináltunk semmit…! – méltatlankodott Angelika.

Ettől a naptól kezdve csak felügyelet mellett gyakorolhattak.

Dénes nem szólt semmit, de igen kínosan érintette, hogy éppen az ő átnedvesedett nadrágja lett az áruló, amikor a lány – saját bevallása szerint – más fiúkkal sokkal messzebbre jutott.

– Elővettem neki, és ráztam az ütemre – mesélte a napokban is Angelika, amikor Dénes kicsit előbb ért oda, és az aktuális diák nem győzte magát a kottával takargatni.

– Nekem még sosem csináltál olyat! – panaszkodott sértődötten a fiú.

– Miért? Kérted? – vonta meg a lány a vállát. – Amúgy meg… én csak azt csinálom, ami jólesik.

– Honnét tudod, hogy jólesik-e, ha még nem próbáltad?

Erre már nem válaszolt, és ezen az órán nem volt hajlandó semmiféle pikáns dologról beszélgetni.

– Az is lehet, hogy nem is volt igaz – morgott magában a fiú, eltévesztve közben a dallamot. – Az is lehet, hogy igaz… – Ezt tartotta valószínűbbnek, mert a másik srác az imént gyanúsan nyomogatta a kottát a nadrágja elejéhez, és szinte hátrálva távozott a szobából. – Tényleg elővette neki? – irigykedett.

A felügyeletet nem sokáig bírták fenntartani Angelika szülei. Néha beültették a gyakorlásokra maguk helyett a lány húgát, de aztán jobbnak látták, ha ezt mégsem teszik, hiszen kár lenne neki szándékosan rossz példát mutatni. Kitalálták, hogy jöjjön mindig korábban a következő művészpalánta, s így a lányuk talán – tanú előtt – mégsem csinál semmi hülyeséget.

A gyakorolni vágyók pedig csak szaporodtak, soha ennyi szorgos fiút nem látott még a világ, mint akik Angelikát választották zongorakísérőül.

Egymásnak adták a kilincset és a kottaállványt, a lány szülei meg csak reménykedhettek, hogy a lányukon nem osztozkodnak.

A csöpögés óta Dénes gyakorlásai olyan szolidan és fegyelmezetten zajlottak, mintha kicserélték volna a zongora mögött ücsörgő lányt. És nemcsak olyankor folyt izgalommentesen a próba, amikor már megérkezett a következő diák – aki le nem vette a tekintetét Angelika válláról, vagy a combtőig felgyűrt szoknya szegélyéről –, mert akkor sem történt semmi, ha kettesben maradhattak.

Hol voltak már azok a lopott simogatások és a pajzán megjegyzések? Hol voltak már azok a szándékos cukkolások, ami miatt Dénes – dühösen és féltékenyen – Boszorkánynak nevezte a lányt? Nem történt semmi.

Miért nem történt semmi?

– Berezonál a csiklóm – jegyezte meg nemrég Angelika, és többször leütötte ugyanazt a billentyűt. Ártatlan, hatalmas szemeivel nézett a fiúra, és megismételte:

– Ennél a hangnál érzem, berezonál a csiklóm. – Mivel a fiú értetlenül bámult vissza, szükségesnek tartotta megmagyarázni a jelenséget: – Itt élveznék el a széken! – vázolta a lehetséges következményt, és valamelyest fentebb hajtva a kényelmesre feltűrt szoknyáját, a combok találkozása felé mutatott.

Dénesre ezek a szavak és a szemléltetés gyakoroltak visszafordíthatatlanul kedvező hatást. Mire közelebb lépett a zongorához – testközelből meghallgatni azt a hangot – tisztességesen állt a farka. Felülről belátott a dekoltázsba, és elolvadt a két halom között…

Ekkor történt a végzetes csöpögés, ami meglátszott a világosszürke vászonnadrág elején. Mert ahogy télen - engedelmeskedve a fizika törvényeinek – befagy a kerti csap, és tavasszal – a csőszerelők örömére – csöpögni kezd… Erről Dénes, a csap tulajdonosa nem tehet. Csöpögött.

Azóta semmi.

Eltelt legalább 2 hónap.

Angelika betöltötte a 18. évét, és szebb volt, mint valaha. Kitette a falra az ebből az alkalomból készített saját aktfotóját, amelyen hátulról látszott ugyan, de életnagyságban. Másnapra a szülői szigor eltávolíttatta a képet.

A fiú szorgalmasan gyakorolt, és csupa olyan műveket választott, amihez elengedhetetlen volt a zongorakíséret. Talált egy olyan kottát, amitől izgalomba jött, nem érdekelte, hogy egyelőre meghaladja a képességeit, és az sem, hogy mai, modern darabról van szó, amit kockázatos eljátszani.

– Ez kell nekem! – repesett a boldogságtól.

Hóna alá csapva a kottát és a hegedűt, rohant Angelikához.

A lány vállatlan felsőt viselt, ami folyton lecsúszni készült, és csak a cicik tartották fent.

Egy zongorista gyakorolt éppen – egy pattanásos, vékony, szemüveges srác –, akinek nem kellett ugyan zongorakíséret, de a szülei megnyugtatóbbnak tartották, ha inkább két szakértő fül jelenlétében veri a billentyűt, mint otthon, ahol a macskát idegesíti.

Dénes felfedezte még egy okát a gyakorlásnak – bár erről a srác szülei nem tudhattak –, ez pedig páros ok volt: Angelika melle. Lépten-nyomon a fiú vállához nyomta, néha a tarkójához is, ahogy beleszólt a játékba. Az ifjú zongorista farka persze meredezett felfelé az állítható magasságú székből, és még több hangot elhibázott, aminek következtében a cicik szinte folyamatosan hozzáértek.

– Mintha a Boszi észre sem venné. Vagy direkt cukkolja? – morgott magában Dénes, de most nem törődött vele.

Végre ő következett.

– Ez mi? – lapozott Angelika a kottába. – Túl modern, csak pár hang… – Arca beleveszett a dús hajába.

– Nekem tetszik! – vigyorgott Dénes, és elővette a hegedűjét.

Eljátszotta azt a néhány ütemet, amibe a szerző nem tervezett zongorahangot. Izzadt a tenyere, mire a lány is belépett végre.

Az első lapozásig nem történt semmi, csak fűrészelés a madarakkal teli erdőben.

– Mi van a Boszival? – csodálkozott a fiú, de nem hagyta abba addig a játékot, amíg Angelika egy intéssel közelebb nem hívta.

– Érzed? – kérdezte a lány. – Ja, igen… – állapította meg az árulkodó nadrágjára pillantva.

– Máskor is áll – jegyezte meg a fiú merészen. – Mindenkié áll – tette még hozzá magában, féltékenyen.

Angelika szó nélkül lehúzta a cipzárt, és elővette a kőkemény falloszt. Többször leütötte ugyanazt a billentyűt:

– Érzed a bizsergést? Te is érzed?

Dénes elfordult, hogy legalább ne az ő farkát lássa meg először, ha valaki belép az ajtón. Belesápadt a gondolatba, ha a lány szülei betoppannának… Még az utcába se kellene többé bejönnie!

– Nyugi, csak ketten vagyunk! – súgta a lány. – Te is érzed, te ördögfióka? – Megfogta a farkat, mintha a rezonanciát ellenőrizné. – Tedd már le azt a hegedűt!

A fiú vidáman kukkantott a dekoltázsba, és bele is nyúlt mindkét kezével.

– Csupa lucsok vagyok, csinálj velem valamit! – nyöszörgött Angelika, majd bekapta a falloszt.

– Szopjál, te Boszi! Földiboszi!

Dénes hálásan pillantott a kottába:

A zongorakíséret szinte végig ugyanarra a hangra korlátozódott – nyilván a szerző is felfedezte a zene hatalmát –, arra a bizonyos bizsergetősre!