Prés vagy satu

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- újabb 13 erotikus történet -

Prés vagy satu

Az öreg leporolta a térdét, majd kilopódzott a hátsó ajtón.

– Baszni megy!  – A srácok, legalábbis ketten közülük megértően összekacsintottak.

Az öreg jobbra-balra pislogott, mint aki a madarak röptét ellenőrzi, aztán elnyelte a föld.

A srácok még legalább egy percig változatlan rosszkedvvel, pontosabban: változatlan kedvetlenül folytatták a munkát. Amint letelt ez a kötelező figyelemelterelési idő, egyszerre huppantak le egy-egy nyűtt ülőkére, és gyors vállvonásokat váltva megegyeztek a további teendőkben:

– És mi...?

– Baszunk gályázni! – Ami nagyjából annyit jelentett, hogy a felszabadult idő függvényében, kisebb vagy nagyobb ívben szándékoznak elkerülni a munkát.

Még azt ki kellett találni, hogy a harmadik srácot mivel tarthatják mozgásban, hiszen mégsem lehetséges, hogy a műhelyben teljesen leálljon a haszontalan tevékenység.

– Te Harcos, figyelj csak! Le kellene küzdeni egy testhezálló feladatot: Nézz már körül a boltokban, hogy lehet-e kapni valami szopogatós tablettát torokfájásra, no meg, hogy mennyibe kerül, és visszafelé győzz le nekünk valami páleszt, minél durvább, annál jobb, szintén torokfájásra! Ha az van ráírva, hogy pálinka, meg az is, hogy 0,5 liter, akkor nem tévedsz nagyot!

– És a torokra való tablettával mi legyen? Egyszerre nem szabad...

– Felejtsd el!

A harmadik srác hamar elszelelt, örült is, hogy legalább percekre megúszhatja az esedékes szívatást, ami azonnal kijárna, amit az öreg kitette a lábát.

A hátramaradottak ásítva néztek egymásra:

– Mért küldted el kóbászolni, mért nem mi mentünk?

– Mert semmi kedvem szaladozni... Mire visszaér a pálesszal, kitalálhatjuk, hogy mivel foglalja le magát, amit egyedül is tud csinálni, amíg mi magunkévá tesszük a páleszt és pihengetünk... Meg, ha megjönne az öreg, minket itt kell, hogy találjon!

– Hova mehetett?

– Baszni. Nem láttad, hogy leporolta a gatyáját? Baszni.

– Arra? Ki lakik arrafelé? – A két utca között elterülő egykori gyárudvar hátsó kapuja szinte a szántóföldekre néz, nem is nagyon használják. Egy kátyúkkal tarkított út kanyarodik onnan visszafelé, ha netán egy idetévedt pótkocsis szerelvény nem tudna az udvaron megfordulni.

– Honnét tudjam? A könyökét nem porolta le...

– Fontos-pontos megfigyelés, csak értelme nincs.

– De van! Te koszos könyékkel szoktál a bulcsi feje mellé könyökölni?

– Bulcsi? Ja, értelek: bula! Nem hinném, hogy baszás közben szoktam könyökölni, és ruhában meg biztosan nem. Vagy egészen ritkán... De ki lakik arrafelé? Melyik bula?

– Gondoljuk csak végig... a bulcsikat! Az öreg messzire nem mehetett gyalog!

– Mért ne, ha megéri?! Ha egyenesen megy, keresztül mindenen, 500 méterre tanyák kezdődnek, lehet ott is találni...

– Csakis biztosra érdemes menni, úgyhogy meg van beszélve! Megtervezte. Minek bolyonglyon? A kapun kívül elrejtett egy biciklit... gondolom én.

– És csakis jó bulához érdemes menni.

– Na persze, de melyik nem jó? ...Te most rámondanád akármelyikre is, hogy nem jó, ha például idetartaná valaki? Ne is válaszolj, költői kérdés volt!

– Hagyd a lírát! Ha az öreg nem a tanyák felé biciklizik éppen... hihi, a göröngyökön jól összerázódnak a tökei... de ha nem egyenesen megy, akkor balra visszajöhet a kerítés mellett, és ott lakik az a csaj, emlékszel, akinek lukakat fúrtunk a szekrényébe, hogy több polc elférjen...

– Te meg folyton a seggét lested, mintha ott is volna keresnivalónk...

– Csak a lukak miatt...

– Na ja!

– Ugye, hogy az jó ötlet? Én is gondoltam már, hogy meg kéne látogatni! Nagyon értette, hogy mire vagyunk kíváncsiak! Láttam a szeméből, hogy tetszik neki az érdeklődés... Az öreg... ha viszont jobbra indult a kaputól, akkor jóval több a lehetőség, a következő utcán lefordulva már bent is van a városban!

– Sok emberrel nem hinném, hogy találkozni akar, mert mindnek eszébe jutna, hogy milyen munkát igért, meg különben is...

A munkaasztalra könyököltek, állukat vagy homlokukat kezeikkel kitámasztva. Így szoktak a világ kisebb-nagyobb dolgain töprengeni, máskor meg arról álmodozni, hogy a galamblelkű harmadik srácot (Harcost) le kellene cserélni egy nőre. Egy nőre, aki söprögetne körülöttük, meg akit minden sarokban meg lehetne fogdosni...

– Most akkor azt vezesd le nekem ilyen precízen, hogy miért fontos az nekünk, hogy az öreg melyik bulcsit kenegeti?

– Te vetetted fel. Gondolom, azért, hogy melyikkel lehetne nyomulni, mert akit az öreg megbasz, az lehet, nekünk sokkal jobban örülne! De az most foglalt!

– Akkor térjünk át amazokra, akikből válogatni lehet, mert...

– Engem is érdekelne...

– Megjönne a pálesz, elvinnénk magunkkal.

– Mondasz valamit, ha igazi tipped nincs is!

Felkapták a fejüket: Cipőtalpak és a poros zúzottkő találkozásának jellegzetes zaját hallották.

– Ez meg már meg is jött? Hagyja itt a páleszt és küldd el még valahova!

– Vagy fordítva! Fogjuk az üveget, és elindulunk bula keresésére

Azonban a sietve közelítő léptek nem a Harcosnak csúfolt harmadik sráctól származtak.

A szélesre nyitható ajtó egyik felében megjelent egy nő, pontosabban egy nő dupla sziluettje. Ruhája annyira buzgón engedte át a napsugarakat, hogy az áttetsző burkon belül külön kihangsúlyozta a női test minden domborzati viszonyát.

A NŐ!

Pont, amilyet elképzeltek.

Nem lépett beljebb, kicsit hunyorogva megállapította, hogy akit ő keres, az nem látható, már fordult is volna sarkon, de szó nélkül nem illett elszaladni:

– A mester úr... a főnökük nincs itt?

Ahogy állt ott, mindkét fiúnak ugyanazok a gondolatai támadtak: Pont ilyennek képzelik azt a söprögetős nőt, akire Harcost kellene lecserélni, vagy ilyennek képzeli azt, akinek mindjárt a keresésére indulnának, éppen ezért nem szabad engedni, hogy eltűnjön.

Hiszen eljött önként!

Ahogy ott állt, akár egy kihívás, a srácok tekintete másodpercenként végigtapogatta, markolászta, gyömöszölte.

Valahogy be kell csalogatni! – gondolták.

– Itt van valahol az öreg – indult reflexszerűen az egyik próbálkozás –, csak kiszaladt arra hátrafelé...

– Igen – kapcsolt a másik fiú is –, ha messzire ment volna, akkor szólt volna, ahogy szokott, hogy "vigyázzatok a műhelyre és ne csináljatok hülyeséget!"

A nő elnevette magát és átlépte a fal képzeletbeli meghosszabbított vonalát:

– Maguk szerint megvárjam? Érdemes?

A srácok egymás szavába vágva helyeseltek, főleg az "érdemes"-sel értettek egyet, közben megkerülték a nőt, az univerzális munkaasztalhoz terelték. Becsukták mögötte az ajtót:

– Persze! Addig elmondhatja, hogy mit szeretne, hátha mi is tudunk tenni vele valamit...

– Vagy elszórakoztatjuk egymást! – Ez elég bátran, sőt szemtelenül hangzott..

Még egy pillanatig az is megfordult a fejükben, hogy be kéne zárni az ajtót, de az csak jelképes művelet volna, mert amint megérkezik Harcos, aki nem tud a bezárásról, azt hinné, hogy csak megszorult, és könnyedén benyomja még a gyesza vállával is.

– Vicces fiúk maguk! – kacagott a nő, bár erről nem volt maradéktalanul meggyőződve, és amikor a srácok közé szorult, panaszosan kiáltott fel: – Ha összepréseltek, nem kapok levegőt!

A hirtelen jött egyoldalú tegezéssel a mintegy 18-20 évnyi korkülönbségre célzott – a két készséges srác együtt lehetett annyi éves, mint ő egymagában –, hátha ezzel megállíthatja a bizalmaskodást, ám a srácok másként értelmezték s rögtön viszonozták.

– A satut jobban szereted? Prés vagy satu? Na?

– Aztán gyalupad és fúró. Szereted a gyalulást?

A nő nem válaszolt, bár értette, hogy minden egyes szó ugyanazt jelenti.

Érezte, hogy két kéz fonódik a derekára, mintha gazdáik tánchoz helyezkednének, és a kezek némán megállapodhattak a követendő stratégiában, vagy felosztották a területet, mert az egyik elindult fel és előre, itt erősítést is kapott a cicik markolászásához, a másik pedig le, ruha alá és be, a bugyin keresztül tapogatni...

– Mitől gerjedtetek be ennyire? – kérdezte, bár sejtette, hogy ez megerősítésnek vagy bátorításnak hangozhat.

– Csupasz bulesz! Én is frissen borotválkoztam! ...Borítsuk rá a gyalupadra! – javasolta az egyik srác a másiknak.

– Jöhet a Harcos... – lihegte a másik –, beviszem a raktárba, belököm a fúrót, te vigyázol, aztán csere...!

– Előbb én! Vagy egyszerre!

– Akkor vidd, de piszkosul siess, mert megjön... vagy az öreg!

– Engem meg sem kérdeztek? – mosolygott a nő.

A kezek közben nem tétlenkedtek, nemcsak a nő állt köztük kupacokba csoportosított ruhafoszlányokban, hanem a srácok nadrágja is bokáig csúszott.

– Na, kapd el és mehetünk! – tolta előre a derekát az első pozícióból rajtoló, mint aki fát ültetett közvetlenül a lába közé. – Meggyalullak...– tájékoztatta a nőt a következő lépésről, közben egy oldalajtó felé húzta.

Szinte ugyanabban a másodpercben csukódott rájuk a mindenféle "jó lehet még valamire" dolgot tároló helyiség ajtaja, amikor a másik, a bejárati kinyílt.

Harcos jött meg a pálinkával, és összehúzott szemmel segítette a hallását: Mi ez a hangzavar a sufni felől? Második kérdése az lett volna, hogy emennek meg miért van bokáig tolva a nadrágja, de inkább nem tette fel.

– Hányszor kértük már, hogy pakolj rendet!? – vette át a 

pálinkát a komótosan öltözködő srác.

– Megyek, és...

– Most már késő, ketten be se fértek! Én is akartam segíteni, de annyi a lom...!

Harcos megvonta a vállát, tudva, hogy a végén úgyis neki kell rendet csinálnia, és feltűnés nélkül tovább fülelt: Mintha két hangot hallana a zörgés alatt, abból az egyik női... mintha!

– Megnézem... – mondta megint.

– Eddig meg nem jutott volna eszedbe? – korholta a srác. – Csináld a dolgod, mert ma még nem tudsz felmutatni semmit sem! – Odament az 50 éve igen modern és menőnek számított rádióhoz, és a motyogást jó hangosra kapcsolta.

Ekkor érkezett meg a főnök (az öreg), szokásos morcos fejjel:

– Buli van? Nem keresett senki?

– Deee, egy nagyon kedves hölgy, aki nem akarta ránk bízni a munkát, mert neki egy tapasztalt mesterre van szüksége...

– És? Mit mondtatok?

Mivel a főnök nem kérdezte meg, hogy ki volt az a kedves hölgy, a srác biztosra vehette, hogy vele, s sufniban gyalulás alatt lévővel akart találkozni "baszás céljából". Szóval elkerülték egymást, vagy pontatlanul beszélték meg a talit, esetleg a nő nem tudta előre megmondani, hogy mikor áll készen, vagy mikor tiszta a levegő...

– Azt, hogy átadjuk az üzenetet, és a főnök tutira odamegy!

– Helyes! Akkor most megnézem, mi lehet az a sürgős! – És az öreg megint elindult, csak már nem tette meg a kerülőt a hátsókapu felé.

– Hoztál narancslét? – támadta le Harcost a srác, amint az öreg után tiszta lett a levegő.

– Nem emlékszem, hogy kértétek.

– Akkor most mondom! Hogy igyunk meg ennyi páleszt kísérő nélkül? Menjél, de ne rohanj nagyon, mert orra esel!

Szottyos és Örökszép

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- újabb 13 erotikus történet -

Szottyos és Örökszép

Mintha lelapította volna az idő terhe, és még alacsonyabbnak tűnt a szoba a mennyezeten átfutó fagerendáktól is. Ajtaja közvetlenül a poros és tyúktollas udvarról nyílt, alig pár lépésnyire a százéves diófától, egyetlen, kétszárnyas ablaka unalomig szemlélte a végtelenben éggel összeölelkező földet.

Bogi úgy mesélte, hogy anyja ebben a 4x4-es helyiségben nőtt fel, ahogy korábban a nagymamája is.

– Nem is képzeled – mondta irulva-pirulva –, hogy ez a kicsinyke szoba milyen rafináltan gyakorlatias. Az egyetlen, amibe „a legény” be tudott osonni úgy kívülről, hogy a tanya többi lakóján nem kellett keresztülmenni, és "dolga végeztével" is észrevétlenül távozhatott. – Lázas gyémántként csillogott a szeme, a "dolga végeztét" különös hangsúllyal ejtette ki.

– Persze – folytatta kuncogva –, én ezt az előnyét csak mendemondákból ismerem, Anya pusmogott Nagymamiról, aki viszont Anya dolgairól duruzsolt. Képzeld el, Anya lánysága idején az ő szülei, szóval az én nagymamám és nagypapám furcsállotta, hogy egy udvarló nagyon-nagyon ritkán látogatja meg a jegyesét, szóval az én anyukámat, aztán kiderült, hogy majdnem minden nap… hm… megjelent, csak ezt nem vették észre. Oldalról közelítette meg a tanyát, besurrant a szobába, "elintézték a dolgukat", majd észrevétlenül távozott. – Bogi megint elpirult. – Azt ne kérdezd meg, hogy ez idő alatt mit szervezkedtek titokban! Sejtheted, hogy nem az ablakból látható pusztaságban gyönyörködtek. Valami más is volt, mert ő lett az én apukám.

Bogi eltaszította a szeme elé lógó haját, majd a legnagyobb természetességgel átült a tarka párnákkal dúsan gazdagított, fakó fotelből a fiú ölébe. A haja megint a szeméhez zúdult, ám már nem érdekelte, ahogy azt sem vette észre, hogy a fiú beleremeg a gyönyörűségbe.

A fiúnak a lány meztelen combja, cinkos mosolya, és általában testének váratlan közelsége érzéki izgalmat okozott. Minden vér az agya és a fallosza között oszlott el, az arcához már alig maradt, hogy az, Bogiéhoz hasonlóan, kellően kipiruljon.

Néhány napja ismerkedtek össze, és mindketten ajándékként tekintettek a másikra, bár a vallomásig még nem jutottak el. Kimondatlanul az IGAZIT látták egymásban, és ezt kár is volna esetlen szavakba foglalni, amikor anélkül is nyilvánvaló. A fiú nem szándékozta más csajokhoz hasonlóan rögtön lerohanni és haladéktalanul megdugni a lányt, és nem is akarta bimbózó kapcsolatukat a haverok orrára akasztani, még mit nem! Hiszen Bogit nem egy felejtős, „futó kapcsira” tervezte, nem is a haverok szórakoztatására, hanem – számára is váratlanul – egy egész életre.

Súlyos szavak! De legalább lesz majd idő mindenre bőven. Csodálkozott is, amikor Bogi bármiféle előzmény nélkül elhívta a nagyszülők tanyájára:

– Nagy a csend és a béke, messzire ellát a barna szemed – mondta a lány a tanyáról –, és nem kell jópofiznod. Gyakran ki szoktam menni, van ott egy szobám, és mindig sikerül feltöltődnöm, ha meg nincs időm, akkor legalább egy hipp-hopp villámlátogatásra.

A fiút a lányszoba és a „feltöltődés” egyaránt erotikus képzelgésre késztette, bár gyanította, hogy az iménti szövegkörnyezetben a „feltöltődés” nem a dugás egyik szinonimájaként értelmezendő.

Valóban elmaradt a „jópofizás”, Bogi úgy be tudta szöktetni a félreeső szobába, hogy a nagyszülőkkel, akik éppen a számtalan állattal foglalatoskodtak, nem találkoztak.

– Mindjárt jövök! – súgta a lány, és 2-3 perc alatt pótolta az elmaradt üdvözlést, majd visszatért. – Örültek nekem, de teszik a dolgukat, és nem várják el, hogy a sarkukban legyek, mint kislánykoromban.

A kétajtós szekrény, a cirádás, fiókos tükör, a képek a falon, mind-mind a régi időkből maradtak, csak a sarokban lévő zuhanyfülke képviselte a mai kort, ezzel vált a szoba szinte összkomfortossá. – Le lehetne tusolnom előtte, mert leizzadtam – állapította meg magában a fiú.

– Nyugodtan lezuhanyozhatsz, adok törülközőt! – A lány, mintha csak értené a gondolatokat, vagy a hegyi patakként verítékező tenyerekből kikövetkeztette a problémát, könnyedén a szekrényhez libbent – lebbent a szoknyája is – és kitárta az ajtókat.

– Inkább ülj vissza! – nyögte a fiú, és biztos volt benne, hogy ha eddig Bogi combjának nem tűnt fel a keménység, most a kék szemek figyelmét nem kerüli el. Nadrágja képtelen volt leplezni erőteljes szándékát.

A visszaereszkedő lányt úgy manőverezte, hogy leülés közben, mintegy véletlenül a mellét fogta meg. Mivel semmi ellenvetést sem tapasztalt, marka zavartalanul simult az egyik finom halomra, és azt sem bánta már, hogy Bogi a farkán ül. Legalább megérzi, hogy milyen vágyakozás zajlik a mélyben! Ott volt egymáshoz pár centire a két összetartozó testrész…

A falról, több akvarell között, egy legalább 60 éve barnuló fénykép mosolygott rájuk – Nagymami és Nagypapi, mutatta be őket a lány már a megérkezésükkor –, a néni a fotó készítésekor talán annyi idős lehetett, mint most Bogi, és le sem tagadhatnák egymást. A kép akár Bogit is ábrázolhatná, és lehetne féltékenykedni, hogy ki az a fiatal srác mellette.

Mindkettőjük tekintete odakalandozott, miközben nagyon is egymásra figyeltek.

– Tetszik a nagymamám? – ölelte át a lány a fiú nyakát.

– Gyönyörű!

– Majd egyszer nézd meg, ha már nem bujkálunk, hogy most is milyen szép! Örökszép! Kiegyeznék én is egy olyan öregkorban, mint Nagymamié, persze, azt meg kell még élni! …Ja, és amikor a fotót titokban csináltatták, akkor még épp’ csak megismerkedtek, nem volt udvarlás meg ilyesmi, de valahogy sejtették, hogy mi lesz a vége.

– A nagyapád is jó fej lehet! – bökte ki a fiú, bár a tekintete még mindig a barnás árnyalatokban, kortalanul és időtlenül sugárzó lányra tapadt.

– Az is! Kedves, türelmes, megértő… El se hinnéd, hogy milyen volt, amikor megismerkedtek. Szottyosnak csúfolták a környéken, és attól a pillanattól új emberré vált.

– Meg tudom érteni, egy ilyen tündérszép csaj mellett…! De mit jelentett a „szottyos”?

– Mindent, amit el tudsz képzelni, és még azt is, amit nem is mernél feltételezni! Maga a szó "lédúst" és ilyesmit jelent, azt pedig már tényleg nem magyarázom meg, hogy milyen léből volt neki bőven, és azt szerette, ha szopogatják a környék asszonyai és lányai... – Bogi belepirult a kifejezés értelmezésébe. – Ez még nem minden, és szerintem még én sem tudom az összes viselt dolgát... Nagymami úgy mesélte diszkréten, hogy kirobbant volna a világháború, ha az ő szülei értesülnek róla, hogy egyáltalán ránézett Szottyosra, vagy nem kerülte el nagy ívben…

Ekkor tapintatos kopogtatás hallatszott a tanyaudvarra nyíló ajtón.

– Zavarhatlak, drága Boglárkám?

Bogi felugrott a fiú öléből:

– Persze, Nagymami! – csicseregte, mint tavaszi reggelen a legszebbhangú madár. – Megyek máris!

Futólag végignézte az öltözetét, csöppet sem zilált, minden a helyén, az összhatás nem árulkodott semmiféle ölben-ülésről, vagy bátortalan cici-tapogatásról, legfeljebb a szoknyarészen látható néhány alattomos gyűrődés… – megrázta a fejét, eligazodott a haja – ami nem számít.

Egészen kicsi ajtónyitással osont ki, ám a megszeppent fiú tekintete egy pillanatig összefonódott a vidámarcú nagymamáéval. Egy szempillantásnyi döbbenet! A fiú egyszerre mintha két Bogit látott volna, az egyiket, a jól ismertet ugyan csak hátulról, a másik meg mégsem volt már fiatal… de az a mosoly, és azok a tengerkék szemek…! Hogy is nevezte Bogi a nagymamáját? Örökszép!

Időtlen időkig várakozott, legalábbis rengetegnek tűnt, mégsem bánta, mert úgy-ahogy sikerült rendeznie a gondolatait. Először is irigykedett a csendre, itt aztán tényleg feltöltődhet Bogi. És biztos, hogy a végtelenbe vezető nyugalomtól ilyen tündérszép!

Igen, Tündérszép.

– Én is feltölteném! – Vidáman állt az ablaknál, és dehogy akarta elhessegetni az erotikus gondolatokat. – Nekem is bő levem van, amit kész örömmel töltögetnék Bogiba!

A haverokkal szokás feltöltődésnek, feltöltésnek nevezni a dugást, meg a szexet összefoglalóan. Főleg amikor buliban a ház egy rejtett szögletéből előkerülő pár srác-tagjától többen megérdeklődik: „Mi a pálya? Megvolt a feltöltődés?” A választ – az általában egy vagy több, beszédes tenyérbecsapást – újabb kérdés követi, de ez már némán történik, és miközben a párocska lány-tagja szemérmesen végignézi a kíváncsiskodókat, már sejti, hogy a szótlan alku az ő bőrére folyik. Dehogy a bőrére! A következő percekben ő lesz a főszereplő, az érdeklődők mind meg fogják tölteni a punciját, ha így képzelte a bulizást, ha nem. És amikor a ház rejtett sarkából újra előkerül, immár népesebb társaság kíséretében, már nem lesz oka szégyenlősködni. A bulizók többségével eddigre sikerült mélyrehatóan megismerkednie, és a csoportból kimaradtak is pontosan tudni fogják, hogy megtörténtek a szorgos feltöltődések.

A fiú elkomorult. Bámult kifelé a tanyaablakon, de Bogit látta.

Képzeletében Bogi vergődött a haverok alatt, akik nyugtatgatták, hogy úgyis túl kell esnie mindannyiuk töltésén, inkább lazuljon és élvezze. Könnyű volt elképzelnie, mert látott már jó egynéhány ilyen akciót, mindenféle típusú csajokkal.

Bevillant lány nagyapja, a korabeli Szottyos, akit még csak a fali fényképen látott, s aki az egykori fotózás óta megváltozott, nemcsak megöregedett. Lehetséges, hogy annyi felesleges leve sincs már…! Vagy mitől nevezték Szottyosnak, ha mégsem a rengeteg dugástól? És… a fotózáskor változott meg? Bogi valahogy így mesélte. És Örökszéppel azóta is boldogan élnek, amíg véget nem ér a mese…

A fiú megint a képet nézte.

Mintha a fotónak mágikus ereje volna!

No igen, egy Örökszépért érdemes megváltozni! Meg lehetne kérdezni Szottyostól, hogy megbánta-e?

Ökörség!

Amit az ember igazán akar, azt nem bánhatja meg! Furcsa, hogy Bogi nagymamájának volt bátorsága beleugrani az ismeretlenbe, sőt az ismeretlennel együtt a sötétségbe, és hogy meglátta Szottyosban az egész életre szóló társát.

De ez a kép, ahogy uralja az egész szobát…!

– Én is Szottyos vagyok, a mai Szottyos, napjaink Szottyosa – húzta el a száját a fiú. Ha figyelmesebben megvizsgálta a képet, egy kis hasonlóságot is felfedezett. Aztán megint az ablak felé fordult, és hirtelen elcsodálkozott, hogy milyen messzire ellát a pusztaságban. A végéig. Addig, ahol az ég és a föld ölelkeznek.

– Ugye, nem féltél? Nagymami küldött neked ezt-azt! – toppant be Bogi. Nem értette a lelepleződött gyötrődő arckifejezést. – Jaj, nagyon sokáig elmaradtam? –. Lerakta a kapros-túróslepényt, a fél szál kolbászt, az egyéb finomságokkal megtöltött kosarat és tálcát. – Ha elfogy, kaphatsz ám még!

– Beszéltél rólam? – A fiú tudatában a nagymama elfoglalta legkiválóbb emberismerőnek járó helyet.

– Meglátott, és neki elég annyi! – felelte a lány.

– Na ugye!? – huppant a fiú a párnák közé.

– Tessék? Ezt kifejtenéd?

– Semmi… És mit mondott?

– Hogy rendes fiatalember vagy, és okvetlenül kóstold meg a kapros-túróst is, vagy beléd tömi, meg, ha nem vagy szégyenlős, a konyhába is átmehetünk… – Bogi kissé felhúzta a ruháját és bevackolta magát a fiú ölébe. – Szégyenlős vagy? – A fiú kezét a derekára és mellére igazította.

– Szeretném, ha lenne rólunk egy közös fotó. Csinálunk?

– Meztelenül? …Mi a gond? Rosszat mondtam? Neked jutott eszedbe a szégyenlősségről a fotó…

– Nem meztelenül, hanem úgy, mint a falon. 

– Akkor jó! Megijesztettél. De hadd jöjjön az a fotózás! De utána „okvetlenül” megkóstolod a kapros-túróst! De előtte még mindenképpen megcsókolsz…!

Vége

Cefre és Muslinca

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- újabb 13 erotikus történet -

Cefre és Muslinca (Muslica)

Minden muslinca megtalálja a saját cefréjét! – Ez nem valami újonnan gyűjtött, elévülhetetlen közmondás, csupán a "zsák a foltját", a "kukac az almáját" és más hasonlók helyi változata. S amely autentikus igazságnak az a különlegessége, hogy az általánosító és ismeretlen zsákkal és foltjával szemben a cefre és a muslinca, azaz Cefre és Muslinca valós, létező személyek.

Ráadásul felcserélhetők, szöges ellentétben a "folt a zsákját" és az "alma a kukacát" változattal, amik nem működnek, a "minden cefre megtalálja a saját muslincáját" verzió ugyanúgy megállja a helyét, akár az eredeti.

Ha valaki kételkedne, csak óvatosan szagoljon bele a levegőbe, és hallgassa meg a történetüket.

– Gyönyörű lány volt! – Az egyik törzsvendég, aki közvetlenül a kocsmaajtó melletti székhez tartozott, Muslinca távozása után sóhajtva könyökölt vissza az asztalka megszokott pontjára.

– Sokat dolgozhatott rajta, hogy a szépség nyomait is eltüntesse! – hangzott fel a szokásos röhögés.

Hitték is, nem is, mindenesetre elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha valaki Muslincát gyönyörűnek látta.

– Van egy olyan telefonos humbug, amelyik folyton kenőcsöket akar nekem eladni, hiába hajtom el őket, hogy én ennél szebb már nem leszek!

– Nekem meg ingyen akarnak mindenféle kenceficét adni, csak előbb adategyeztetést kérnek...

– Az idő mindent megszépít, és csak a szépre emlékezel, ha a te korodban nehezen megy is bármire emlékezni! – tértek vissza Muslincához. mert jólesett távollétében kibeszélni.

A kocsmárostól hiába vártak cáfolatot vagy megerősítést.

– Amikor én megismertem – felelte – Muslica pont ugyanilyen volt, legalább 70 évesnek látszott, a szaga meg konstans.

Gyanították, hogy a rangidős törzsvendég jóval többet tud annál, mint amiről néha elszólja magát, és ez általában szórakoztatta, máskor felbosszantotta a többieket.

Muslinca nyitvatartási időben nagyjából 50 percenként jelent meg a kocsmában, kivéve amikor sikerült ájulásig kiütnie magát, mert akkor kimaradt egy-két látogatás. Távozásakor már régen nem néztek utána, de nem felejtették el kitárgyalni és az alapos szellőztetést.

– Valójában hány éves lehet? – hangozott fel ezúttal is a gyakori kérdés.

Ugyanaz a törzsvendég tartotta magát illetékesnek ebben a Muslinca-kérdésben is, megvakarta a feje legmagasabb pontját, válaszolni készült:

– Egy korsó sör!

– Mi van?

– Ennyibe kerül az információ: 1 korsó! Hidd el, nekem többe van, nem adhatom ingyen!

– Jól van, megveszem. Hány éves?

– Kereken 50.

– Ne mondd! Mus-li-ca? – A megvásárolt információ új tulajdonosa félrehajtott fejjel grimaszolt. – Hetvenet inkább elhinnék!

– Bizonyítékom van rá! Muslica itt tépte szét egyszer azt a hivatalos papírt, ami minden adatát tartalmazta, plusz a hivatalos látleletet, és amit én szépen összeillesztgettem és megragasztottam. Mindent tudok a te Muslicádról!

A kocsmára egy pillanatnyi csend borult.

– Bizony, ötven... Ezt teszi a sűrű élet! Ha valaki egy nap alatt 2-3 napot él, vagy még annál is többet, az bizony hamarabb elhasználódik – magyarázta a bejárathoz legközelebbi, egyben a legillusztrisabb törzsvendégnek kijáró szék és asztal állandó használója. – Ha láttátok volna úgy 30 évvel ezelőtt...! – Tartott egy kevés hatásszünetet, kiélvezve, hogy minden figyelem feléje irányul. – Még az előző kocsmáros idejében... Ti még gyerekek voltatok, amikor Muslinca már óránként átsétált ide, láthatóan unta magát, és mindig akadt valaki, aki meghívta egy italra, akkor még töményet ivott, de azt válogatás nélkül, és lesütött szemmel fogadta a vicceket meg a megdöntésére vonatkozó célzásokat. Nem tudom, mikor tört meg a jég, talán éppen munkából kifolyólag voltam távol néhány napot, de egyszerre elmaradtak a szemlesütések, és aki éppen fizetett Muslicának egy felest, aztán elvitelre is kért egyet-kettőt egy műanyagpohárban... no az a koma hazakísérte a csajt. Általában ugyanazok a komák ismétlődtek, hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik, aztán lassan kitágult a kör és megszokottá vált, hogy nagyjából 3 feles a belépő, és aki ezt kifizeti, az óvatosan a nyomában oldalogva elkísérheti Muslincát.

– Nem lehet véletlen, hogy ennyire kiismerted a rendszert! Ki is próbáltad? – hahotázott Peti bácsi, aki ugyanúgy a közelben lakott, mint a legtöbb visszajárós vendég, ám 30 évvel ezelőtt még anélkül elment a kocsma előtt, hogy megérezte volna a hely vonzerejét. – Kár, hogy ez nekem kimaradt!

– Sajnálhatod. Gondolom, arra vagytok kíváncsiak, hogy mit csináltak ezek a bitangok 3 felesért Muslicával...

Röhögés csattant fel:

– Elég, ha a saját sztoridat elmeséled.

– Egy olyan ritka alkalommal, amikor szinte üresen találtam a kocsmát, csak a csapos támasztotta a pultot, de az is rögtön kapott az alkalmon, hogy kimegy összekészíteni a göngyöleget, ha addig vigyázok az értékekre, akkor történt... Egy ismeretlen koma lépett be az ajtón, és mivel csak engem talált, udvariasan megérdeklődte, hogy van-e csapolt sör, és amikor megnyugtattam, hogy érdemes várakozni, bizalmasan megkérdezte: ma volt-e már itt "az a jó kis csaj"? Úgy tettem, mintha nem érteném, erre ökölbe szorította a kezét és erőteljesen baszta a levegőt, még vigyorgott is hozzá, úgyhogy nem tehettem mást, mint gúnyosan azt feleltem: "Nem járt még itt, de foglalt!" Megvonta a vállát, a pultnak támaszkodott: "Enyém a 2-es sorszám."

– Sínen vagyunk – jegyezte meg a pult mellől valaki. – Ezek után már tiszta önvédelemből is kénytelen voltál megdurrantani!

– Hát igen...

– Halljuk!

– Befutott Muslinca. Elkapott egy vastagabb poharat, azzal kopogtatott a pulton, mire bejött a kocsmáros az udvarról vagy a raktárból, teletöltötte azt a poharat és Muslica elé tolta. Jó szeme volt az öregnek, sejtette, hogy a két vendég közül valamelyik úgyis kifizeti. Muslica csak ekkor mérte fel a terepet, nyilván ugyanilyen meggondolásból kérdőn nézett rám. Bólintottam, mire a kocsmáros hozzászámolta a sörömhöz a másféldeci barackot, fizettem, majd Muslica nyomába eredtem, aki már boldogan sietett a zsákmányával. Nem szívesen maradtam volna le, ha már előre rendeztem a számlát, még a 2-es sorszámú komára is elfelejtettem kárörvendően visszavigyorogni.

– Rátérhetünk a lényegre, vagy lesz még egy kevés rizsa előtte?

– Nincs már más, csakis a lényeg! Picike ház, ugyanaz, ahol ma is lakik, csak számoljátok hozzá azt a pár évtizedet, mióta senkinek sem jutott eszébe megigazítani a cserepeket, vagy legalább körbemeszelni. Akkor még kiváló állapotban volt, úgy örökölte, egy alig 20 éves lányt sokan irigyelhettek a szerencséjéért, de talán eszébe sem jutott, hogy egy családi ház körül, bármilyen kicsi is az, mindig lenne teendő, ahogy arra sem gondolt talán sosem, hogy dolgozzon... Tudom, ez a része nem érdekel benneteket! ...Muslica kizárta a kaput, belül minden tárva-nyitva. "Levetkőzünk – kérdezte – vagy csak előveszed...?" Leült egy tisztességesen kinéző franciaágy szélére, ivott egy kortyot, és talán ekkor nézett meg először rendesebben, aztán leszopott, közben eltüntette a barack-páleszt is.

– Meg se durrantottad?

– Akkor nem, de később még néhányszor meglátogattam...

– Ahogy mások is. Nem zavart, hogy mások is belejárnak?

– Ismered a mondást: Inkább játszom zenekarban egy jó darabot, mint egyedül egy csapnivaló művet! Muslica gyönyörű lány volt!

– Nehéz elképzelni! Pedig a szépség nem szokott nyomtalanul elmúlni... ja, és már nem pálinkázik, hanem bor folyik nagy tételben... És ez az öreg, akivel együtt él, akit Cefrének hívtok, és akit néha átküld egy üveg borért? Az honnét csöppent ide?

– Cefre... Az ugyanaz a koma, nem fogjátok elhinni, aki betévedt egyszer "azt a jó kis csajt" keresve, és utánam ő kapta a 2-es sorszámot... hahaha... még sokat járt ide, és itt is felejtette magát Muslincánál. Övé az örökös 2-es sorszám. – Látva a csodálkozó szemeket, vigasztalásul hozzátette: – Nem sok vizet zavar, ne izguljatok, a fal felé fordul, ha meg akarjátok durrantani Muslincát!

Lány a tanyán

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- újabb 13 erotikus történet -

Lány a tanyán

Bimm.

Negyed… mi?

Az ablak pácolt keretén túlról egy fenyő leselkedik, ághegyein világoszölden meredeznek az idei tűlevelek. Mellette, robusztus védelmezőként egy évszázados diófa, melynek a tövében kora-tavasztól késő őszig a csupa-bajusz öregúr ücsörgött mozdulatlan hintaszékében.

A hintaszéken meg sem látszik, a kockás takarót nagy, sötét vérfoltjával együtt elégették. Az öreg békés mosollyal az arcán aludt el mindörökre, amikor a diófa rakoncátlan ága erőteljes pontot tett megszokott, délutáni sziesztája végére. Szerencsére a szomszéd éppen jókor kukkantott át, mert segíteni már nem tudott ugyan, de kihívta a mentőket, hátha azok csodákra képesek.

Hívta egyúttal a tűzoltókat is, mert leégett a fészer és egy másik melléképület is, mely esemény mindössze annyi összefüggésben állt a váratlanul lezuhanó diófaággal és az egyetlen mozdulattal agyoncsapott nagyapóval, hogy – rosszindulatú pletykák szerint – a szomszéd rohangálása, s főleg a mindig szája csücskében parázsló cigi okozhatta a megsemmisítő lángokat.

Bimm, bimm.

Fél… valami. Talán fél 5?

A város legszélén található a ház, ám időnként a kedvező szélirány iderepíti a harangszót.

Mellettem, a hatalmas ágy kislányos színei között moccanás. Utána egy dallamfoszlány, egy mély és gyönyörű álom jelzése a valóságnak: az álom tulajdonosa jól érzi magát.

Közvetlenül ebéd után szöktünk meg a munkahelyünkről, régóta érlelődő, egymás irányába mutató szándék-vektorunk eredményeként.

Amikor elhaladtam Anikó mellett, s mintegy közömbösen, néhány mondatot váltottunk egymással – csak azért, hogy halljam ugyan a hangját, de a többi kolléga ne tartsa szükségesnek a hallgatózást –, akkor szólt utánam:

– A kulcsod! Itt felejtetted!

– Köszi! – meredtem csodálkozva az ismeretlen kulcscsomóra, majd gépiesen zsebre vágtam.

Tehát randira hívott! – szaladt szét elégedett vigyorom az ajtón kívülre érve. Azt is kitaláltam, hogy csakis „a tanya” kulcsai lehetnek, amelyről sokat mesélt már, s ahol zavartalanul együtt lehetünk.

Az egész családjuk tanyának nevezte azt a városszéli házat, amiből kihaltak a nagyszülők és talán több előző nemzedék is.

„Ennek az utcának a végén található, a semmin túl” – mutatta már néhányszor Anikó. Ilyen navigálás után könnyű volt, az egymásba érő, egyforma épületek után nagy szünet következett, némi, változatos növényzettel, majd egy erődítmény-szerű birtok, újabb üres telek, s „a tanya”.

Míg a lomha zárral bíbelődtem, a figyelmes szomszéd lomhán kisétált a magas kerítést megszakító, vastag várkapun, szája sarkában füstölgő cigarettával, s alaposan végigmért. Három percen belül, mire a következő zárat is legyőztem, megérkezett Anikó.

Bimm, bimm, bimm.

Ez még mindig csak a nagymutatót harangozza.

Egy párna a feje alá gyűrve, haja lágyan terül el rajta. Felhúzott térdével a takarót öleli magához.

Óvatosan, minden mozdulatot gondosan megtervezve lentebb csúsztam, percekig elégedetten nézegettem a szabadon kandikáló cici kúpos bimbóját. Újabb nesztelen manőverezés eredményeként a kinyújtott és felhúzott lábak közé helyezkedtem, onnan tekintettem végig oda-vissza minden hajlatot és emelkedőt.

Jólesően idéztem fel azokat a perceket, amikor a panoráma még nem volt ilyen mozdulatlan, a hamvas popsit hallatlanul gyorsan megszabadítottam az apró bugyitól, mielőbb látni-érezni akartam mindazt, amit kimondatlanul nekem ígért minden egyes nézésével, valamennyi mosolyával.

A tanya! – mosolyogtam magamban a popsi árnyékában. Kicsit felbolygattuk a hely békéjét, de igazán bevált ez a randi, jól passzoltak a dolgok.

Ezt a szobát évek óta Anikóénak nevezik, gyakran járt ide a panellakásból, ha egy kis csendre vágyott… vagy madárcsicsergésre! Most zendített rá egy vadgalamb az udvarlásra, ugyanakkor a gyilkos diófa más ágain apróbb madarak csivitelve évődtek a langyos szellővel.

A popsi pontosan olyan, mint azt elképzeltem, mikor farmeron keresztül, vagy a szoknyából kilátszó lábak vonalát fantáziámmal meghosszabbítva, reménykedve sejteni véltem. Anikó puncija is beváltotta az ígéretét: engedelmesen nyílt meg résnyire, beengedte kutakodó nyelvemet, mézcseppeket adagolt és tovább tárult.  Éreztem közben, hogy gyengéden, ám követelődzőn két kéz fordít meg félig térdelő helyzetemben, s mire – nyelvemmel egy pillanatra sem távolodva – megtettem a 180 fokos fordulatot, lekerült rólam a maradék ruha is, és puha, forró ajkak kóstolgattak…

Most minden csukva. Arcommal közelebb húzódtam és nem győztem betelni a látvánnyal.

Bimm, bimm, bimm, bimm.

No, most kiderül a kismutató állása: bamm, bamm, bamm, bamm, bamm… öt.

Ha háromnegyed egy körül érkeztünk és két-három órán át ismerkedtünk egymás testével, lezavarva közben két menetet, akkor több mint egy órát aludtunk.

– Szimatolsz, mint a kiskutya? Érzem a lélegzetedet a fenekemen… – szólalt meg Anikó váratlanul.

Hátára fordulva, jobb lábát a fejem felett átemelve és a másik oldalamra téve nyújtózott.

– Micsoda finom puncid van! – sóhajtottam fel a kiteljesedő kép láttán.

– Köszi… most a tiéd!

Tenyeremmel eltakartam a bejáratot, mint a kísértés forrását:

– Maradj így, szaladok pisilni, mindjárt jövök! – Még visszaszóltam: – Nem akartalak álmodban megzavarni…

A legkisebb helyiség ajtaja mellett egy vastag, göcsörtös ágból kialakított virágtartó, talán éppen ennek az eredetije pottyant rá a hintaszékes öregúrra?

Mikor visszatértem, Anikó az ablaknál állt, kifelé nézett, a látvány legalább ugyanolyan igéző, mint a lábszéttevős. Átöleltem hátulról, egyik karommal a két cicijét, másikkal a hasa vonalában.

– Mi lett a sorsa annak a bizonyos ágnak? – kérdeztem.

– Ami lezuhant?… Elégett az is.

Szorosan fogtam, meredt farkam a popsijához feszült. Lassan kihúzta egyik karját a szorításomból, s hátranyúlva megmarkolt. Ebben az összekuszálódott helyzetben vánszorogtunk vissza az ágyhoz, nem is akartam már tágítani mögüle.

Térdére és könyökére támaszkodva, szaggatott, apró nyögések kíséretében fogadta be a kéjesen becsusszanó kígyót, majd centiről centire leereszkedtünk. Teljes súlyommal rajta feküdtem, megfontoltan, csigatempóban mozogtam, bár néha nehezemre esett a lassúság, amikor ösztöneim mielőbbi kielégülést sürgettek. Utánozhatatlan érzés!

Nem tudom, meddig sikerült ebben a legintimebb pózban, apró mozgásokkal egymást kényeztetni – tőlem akár szólhatott a világ összes harangja, nem hallottam –, míg egyszer úgy érzetem, nem megy tovább. Nem akartam szép csendesen-diszkréten beereszteni kéjnedveimet mélybíbor tüzébe! Két lábam átemelve az övéin kívülre, s így megtámaszkodva, hirtelen szapora mozgássá változtatva a tapogatózó csúszkálást… pillanatok alatt teletöltöttem eddig visszatartott, fürge cseppjeimmel.

– Meddig maradhatunk? – próbáltam felmérni, mennyire merülhetünk bele ismét az elterülő pihenésbe.

– Ameddig akarunk, de estére haza kell mennem, mert nincs ok, amiért hétköznap itt aludnék.

– Én vagyok az ok…

– Tényleg! Hahaha! Mondom is majd anyunak, hogy jó okom volt rá, egymás után három is, vagy ha reggelig számoljuk, még néhány belefér.

Vállamra tette a fejét és némán néztünk kifelé az ablakon.

– Nem láttam nyomát a fán, melyik ág tört le – jegyeztem meg egy idő múlva.

– Pedig látszik, ahol a szomszéd lefűrészelte a csonkot.

– Azt is elégette?

Anikó felkönyökölt:

– Úgy érted: eltüntette? Elégette a nyomokat?

Nem tudtam, mit feleljek, ha már így rákérdezett. Hosszan nézett a szemembe, majd higgadtságot színlelve, szinte megkönnyebbülve megszólalt:

– Annyiszor megfordult már a fejemben, hogy a baleset körül mennyi kérdés és rejtély vetődik fel… és mindenre csak egyetlen ember tudhatja a választ, aki véletlenül megsemmisített minden nyomot.

Visszaeresztette a fejét, haja elterült a mellkasomon.

Bimm, bimm, bimm.

Mi van már? Megbolondultak a harangok?

Sokáig elmerültünk a gondolatainkban. Ki-ki a sajátjában.

Columbo hadnagy mit tenne? Talán eddigre lekerülne róla a ballonkabát, sőt a kalap is. Eddig rendben… Ha logikusan végiggondolom, összerakható a puzzle, egyetlen darabka hiányzik: az ok. Az indíték! Valamit megtudhatott az öregúr, miközben naphosszat a hintaszékben ücsörgött. Rájöhetett valamire a kockás pléd alatt, ami összefüggésben áll a szomszédos, gondos erődítménynek látszó „tanyával” és annak szemfüles, mindig éber lakójával…

Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a mai randival – „a tanyán” – nemcsak egy élvezetes kalandba csöppentem bele, amelyet reményeim szerint Anikóval még számtalanszor megismételhetünk, hanem meglegyintett egy titok szele is. S bár ez utóbbit talán sosem fogom megfejteni, az előbbi ismétlésére máris nagy esély mutatkozik, hiszen a kócos fej lassan-lassan csúszik lefelé a hasamon.

Zsírégetés féláron

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- 13 erotikus történet -

Zsírégetés féláron

–  Itt lehet levetkőzni – tessékelte be őket a fehér köpenyt viselő asszisztensnő –, majd szólok, ha be lehet jönni.

Az eredetileg konyhaként funkcionáló apró helyiség 2 műbőrrel bevont pad és néhány fogas segítségével szűkös öltözővé avanzsált. Az egyik kampón már ruhadarabok lógtak, a konyhapulton egy tálcányi pohár csillogott, egyenként szalvétára borítva, a sarokban a hagyományos hűtőt üvegajtósra cserélték, és alaposan megtömték ásványvizes palackokkal.

Zsuzsa lassan vetkőzött, egy ruhadarabbal lemaradva követte a másik páciens mozgását.

– A melltartót is? – csodálkozott, amikor amaz a nő kikapcsolta a sajátját.

– Nem kötelező, de Karcsi úgy szereti – csillogtatta meg bennfentes ismereteit a másik nő, akin bőven akadt égetnivaló zsír. – És feltétlenül inni kell egy pohár vizet, hogy legyen mit kiizzadni, de bubisat nem szabad, csakis menteset – folytatta a kioktatást akkor is, ha az utóbbi félmondat semmiféle plusz információt sem hordozott: a hűtőben egyetlen palack bubis víz sem tartózkodott.

Zsuzsa magán hagyta a melltartót, ha nem muszáj levenni. Egy perc múlva már sajnálta a szégyellősaségét,  amikor egy újabb páciens érkezett – egy 20 év körüli lány –, aki a farmerruha alatt nem viselt melltartót, de még bugyit sem, s máris meztelenül várakozott a korábban érkezőkkel együtt.

Halvány ánizsos-vaníliás illat.

*

Zsuzsa a levélszekrényében kikandikáló szórólapon talált rá a "Károly Zsírégető Stúdió" hirdetésére, s ami máris kivételes eset: az A/6-os lapot nem dobta ki olvasatlanul, ahogy az más kiadványokkal történni szokott. 

– Egy próbát megér! – gondolta, miközben végigolvasta a reklámot. Jót mosolygott rajta, és először szándékosnak és humornak tartotta, hogy a szórólap szövegírója a féláras zsírégetés fele árát úgy számolta ki, hogy az a felénél többre jött ki. Aztán: szigorúan 60 perces egy kúra, ám ha valaki kevesii, akkor 90 percet fizet, de akkor is 60 percig tart a kezelés. – Hahaha! – nevetgélt Zsuzsa. Továbbá: előfordulhat, hogy párhuzamosan zajlik több zsírégetés, de ez nem jelenti a 60 perces "félár" arányos csökkenését. – Mit veszíthetek?

A hirdetést megmutatta néhány ismerősének és kolléganőjének, s mivel valamennyien próbáltak már ilyesmit, vagy tervezik a közeljövőben, ráadásul a legnegatívabb vélemény is semleges volt – "nem is árt, nem is használ" – felhívta a megadott telefonszámot. Előjegyzésbe vették, és néhány napon belül időpont-ajánlatot kapott.

Így került Károly zsírégető öltözővé alakított konyhájába, és így várakozhatott egy teljesen és egy majdnem meztelen nő társaságában.

A többiek példáját követve ivott egy pohár vizet, de a melltartó szempontjából kitartott, inkább következetesen  különcködött, nem vetette le. Lopva végigmérte a hasonló korú – 40-es – nő testét, rosszindulattal szemlélve akadt rajta égetnivaló. A 20 év körüli lány már fejtörést okozott, hiszen az a "babaháj", ami itt-ott esetleg nagyítóval felfedezhető rajta, nem indokolja, hogy zsírégetéssel szabaduljon meg tőle.

Amikor nyílt az öltözővel szemközti helyiség, a lakás egykori legnagyobb szobájának ajtaja, ahol jelenleg a zsírégetés történik, kilépett rajta és az öltözőbe sietett egy fiatal, tökéletesen csupasz lány – súlyos, szőkés-barnaságán és tetovált szemöldökén kívül egyetlen szőrpihe vagy piercing sem zavarta meg az összképet, sőt a kezében szorongatott rücskös vibrátor is teste tartozékának tűnt, ugyanolyan színével –, nyitva hagyva a KEZELŐ ajtaját, sietve öltözött, közben odavetette a várakozóknak:

– Hárman bemehetnek.

Zsuzsa, aki legközelebb állt az ajtóhoz, bekukkantott, hátha kijön még legalább 2 páciens, ám csodálkozva látta, hogy ez a csajszi egyedül élvezhette a zsírégető szakember teljes figyelmét. Ami mostantól háromfelé fog forgácsolódni.

Az asszisztensnő a testsúlyt és magasságot egyszerre mutató készüléknél várta őket, s miután egymásután fel- és leléptek, mindhármuknál megmérte a mell- és derékbőséget, majd megállapította a karok és a combok kerületét. Az így összegyűjtött, adatokat fejből (!) felsorolta, egyúttal az egyik laptophoz ülve hibátlanul beírta. Mind a 18 számot!

– El lehet helyezkedni a kezelőasztalon – mondta közben.

Négy ilyen, a fogorvosi szék és a masszázságy keverékeként jellemezhető alkalmatosság állt, műanyag lepellel letakarva a helyiségben, ezek közül másztak fel háromra.

"Miért nem jöhettünk be egyszerre a vibrátoros csajszival?" – bizsergett egy újabb talány Zsuzsa agyában. A vibrátor szerepére rá sem kérdezett magában, annyira egyértelműnek tűnt: "ott" is lehet zsír...

Károly, a zsírégetőmester csak ekkor pillantott fel a laptop tanulmányozásából, és ő is adott egy többesszámú utasítást:

– Vegyük le a melltartót!

Az asszisztensnő a kezét nyújtotta Zsuzsa felé a felesleges ruhadarabért, aztán egy kerekes, csupa-polc, asztalszerű építményről leemelt egy szalvétányi méretű textilt, s azt a 20 éves lány szeméremdombjára terítette. Ha így helyettesíti a hiányzó bugyit, miért nem tette lejjebb egy kicsit, hogy ne látsszon ki a "lényeg"? – Újabb megválaszolatlan kérdés Zsuzsa fejében, ám erre is sejtette a kézenfekvő magyarázatot: "Karcsi úgy szereti".

Károly a legközelebbi kezelőpulton pihegő pácienshez lépett, ahhoz a nőhöz, aki csak Karcsiként beszél róla. Futólag végigsimogatta a zsírpárnákkal bőven ellátott, ám azok arányos eloszlása tekintetében szerencsésnek mondható nő testét, kivételesen sokáig időzve az oldalra omló melleknél és a has alatti hurkáknál. Közben mindenféle hangokat hallatott, amelyeket a Karib-tenger partjának trópusi madárvilága rögtön megirigyelne, s csak hébe-hóba szólta el magát:

– Másfél centi... Hoppá, milyen nőies!... Emitt egy centi...Sziluett-korrekció... – A két mellet többször a helyére emelte, megnyomkodta, a két bimbót egymáshoz húzta, mintha azt próbálgatná, hogy milyen lehet ezzel a nővel a kebelszex, aztán érdeklődéssel figyelte az ismétlődő visszatérést. – Bűn volna kisebbre vágyni!

A nő lelkesen sóhajtozott – mintha máris megérte volna a terápiáért leszurkolt összeg –, s amikor az asszisztensnő odalépett bugyit igazítani – hogy feszüljön a dombokon és bevágjon a résen –, ő egyszerűen megemelte a fenekét és lehúzta az akadálynak tekintett bugyiját, nehogy hátráltassa a vizsgálatot. Már előre lehunyta a szemét a várható gyönyörűségtől, és egyre zajosabb sóhajokkal kísérte a zsírégetőmester közelhajolását és tapogatását.

Zsuzsa úgy vélte, hogy nő a puncija belsejében is érzi a forró szuszogást. Nem lehet rossz!

– Így remek, ahogy van! – nyilatkoztatta ki végül Károly, átadva a büszkeségből olvadó pácienst az asszisztensnőnek.

A nő felnyögött, mint aki éppen most ért fel a csúcsra, és még akkor is hangosan zihált, amikor az asszisztensnő avatott kezekkel különféle krémeket és olajokat kent a testére, attól függően megválogatva ezeket a szereket, hogy a karibi paradicsom madarai az imént ott és amott éppen milyen hangot adtak ki magukból.

A Károly Zsírégető Stúdió névadója eddigre már a 20 éves lány fölé hajolva visszafogottan  nevetett valamin, amit a lány súgott neki. Ugyanaz a vizsgálat következett, mint az előző páciensnél, csak a madárhangok változtak valamelyest, és gyakoribbá vált az apró, amúgy semmit sem számító textil alá nyúlkálás. A csajszika minden alkalommal mosolygott, amikor dundi ujjak rajzolgatták körbe a punciját, akkor kuncogott.

A legelső páciens a kenőcsök után fóliát kapott a dereka köré, aztán a combjaira is. Az asszisztensnő egy utolsó pillantással felmérte, kimaradhatott-e valami füttyös terület, aztán Zsuzsához lépett. Úgy helyezkedett, hogy a páciens véletlenül se láthassa Károly és a 20 éves leányzó évődésbe és ujjazós pettingbe hajló akcióját.

– A doktor úr nem vizsgál meg előbb? – kérdezte Zsuzsa csodálkozva. Kicsit oldalra fordította a fejét, de a reflexszerűen odaugró asszisztensnő fehér köpenye abban a pillanatban eltakart mindent, ami a szomszéd kezelőasztalnál folyt.

– Előbb-utóbb... de. Első alkalommal meg kell nézni, jelentkezik-e valamilyen allergia, bőrpír, egyéb reakció, és megbeszéljük, hogy mit akarunk elérni...

Zsuzsa testén egyre-másra szaporodtak az apró kenőcs-foltok, az egyik hideg volt, a másik egyből meg is száradt, a harmadik eukaliptusz-illattal árasztotta el a helyiséget... De nem foglalkozott tovább a kenceficékkel, inkább új kérdéseket fogalmazott meg magában: Ha Károly ennyire szeret a fiatal lányokkal incselkedni, akkor miért nem egyesével fogadja őket? Ahogy az a csajszi is egyedül élvezte a kezelést, a vibrátoros, aki megelőzte a mostani három pácienst. Lehet, hogy Károlynak a pénz (a féláras kezelés díja) és a fiatal lánytestek között kell dönteni, hiszen jobban jár, ha 3 embertől kasszíroz, ezért hol a pénzt választja, hol valamelyik viháncoló csajszikát tapogatja? Ezért volt már a telefonos érdeklődésnél is a legfontosabb szempont, hogy hány éves a páciens? Mert akkor lehet úgy ütemezni, hogy 1 pipi után 3 tyúk, megint egy pipike...

Miután sikeresen végiggondolta a dolgot, melle vonalában megjelent Károly elgondolkodó arca.

– Hát nem lesz sok dolgunk – mondta a zsírégető, egyetlen pillantással felmérve Zsuzsa testét. és már majdnem úgy tűnt, hogy részéről befejezettnek tekinti a mai kezelést, amikor mégis lehajolt, közelről nézegette a mellbimbók magasságát, és találomra megvizsgált néhány bekent foltot. Elégedetten mormogott, és eddig hozzá sem ért a pácienshez. – Húzzuk le a bugyit! – A megszokott többest használta, bár csak egyetlen bugyit kellett egyetlen személynek, a tulajdonosának lehúzni.

Zsuzsa egy darabig nem láthatta a zsírégetőmester fejét, de a bőrén érezte a szuszogását. – A puncimat szagolgatja? – Fura érzés borzongatta ettől a szokatlan és intim közelségtől, a szimatolást sokkal izgalmasabbnak találta, mintha Károly benyomta volna az ujját.

– Sajnos nem lesz sok dolgunk – ismételte meg a női zsírpárnak avatott szakértője, majd felületesen megérintette a mellbimbókat, ujjbeggyel finoman megnyomkodta a páciens derekát, majd valamivel keményebben a lába-közti domborulatokat, és máris átadta a helyét a kenegetésre kész asszisztensének.

Zsuzsa akaratlanul is felsóhajtott, és szinte féltékenyen hallgatta, ahogy 2 méterrel arrébb – az addigra fóliába csavart 20 éves lány és Károly – sugdolóznak és önfeledten kuncognak.

– Irigylem a barátodat! – Ennyit és a lány nevetős válaszát ki lehetett hámozni a beszélgetésükből:

– Ne tedd!

Szóval Károly a fiatal lányokkal tegeződik. Vajon ez az intim kapcsolatot jelzi? Akiket megdug, azokat tegezi?

Zsuzsa csak a derekára kapott többrétegű fóliát, s ahogy sikerült átlesni a többiekre, megállapította, hogy azoknak ennél jóval több jutott. Az első páciensnek a derekán kívül a combja is be lett tekerve, a 20 éves lánynak meg alig maradt ki valamije a jóból, még a két lábán is fólia csillogott. Mi lehet az oka?

– Kimehetnék pisilni? – szólalt meg a 20 éves lány.

– Segítek leszállni – ajánlkozott azonnal Károly, a zsírégető, ahelyett, hogy az asszisztensére bízta volna ezt a feladatot.

Zsuzsa meghökkent, amikor észrevette, hogy a Károly karjára támaszkodó lánynak egészen fent, a combtöve kimaradt a tekercselésből, miközben a térdét beborították, aminek – égetnivaló zsír hiányában – nem sok értelme van, és azt is furcsának találta, hogy a lányt a férfi kíséri ki pisilni. – "Ha egyáltalán pisilés lesz belőle, s nem dugás!"

Az asszisztensnő monoton zenét kapcsolt, a reméltnél jóval hangosabbra, Zsuzsa pedig további kérdésekre lelt: El akar altatni minket, hogy ne tudjuk, mikor jönnek vissza a pisilésből? Vagy nem akarja, hogy meghalljuk a dugás beszűrődő zajait?

*

Utánozhatatlanul kellemes volt kiszabadulni a fólia levegőtlen szorításából, felért egy orgazmus-közeli állapottal.

– Arra lehet lezuhanyozni – mutatott az asszisztensnő egy laza balkanyart. – Utána méretkezés, és következő időpontot egyeztetünk. Kinek adhatok számlát a kezelésről?

*

Zsuzsa hazafelé úton felsorolta magában a megválaszolatlan kérdéseit, és eljátszott a gondolattal, mit is mondana valamelyik kolléganőjének, ha kíváncsiskodna Károly zsírégető programjáról.

Valami ilyesmit:

– Károly nem orvos, de valami fogalma lehet a zsírégetésről, mert nagyon szakszerűen meg tud nyomkodni. Keveset beszél, de pontosan megérzi, hogy mit szeretnél hallani, és éppen azt mondja. És éppen úgy veselkedik veled – testre-szabottan –, ahogy azt előre elképzeled. Ja, és most féláron akció van! Hogy-hogy használt-e? Első kezelés után még nem tudhatom, majd kérdezd meg a tizediknél!

Júlia titka

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- újabb 13 erotikus történet -

Júlia titka

Irtózott a repüléstől. Még akkor is, ha más repült. Az a tudat, hogy valaki, egy élőlény be van zárva egy dobozba, és tehetetlen testként kénytelen átvenni annak mozgását, elriasztotta. Ugyanez az érzés kerítette hatalmába minden egyes liftbeszálláskor is…

A kijelző szerint megérkezett a járat. Felsóhajtott, mintha ennél a gépnél nem az lett volna a természetes, hogy ugyanúgy landol, mint előtte másik nyolc-tíz is tette, mióta ő itt toporog az érkezési oldalon.

Lágy dallam szólalt meg a telefonján.

– Minden rendben? – kérdezte egy izgatott, suttogóan fojtott hang, akárha a beszélő közvetlenül mögötte állna, s nem a tengerentúlról érdeklődne.

– Persze, megjött a gép, ebben a pillanatban, épségben – hadarta könnyedén, nyugalmat színlelve.

– Vigyázz rá nagyon, majd este felhívlak benneteket!

Gépiesen, türelmetlenül bólintott:

– Nálatok este, vagy nálunk este? – csevegett, közben tekintetét egy pillanatra sem vette le az ajtóról, ahol lassacskán fel kell tűnniük az utasoknak, közöttük a várva várttal. – Egyáltalán most hány óra is van felétek? Hajnalodik már?

A vonal odaáti végén megkönnyebbült kacagás hangzott fel.

Az innenső oldalon rémült hápogás – értelmes hang nem jött ki a torkán –, minden átmenet nélkül elfehéredett, és ormótlan cseppekben jéghideg veríték lepte el a testét: Az utasok ütemes csoportokban léptek be a csarnokba, tekintetük találkozott az őket várókkal, kézfogások, ölelkezések, hátak lapogatása…

– Majd beszélünk! – préselte ki maradék erejével ezt a két szót, és hamarjában kinyomta a telefont.

Nézte az unottan tátongó ajtót. A várt utas mégsem érkezett meg.

*

Júlia gyakran álmodta gyerekkorában, hogy elveszett. Idegen városban, forgatagban, vagy éppen egy végtelen erdőben, mint egy tehetetlen üveggolyó. Ilyenkor saját, kétségbeesett sikoltására vagy zokogására riadt fel. A megváltó, lucskos ébredés után még percekig nem tért magához, és egész napjára rányomta billogját egy-egy ilyen, visszatérő rémálom.

Azt hitte, emberrel ennél rosszabb nem is történhet: elveszni. Elveszteni valakit!

Elvesztette azt a gyereket, akit rábíztak. Nem, ő nem tehet semmiről! Hiszen az unokaöcs meg sem érkezett. Nem volt idegen az a torokmarkoló érzés, a tehetetlen düh, amikor az ember csak rohanna valamerre, ki a világból, mert megint legyőzték. Mindig legyőzik.

Zavarodottan toporgott. Érezte már percekkel korábban, amikor valahol a leszállópályán leereszkedett a gép, hogy baj van. Napok óta tudta, hogy valami sorscsapás következik!

A kijelző már a következő és az azutáni járat érkezését jelezte. A csarnok kitaszította magából az előbbi zajos csapatot, és várta az újabb betódulókat. Két perc telt el, két óra, vagy két év? Agya leblokkolt, végtagjai lebénultak, csak állt zavarodottan és falfehéren. Mit csinálhatna?

Mit tegyen? Legszívesebben azonnal visszahívta volna húgát a távoli San Franciscóban, hogy megmondja neki:

– Elveszett a fiad, hm, de nem is bánom!

Két tétova mozdulatot tett a pult irányába, és igyekezett felvértezni magát a várhatóan fürkész – és biztos volt benne: lenéző – tekintetekkel szemben… Ebben a pillanatban lépett be az érkező utasok folyosójáról unokaöccse egy stewardess társaságában. A Júlia értékrendje szerint kihívó egyenruhát viselő nő szakmai rutinnal mérte végig a tucatnyi őgyelgőt, majd a fiút mosolyogva odakísérte a sápadt nagynénihez:

– Kissé elaludt a fiatalúr, sokáig kellett ébresztgetni, aztán meg hosszas alkudozásba kezdett, hogy még bekukkantana a pilótafülkébe… – Alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajjal hozzátette: – Végül szerencsésen megérkeztünk.

*

A tízéves motor különös felhangokat produkált, mintha egy amatőr zenekar kiselejtezett hangszereket hangolna az ütött-kopott kaszniban, Júlia csak erre figyelt a lendületes úton, távolodóban Ferihegytől. Valahol tudat alatt érzékelte ugyan, hogy unokaöccse lelkendezve mesél a hosszú repülőútról, de a szavakat meg sem kísérelte lefordítani vagy értelmezni.

Így telt a következő két nap is: Michael csak ontotta a véget nem érő amerikai-angol mondatokat – nagynénje szerint „Miska folyton hablatyolt” –, magyarul alig-alig volt hajlandó megszólalni. Aztán, mintha elvágták volna, kifogyott az élményekből.

– Tulajdonképpen mi történt a bácsikámmal? – kérdezte váratlanul, hibátlan magyarsággal.

– Eltűnt… – csattant azonnal a válasz, szinte reflexből.

Érdekes módon több szó nem esett erről, pedig Júlia az elmúlt két és félév során minden kérdésre megtanult rutinosan felelni.

– El kellene vinni városnézésre, lekötni valamivel. Mégiscsak egy gyerek, nem ülhetünk itthon állandóan – gondolta, és megvidámodva hozzátette magában: – elterelni a figyelmét.

Aznap Michael egy köteg újságot talált, este azokkal vonult be a szobájába.

– Legalább gyakorolja a nyelvet – nézett utána Júlia, de abban a pillanatban kiszaladt minden vér a fejéből, és sápadtan, szédelegve támaszkodott a konyhapultnak. – Ezek az én …! – kiáltotta volna fájdalmasan, mint aki megtört a hazugságvizsgáló grafikonjai láttán, ehelyett hátát a gondosan összeillesztett lécekhez nyomta, és az elsötétülő, fejtetőre álló helyiségben hangtalanul a mázas kövezetre rogyott.

*

A házat és a hozzátartozó udvart szokatlanul magas téglakerítés veszi körbe.

– Nem elég magas – morogta gyakran Júlia, és kétségbeesetten nézett felfelé minden kurtára szabott, kinti tevékenysége során, amikor a közeli repülőtér légiszörnyei mintha csak a kéményt akarnák ledönteni.

Gyűlölte azt a reklámot, amelyikben egy nő befújja a hónalját valamivel, kiáll az udvarra és az utasszállító repülők, akár hatalmas darazsak, leereszkednek a vonzó illathoz.

A kerítés tetején amorf üvegcserepek és megtermett szilánkok várják, hogy a kéretlen betolakodók húsába marjanak, mielőtt ezt megtenné az udvaron heverésző nyálcsorgatós, hordószerű kutya. Az ormótlan eb ökölnyi orra előtt a nap minden szakában, Újévtől Szilveszterig egy hatalmas csont hever, mintegy demonstrálva a szőrös testbe szorult erőt és harckedvet.

Az épület ajtaján terpeszkedő vaspántok és hevederek bunker benyomását keltik, a nyitott ajtóhoz közel – mintha bármikor készen állna egy hirtelen visszavonulásra – egy hófehér, kényelmetlen konyhai ülőke húzódik meg.

Júlia a kerítés árnyékában heverésző Michael arckifejezését fürkészte, aki erről sem, de az egész világról sem véve tudomást, az eget bámulta.

Júlia alatt tízpercenként megremegett a hokedli, átkozta a repülőgépeket, de gyomra fortyogását és fejében az elefántok menetelését Michael okozta.

Libegőztek már – legalábbis Miska felült, Júlia pedig aggódó kotlósként várta vissza –, megnéztek egy csomó múzeumot, eddigre jártak az állatkertben is, ám az itthon eltöltött idő felbőszült szorongást jelentett Júlia számára:

– Mit talál már ki megint?

Mert Michaelnek mindennapra akadt egy nem várt kérdése. Ha meg éppen nem buggyant ki belőle az aktuális dilemma, az még sokkal kínosabb volt.

Júlia kétoldalt kicsit túlhaladta az ülőkét, mert két és félév alatt izgalmában, majd hirtelen magányában szinte állandóan rágcsált valamit, s ez a folytonos nassolás odaragadt a korábban karcsú pontokra, mint a szobrász nyersanyaga. Nem is értette, hogy reggelente, amikor még hiányos öltözékben sürög-forog a konyhában, Miska mit mereszti a szemét annyira. Látta volna azelőtt!... Most meg a kecses repülőket bámulja folyton, mintha a tengerentúlon nem lenne ilyesmi…

– Az a rablás is akkor történt? – kérdezte átmenet nélkül, két repülő között, anélkül, hogy tekintetét Júlia felé fordította volna.

Gigantikus migrén igyekezett pillanatonként hol diónyira préselni, hol pedig szilánkokká vetni Júlia fejét.

– Olyan vagy, mint a bácsikád… volt. Minden újságból azt akarta megtudni, mennyi lehetett a zsákmány. Minden híreket meghallgatott, hogy megtalálták-e már… – Hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy Michael kérdését óvatlanul összefüggésbe hozta az eltűnt nagybácsival, pedig talán unokaöccse nem is azt akarta kérdezni.

A kínos csendet egy újabb repülő dübörgése váltotta fel.

*

Majdnem egy egész napot eltöltöttek a Vidámparkban, Michael mindenre felült, Júlia mindenütt izgatottan várta vissza. Az asszony azt hitte, ennyi izgalom elég is egyetlen napra, ám kétségbeesve látta, hogy a gyerek megtalált egy rozsdás ásót, és azt nézegeti sunyi tekintettel.

– Törne el a karod! – morogta magában, miközben dúlva-fúlva bevonult a házba. Ugyanezt kívánta a párjának is két és félévvel ezelőtt, amikor hazaérve azt tapasztalta, hogy a férje feltúrta a fél udvart, mint aki kincset keres. És nemcsak ásott, és bokáig lehetett süllyedni, nem messze attól a helytől, ahol a kutya szokta mindennapjait tölteni – emlékezett az asszony –, de vigyorogva repülőjegyeket lobogtatott Júlia felé:

– Elviszlek nászútra! – röhögött idétlenül. – Elviszlek mind a kettőtöket nászútra. Baszunk éjjel-nappal, orrba-szájba... – Júlia még mostanában is hallja néha azt az utolsó mondatát.

Nem értette, azaz nem akarta megérteni már a repülőjegyet sem, nemhogy a kísérőszöveget. Pedig hirtelen minden világossá vált: A hálószoba irányából egy alulöltözött nő jelent meg, ruhadarabjai a kezében, s kíváncsian leste Júlia reakcióját. Aztán sietve távozott.

Nem és nem! Júlia sohase bánta meg azt a napot, amikor minden felgyülemlett feszültsége a rozsdás ásó nyelében összpontosult. Az összes magányosan töltött este, az ingeken érzett női illatok, a feltünedező, gyanús haverok, a szűkölködés, a hirtelen felbukkanó majd ugyanúgy eltűnő nagyobb pénzösszegek…

Júlia bevette a nyugtatóját, aztán a holnapit, aztán a holnaputánit. – „Ha használ, használjon egyszerre!” – Sorban lenyelt minden tablettát, egy-egy korty vízzel...

Végtelen nyugalom szállta meg. Mint amikor rájön az ember, milyen aprócska pontot jelent az univerzumban, annyira parányit, hogy talán nem is jegyzik sehol. Úgy érezte, lebeg, az udvar felett himbálózva látja, amint Michael megtalálja az első csontokat…

– Miska, itt a nagybácsid! – mosolygott volna, és alacsonyan akart szállni, akár a repülőgépek, ehelyett békésen elaludt.– És valahol ott találod a rabolt pénzt is... – Ezt már csak álmában tette hozzá.

*

Az ormótlan kutya érdeklődve szemlélte Michael ténykedését, és néhány óvatos farkcsóválással azt kérdezte: ugye, nem kerül sor az ő féltett, megszokott helyére? Ahol ő olyan jól érzi magát, közel a gazdihoz…

Michael több zsákot húzott ki a földből, és elgondolkodva kukkantott beléjük. Jól tudta, hogy a forgalomból kivont, külföldi bankjegyeket már több mint 2 éve lecserélte az euró, ezek a színes papírdarabkák gyakorlatilag értéktelenek. Talán, akik megengedhették maguknak, hogy nem váltják át, nosztalgiázni eltettek belőle egyet-egyet… De ennyit?!