Lány a tanyán

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- újabb 13 erotikus történet -

Lány a tanyán

Bimm.

Negyed… mi?

Az ablak pácolt keretén túlról egy fenyő leselkedik, ághegyein világoszölden meredeznek az idei tűlevelek. Mellette, robusztus védelmezőként egy évszázados diófa, melynek a tövében kora-tavasztól késő őszig a csupa-bajusz öregúr ücsörgött mozdulatlan hintaszékében.

A hintaszéken meg sem látszik, a kockás takarót nagy, sötét vérfoltjával együtt elégették. Az öreg békés mosollyal az arcán aludt el mindörökre, amikor a diófa rakoncátlan ága erőteljes pontot tett megszokott, délutáni sziesztája végére. Szerencsére a szomszéd éppen jókor kukkantott át, mert segíteni már nem tudott ugyan, de kihívta a mentőket, hátha azok csodákra képesek.

Hívta egyúttal a tűzoltókat is, mert leégett a fészer és egy másik melléképület is, mely esemény mindössze annyi összefüggésben állt a váratlanul lezuhanó diófaággal és az egyetlen mozdulattal agyoncsapott nagyapóval, hogy – rosszindulatú pletykák szerint – a szomszéd rohangálása, s főleg a mindig szája csücskében parázsló cigi okozhatta a megsemmisítő lángokat.

Bimm, bimm.

Fél… valami. Talán fél 5?

A város legszélén található a ház, ám időnként a kedvező szélirány iderepíti a harangszót.

Mellettem, a hatalmas ágy kislányos színei között moccanás. Utána egy dallamfoszlány, egy mély és gyönyörű álom jelzése a valóságnak: az álom tulajdonosa jól érzi magát.

Közvetlenül ebéd után szöktünk meg a munkahelyünkről, régóta érlelődő, egymás irányába mutató szándék-vektorunk eredményeként.

Amikor elhaladtam Anikó mellett, s mintegy közömbösen, néhány mondatot váltottunk egymással – csak azért, hogy halljam ugyan a hangját, de a többi kolléga ne tartsa szükségesnek a hallgatózást –, akkor szólt utánam:

– A kulcsod! Itt felejtetted!

– Köszi! – meredtem csodálkozva az ismeretlen kulcscsomóra, majd gépiesen zsebre vágtam.

Tehát randira hívott! – szaladt szét elégedett vigyorom az ajtón kívülre érve. Azt is kitaláltam, hogy csakis „a tanya” kulcsai lehetnek, amelyről sokat mesélt már, s ahol zavartalanul együtt lehetünk.

Az egész családjuk tanyának nevezte azt a városszéli házat, amiből kihaltak a nagyszülők és talán több előző nemzedék is.

„Ennek az utcának a végén található, a semmin túl” – mutatta már néhányszor Anikó. Ilyen navigálás után könnyű volt, az egymásba érő, egyforma épületek után nagy szünet következett, némi, változatos növényzettel, majd egy erődítmény-szerű birtok, újabb üres telek, s „a tanya”.

Míg a lomha zárral bíbelődtem, a figyelmes szomszéd lomhán kisétált a magas kerítést megszakító, vastag várkapun, szája sarkában füstölgő cigarettával, s alaposan végigmért. Három percen belül, mire a következő zárat is legyőztem, megérkezett Anikó.

Bimm, bimm, bimm.

Ez még mindig csak a nagymutatót harangozza.

Egy párna a feje alá gyűrve, haja lágyan terül el rajta. Felhúzott térdével a takarót öleli magához.

Óvatosan, minden mozdulatot gondosan megtervezve lentebb csúsztam, percekig elégedetten nézegettem a szabadon kandikáló cici kúpos bimbóját. Újabb nesztelen manőverezés eredményeként a kinyújtott és felhúzott lábak közé helyezkedtem, onnan tekintettem végig oda-vissza minden hajlatot és emelkedőt.

Jólesően idéztem fel azokat a perceket, amikor a panoráma még nem volt ilyen mozdulatlan, a hamvas popsit hallatlanul gyorsan megszabadítottam az apró bugyitól, mielőbb látni-érezni akartam mindazt, amit kimondatlanul nekem ígért minden egyes nézésével, valamennyi mosolyával.

A tanya! – mosolyogtam magamban a popsi árnyékában. Kicsit felbolygattuk a hely békéjét, de igazán bevált ez a randi, jól passzoltak a dolgok.

Ezt a szobát évek óta Anikóénak nevezik, gyakran járt ide a panellakásból, ha egy kis csendre vágyott… vagy madárcsicsergésre! Most zendített rá egy vadgalamb az udvarlásra, ugyanakkor a gyilkos diófa más ágain apróbb madarak csivitelve évődtek a langyos szellővel.

A popsi pontosan olyan, mint azt elképzeltem, mikor farmeron keresztül, vagy a szoknyából kilátszó lábak vonalát fantáziámmal meghosszabbítva, reménykedve sejteni véltem. Anikó puncija is beváltotta az ígéretét: engedelmesen nyílt meg résnyire, beengedte kutakodó nyelvemet, mézcseppeket adagolt és tovább tárult.  Éreztem közben, hogy gyengéden, ám követelődzőn két kéz fordít meg félig térdelő helyzetemben, s mire – nyelvemmel egy pillanatra sem távolodva – megtettem a 180 fokos fordulatot, lekerült rólam a maradék ruha is, és puha, forró ajkak kóstolgattak…

Most minden csukva. Arcommal közelebb húzódtam és nem győztem betelni a látvánnyal.

Bimm, bimm, bimm, bimm.

No, most kiderül a kismutató állása: bamm, bamm, bamm, bamm, bamm… öt.

Ha háromnegyed egy körül érkeztünk és két-három órán át ismerkedtünk egymás testével, lezavarva közben két menetet, akkor több mint egy órát aludtunk.

– Szimatolsz, mint a kiskutya? Érzem a lélegzetedet a fenekemen… – szólalt meg Anikó váratlanul.

Hátára fordulva, jobb lábát a fejem felett átemelve és a másik oldalamra téve nyújtózott.

– Micsoda finom puncid van! – sóhajtottam fel a kiteljesedő kép láttán.

– Köszi… most a tiéd!

Tenyeremmel eltakartam a bejáratot, mint a kísértés forrását:

– Maradj így, szaladok pisilni, mindjárt jövök! – Még visszaszóltam: – Nem akartalak álmodban megzavarni…

A legkisebb helyiség ajtaja mellett egy vastag, göcsörtös ágból kialakított virágtartó, talán éppen ennek az eredetije pottyant rá a hintaszékes öregúrra?

Mikor visszatértem, Anikó az ablaknál állt, kifelé nézett, a látvány legalább ugyanolyan igéző, mint a lábszéttevős. Átöleltem hátulról, egyik karommal a két cicijét, másikkal a hasa vonalában.

– Mi lett a sorsa annak a bizonyos ágnak? – kérdeztem.

– Ami lezuhant?… Elégett az is.

Szorosan fogtam, meredt farkam a popsijához feszült. Lassan kihúzta egyik karját a szorításomból, s hátranyúlva megmarkolt. Ebben az összekuszálódott helyzetben vánszorogtunk vissza az ágyhoz, nem is akartam már tágítani mögüle.

Térdére és könyökére támaszkodva, szaggatott, apró nyögések kíséretében fogadta be a kéjesen becsusszanó kígyót, majd centiről centire leereszkedtünk. Teljes súlyommal rajta feküdtem, megfontoltan, csigatempóban mozogtam, bár néha nehezemre esett a lassúság, amikor ösztöneim mielőbbi kielégülést sürgettek. Utánozhatatlan érzés!

Nem tudom, meddig sikerült ebben a legintimebb pózban, apró mozgásokkal egymást kényeztetni – tőlem akár szólhatott a világ összes harangja, nem hallottam –, míg egyszer úgy érzetem, nem megy tovább. Nem akartam szép csendesen-diszkréten beereszteni kéjnedveimet mélybíbor tüzébe! Két lábam átemelve az övéin kívülre, s így megtámaszkodva, hirtelen szapora mozgássá változtatva a tapogatózó csúszkálást… pillanatok alatt teletöltöttem eddig visszatartott, fürge cseppjeimmel.

– Meddig maradhatunk? – próbáltam felmérni, mennyire merülhetünk bele ismét az elterülő pihenésbe.

– Ameddig akarunk, de estére haza kell mennem, mert nincs ok, amiért hétköznap itt aludnék.

– Én vagyok az ok…

– Tényleg! Hahaha! Mondom is majd anyunak, hogy jó okom volt rá, egymás után három is, vagy ha reggelig számoljuk, még néhány belefér.

Vállamra tette a fejét és némán néztünk kifelé az ablakon.

– Nem láttam nyomát a fán, melyik ág tört le – jegyeztem meg egy idő múlva.

– Pedig látszik, ahol a szomszéd lefűrészelte a csonkot.

– Azt is elégette?

Anikó felkönyökölt:

– Úgy érted: eltüntette? Elégette a nyomokat?

Nem tudtam, mit feleljek, ha már így rákérdezett. Hosszan nézett a szemembe, majd higgadtságot színlelve, szinte megkönnyebbülve megszólalt:

– Annyiszor megfordult már a fejemben, hogy a baleset körül mennyi kérdés és rejtély vetődik fel… és mindenre csak egyetlen ember tudhatja a választ, aki véletlenül megsemmisített minden nyomot.

Visszaeresztette a fejét, haja elterült a mellkasomon.

Bimm, bimm, bimm.

Mi van már? Megbolondultak a harangok?

Sokáig elmerültünk a gondolatainkban. Ki-ki a sajátjában.

Columbo hadnagy mit tenne? Talán eddigre lekerülne róla a ballonkabát, sőt a kalap is. Eddig rendben… Ha logikusan végiggondolom, összerakható a puzzle, egyetlen darabka hiányzik: az ok. Az indíték! Valamit megtudhatott az öregúr, miközben naphosszat a hintaszékben ücsörgött. Rájöhetett valamire a kockás pléd alatt, ami összefüggésben áll a szomszédos, gondos erődítménynek látszó „tanyával” és annak szemfüles, mindig éber lakójával…

Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a mai randival – „a tanyán” – nemcsak egy élvezetes kalandba csöppentem bele, amelyet reményeim szerint Anikóval még számtalanszor megismételhetünk, hanem meglegyintett egy titok szele is. S bár ez utóbbit talán sosem fogom megfejteni, az előbbi ismétlésére máris nagy esély mutatkozik, hiszen a kócos fej lassan-lassan csúszik lefelé a hasamon.

Júlia titka

TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- újabb 13 erotikus történet -

Júlia titka

Irtózott a repüléstől. Még akkor is, ha más repült. Az a tudat, hogy valaki, egy élőlény be van zárva egy dobozba, és tehetetlen testként kénytelen átvenni annak mozgását, elriasztotta. Ugyanez az érzés kerítette hatalmába minden egyes liftbeszálláskor is…

A kijelző szerint megérkezett a járat. Felsóhajtott, mintha ennél a gépnél nem az lett volna a természetes, hogy ugyanúgy landol, mint előtte másik nyolc-tíz is tette, mióta ő itt toporog az érkezési oldalon.

Lágy dallam szólalt meg a telefonján.

– Minden rendben? – kérdezte egy izgatott, suttogóan fojtott hang, akárha a beszélő közvetlenül mögötte állna, s nem a tengerentúlról érdeklődne.

– Persze, megjött a gép, ebben a pillanatban, épségben – hadarta könnyedén, nyugalmat színlelve.

– Vigyázz rá nagyon, majd este felhívlak benneteket!

Gépiesen, türelmetlenül bólintott:

– Nálatok este, vagy nálunk este? – csevegett, közben tekintetét egy pillanatra sem vette le az ajtóról, ahol lassacskán fel kell tűnniük az utasoknak, közöttük a várva várttal. – Egyáltalán most hány óra is van felétek? Hajnalodik már?

A vonal odaáti végén megkönnyebbült kacagás hangzott fel.

Az innenső oldalon rémült hápogás – értelmes hang nem jött ki a torkán –, minden átmenet nélkül elfehéredett, és ormótlan cseppekben jéghideg veríték lepte el a testét: Az utasok ütemes csoportokban léptek be a csarnokba, tekintetük találkozott az őket várókkal, kézfogások, ölelkezések, hátak lapogatása…

– Majd beszélünk! – préselte ki maradék erejével ezt a két szót, és hamarjában kinyomta a telefont.

Nézte az unottan tátongó ajtót. A várt utas mégsem érkezett meg.

*

Júlia gyakran álmodta gyerekkorában, hogy elveszett. Idegen városban, forgatagban, vagy éppen egy végtelen erdőben, mint egy tehetetlen üveggolyó. Ilyenkor saját, kétségbeesett sikoltására vagy zokogására riadt fel. A megváltó, lucskos ébredés után még percekig nem tért magához, és egész napjára rányomta billogját egy-egy ilyen, visszatérő rémálom.

Azt hitte, emberrel ennél rosszabb nem is történhet: elveszni. Elveszteni valakit!

Elvesztette azt a gyereket, akit rábíztak. Nem, ő nem tehet semmiről! Hiszen az unokaöcs meg sem érkezett. Nem volt idegen az a torokmarkoló érzés, a tehetetlen düh, amikor az ember csak rohanna valamerre, ki a világból, mert megint legyőzték. Mindig legyőzik.

Zavarodottan toporgott. Érezte már percekkel korábban, amikor valahol a leszállópályán leereszkedett a gép, hogy baj van. Napok óta tudta, hogy valami sorscsapás következik!

A kijelző már a következő és az azutáni járat érkezését jelezte. A csarnok kitaszította magából az előbbi zajos csapatot, és várta az újabb betódulókat. Két perc telt el, két óra, vagy két év? Agya leblokkolt, végtagjai lebénultak, csak állt zavarodottan és falfehéren. Mit csinálhatna?

Mit tegyen? Legszívesebben azonnal visszahívta volna húgát a távoli San Franciscóban, hogy megmondja neki:

– Elveszett a fiad, hm, de nem is bánom!

Két tétova mozdulatot tett a pult irányába, és igyekezett felvértezni magát a várhatóan fürkész – és biztos volt benne: lenéző – tekintetekkel szemben… Ebben a pillanatban lépett be az érkező utasok folyosójáról unokaöccse egy stewardess társaságában. A Júlia értékrendje szerint kihívó egyenruhát viselő nő szakmai rutinnal mérte végig a tucatnyi őgyelgőt, majd a fiút mosolyogva odakísérte a sápadt nagynénihez:

– Kissé elaludt a fiatalúr, sokáig kellett ébresztgetni, aztán meg hosszas alkudozásba kezdett, hogy még bekukkantana a pilótafülkébe… – Alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajjal hozzátette: – Végül szerencsésen megérkeztünk.

*

A tízéves motor különös felhangokat produkált, mintha egy amatőr zenekar kiselejtezett hangszereket hangolna az ütött-kopott kaszniban, Júlia csak erre figyelt a lendületes úton, távolodóban Ferihegytől. Valahol tudat alatt érzékelte ugyan, hogy unokaöccse lelkendezve mesél a hosszú repülőútról, de a szavakat meg sem kísérelte lefordítani vagy értelmezni.

Így telt a következő két nap is: Michael csak ontotta a véget nem érő amerikai-angol mondatokat – nagynénje szerint „Miska folyton hablatyolt” –, magyarul alig-alig volt hajlandó megszólalni. Aztán, mintha elvágták volna, kifogyott az élményekből.

– Tulajdonképpen mi történt a bácsikámmal? – kérdezte váratlanul, hibátlan magyarsággal.

– Eltűnt… – csattant azonnal a válasz, szinte reflexből.

Érdekes módon több szó nem esett erről, pedig Júlia az elmúlt két és félév során minden kérdésre megtanult rutinosan felelni.

– El kellene vinni városnézésre, lekötni valamivel. Mégiscsak egy gyerek, nem ülhetünk itthon állandóan – gondolta, és megvidámodva hozzátette magában: – elterelni a figyelmét.

Aznap Michael egy köteg újságot talált, este azokkal vonult be a szobájába.

– Legalább gyakorolja a nyelvet – nézett utána Júlia, de abban a pillanatban kiszaladt minden vér a fejéből, és sápadtan, szédelegve támaszkodott a konyhapultnak. – Ezek az én …! – kiáltotta volna fájdalmasan, mint aki megtört a hazugságvizsgáló grafikonjai láttán, ehelyett hátát a gondosan összeillesztett lécekhez nyomta, és az elsötétülő, fejtetőre álló helyiségben hangtalanul a mázas kövezetre rogyott.

*

A házat és a hozzátartozó udvart szokatlanul magas téglakerítés veszi körbe.

– Nem elég magas – morogta gyakran Júlia, és kétségbeesetten nézett felfelé minden kurtára szabott, kinti tevékenysége során, amikor a közeli repülőtér légiszörnyei mintha csak a kéményt akarnák ledönteni.

Gyűlölte azt a reklámot, amelyikben egy nő befújja a hónalját valamivel, kiáll az udvarra és az utasszállító repülők, akár hatalmas darazsak, leereszkednek a vonzó illathoz.

A kerítés tetején amorf üvegcserepek és megtermett szilánkok várják, hogy a kéretlen betolakodók húsába marjanak, mielőtt ezt megtenné az udvaron heverésző nyálcsorgatós, hordószerű kutya. Az ormótlan eb ökölnyi orra előtt a nap minden szakában, Újévtől Szilveszterig egy hatalmas csont hever, mintegy demonstrálva a szőrös testbe szorult erőt és harckedvet.

Az épület ajtaján terpeszkedő vaspántok és hevederek bunker benyomását keltik, a nyitott ajtóhoz közel – mintha bármikor készen állna egy hirtelen visszavonulásra – egy hófehér, kényelmetlen konyhai ülőke húzódik meg.

Júlia a kerítés árnyékában heverésző Michael arckifejezését fürkészte, aki erről sem, de az egész világról sem véve tudomást, az eget bámulta.

Júlia alatt tízpercenként megremegett a hokedli, átkozta a repülőgépeket, de gyomra fortyogását és fejében az elefántok menetelését Michael okozta.

Libegőztek már – legalábbis Miska felült, Júlia pedig aggódó kotlósként várta vissza –, megnéztek egy csomó múzeumot, eddigre jártak az állatkertben is, ám az itthon eltöltött idő felbőszült szorongást jelentett Júlia számára:

– Mit talál már ki megint?

Mert Michaelnek mindennapra akadt egy nem várt kérdése. Ha meg éppen nem buggyant ki belőle az aktuális dilemma, az még sokkal kínosabb volt.

Júlia kétoldalt kicsit túlhaladta az ülőkét, mert két és félév alatt izgalmában, majd hirtelen magányában szinte állandóan rágcsált valamit, s ez a folytonos nassolás odaragadt a korábban karcsú pontokra, mint a szobrász nyersanyaga. Nem is értette, hogy reggelente, amikor még hiányos öltözékben sürög-forog a konyhában, Miska mit mereszti a szemét annyira. Látta volna azelőtt!... Most meg a kecses repülőket bámulja folyton, mintha a tengerentúlon nem lenne ilyesmi…

– Az a rablás is akkor történt? – kérdezte átmenet nélkül, két repülő között, anélkül, hogy tekintetét Júlia felé fordította volna.

Gigantikus migrén igyekezett pillanatonként hol diónyira préselni, hol pedig szilánkokká vetni Júlia fejét.

– Olyan vagy, mint a bácsikád… volt. Minden újságból azt akarta megtudni, mennyi lehetett a zsákmány. Minden híreket meghallgatott, hogy megtalálták-e már… – Hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy Michael kérdését óvatlanul összefüggésbe hozta az eltűnt nagybácsival, pedig talán unokaöccse nem is azt akarta kérdezni.

A kínos csendet egy újabb repülő dübörgése váltotta fel.

*

Majdnem egy egész napot eltöltöttek a Vidámparkban, Michael mindenre felült, Júlia mindenütt izgatottan várta vissza. Az asszony azt hitte, ennyi izgalom elég is egyetlen napra, ám kétségbeesve látta, hogy a gyerek megtalált egy rozsdás ásót, és azt nézegeti sunyi tekintettel.

– Törne el a karod! – morogta magában, miközben dúlva-fúlva bevonult a házba. Ugyanezt kívánta a párjának is két és félévvel ezelőtt, amikor hazaérve azt tapasztalta, hogy a férje feltúrta a fél udvart, mint aki kincset keres. És nemcsak ásott, és bokáig lehetett süllyedni, nem messze attól a helytől, ahol a kutya szokta mindennapjait tölteni – emlékezett az asszony –, de vigyorogva repülőjegyeket lobogtatott Júlia felé:

– Elviszlek nászútra! – röhögött idétlenül. – Elviszlek mind a kettőtöket nászútra. Baszunk éjjel-nappal, orrba-szájba... – Júlia még mostanában is hallja néha azt az utolsó mondatát.

Nem értette, azaz nem akarta megérteni már a repülőjegyet sem, nemhogy a kísérőszöveget. Pedig hirtelen minden világossá vált: A hálószoba irányából egy alulöltözött nő jelent meg, ruhadarabjai a kezében, s kíváncsian leste Júlia reakcióját. Aztán sietve távozott.

Nem és nem! Júlia sohase bánta meg azt a napot, amikor minden felgyülemlett feszültsége a rozsdás ásó nyelében összpontosult. Az összes magányosan töltött este, az ingeken érzett női illatok, a feltünedező, gyanús haverok, a szűkölködés, a hirtelen felbukkanó majd ugyanúgy eltűnő nagyobb pénzösszegek…

Júlia bevette a nyugtatóját, aztán a holnapit, aztán a holnaputánit. – „Ha használ, használjon egyszerre!” – Sorban lenyelt minden tablettát, egy-egy korty vízzel...

Végtelen nyugalom szállta meg. Mint amikor rájön az ember, milyen aprócska pontot jelent az univerzumban, annyira parányit, hogy talán nem is jegyzik sehol. Úgy érezte, lebeg, az udvar felett himbálózva látja, amint Michael megtalálja az első csontokat…

– Miska, itt a nagybácsid! – mosolygott volna, és alacsonyan akart szállni, akár a repülőgépek, ehelyett békésen elaludt.– És valahol ott találod a rabolt pénzt is... – Ezt már csak álmában tette hozzá.

*

Az ormótlan kutya érdeklődve szemlélte Michael ténykedését, és néhány óvatos farkcsóválással azt kérdezte: ugye, nem kerül sor az ő féltett, megszokott helyére? Ahol ő olyan jól érzi magát, közel a gazdihoz…

Michael több zsákot húzott ki a földből, és elgondolkodva kukkantott beléjük. Jól tudta, hogy a forgalomból kivont, külföldi bankjegyeket már több mint 2 éve lecserélte az euró, ezek a színes papírdarabkák gyakorlatilag értéktelenek. Talán, akik megengedhették maguknak, hogy nem váltják át, nosztalgiázni eltettek belőle egyet-egyet… De ennyit?!