TAVASZI EROTIKUSOK - 2. évad - erotikus novellák (18+)
Erotikus buborékok
/EROTIC BUBBLES/
- újabb 13 erotikus történet -
Irtózott a repüléstől. Még akkor is, ha más repült. Az a
tudat, hogy valaki, egy élőlény be van zárva egy dobozba, és tehetetlen
testként kénytelen átvenni annak mozgását, elriasztotta. Ugyanez az érzés
kerítette hatalmába minden egyes liftbeszálláskor is…
A kijelző szerint megérkezett a járat. Felsóhajtott, mintha
ennél a gépnél nem az lett volna a természetes, hogy ugyanúgy landol, mint
előtte másik nyolc-tíz is tette, mióta ő itt toporog az érkezési oldalon.
Lágy dallam szólalt meg a telefonján.
– Minden rendben? – kérdezte egy izgatott, suttogóan fojtott
hang, akárha a beszélő közvetlenül mögötte állna, s nem a tengerentúlról
érdeklődne.
– Persze, megjött a gép, ebben a pillanatban, épségben –
hadarta könnyedén, nyugalmat színlelve.
– Vigyázz rá nagyon, majd este felhívlak benneteket!
Gépiesen, türelmetlenül bólintott:
– Nálatok este, vagy nálunk este? – csevegett, közben
tekintetét egy pillanatra sem vette le az ajtóról, ahol lassacskán fel kell
tűnniük az utasoknak, közöttük a várva várttal. – Egyáltalán most hány óra is
van felétek? Hajnalodik már?
A vonal odaáti végén megkönnyebbült kacagás hangzott fel.
Az innenső oldalon rémült hápogás – értelmes hang nem jött
ki a torkán –, minden átmenet nélkül elfehéredett, és ormótlan cseppekben jéghideg
veríték lepte el a testét: Az utasok ütemes csoportokban léptek be a csarnokba,
tekintetük találkozott az őket várókkal, kézfogások, ölelkezések, hátak
lapogatása…
– Majd beszélünk! – préselte ki maradék erejével ezt a két
szót, és hamarjában kinyomta a telefont.
Nézte az unottan tátongó ajtót. A várt utas mégsem érkezett
meg.
*
Júlia gyakran álmodta gyerekkorában, hogy elveszett. Idegen
városban, forgatagban, vagy éppen egy végtelen erdőben, mint egy tehetetlen üveggolyó.
Ilyenkor saját, kétségbeesett sikoltására vagy zokogására riadt fel. A
megváltó, lucskos ébredés után még percekig nem tért magához, és egész napjára
rányomta billogját egy-egy ilyen, visszatérő rémálom.
Azt hitte, emberrel ennél rosszabb nem is történhet:
elveszni. Elveszteni valakit!
Elvesztette azt a gyereket, akit rábíztak. Nem, ő nem tehet
semmiről! Hiszen az unokaöcs meg sem érkezett. Nem volt idegen az a torokmarkoló
érzés, a tehetetlen düh, amikor az ember csak rohanna valamerre, ki a világból,
mert megint legyőzték. Mindig legyőzik.
Zavarodottan toporgott. Érezte már percekkel korábban,
amikor valahol a leszállópályán leereszkedett a gép, hogy baj van. Napok óta
tudta, hogy valami sorscsapás következik!
A kijelző már a következő és az azutáni járat érkezését
jelezte. A csarnok kitaszította magából az előbbi zajos csapatot, és várta az
újabb betódulókat. Két perc telt el, két óra, vagy két év? Agya leblokkolt,
végtagjai lebénultak, csak állt zavarodottan és falfehéren. Mit csinálhatna?
Mit tegyen? Legszívesebben azonnal visszahívta volna húgát a
távoli San Franciscóban, hogy megmondja neki:
– Elveszett a fiad, hm, de nem is bánom!
Két tétova mozdulatot tett a pult irányába, és igyekezett
felvértezni magát a várhatóan fürkész – és biztos volt benne: lenéző –
tekintetekkel szemben… Ebben a pillanatban lépett be az érkező utasok
folyosójáról unokaöccse egy stewardess társaságában. A Júlia értékrendje
szerint kihívó egyenruhát viselő nő szakmai rutinnal mérte végig a tucatnyi
őgyelgőt, majd a fiút mosolyogva odakísérte a sápadt nagynénihez:
– Kissé elaludt a fiatalúr, sokáig kellett ébresztgetni,
aztán meg hosszas alkudozásba kezdett, hogy még bekukkantana a pilótafülkébe… –
Alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajjal hozzátette: – Végül szerencsésen
megérkeztünk.
*
A tízéves motor különös felhangokat produkált, mintha egy
amatőr zenekar kiselejtezett hangszereket hangolna az ütött-kopott kaszniban,
Júlia csak erre figyelt a lendületes úton, távolodóban Ferihegytől. Valahol
tudat alatt érzékelte ugyan, hogy unokaöccse lelkendezve mesél a hosszú
repülőútról, de a szavakat meg sem kísérelte lefordítani vagy értelmezni.
Így telt a következő két nap is: Michael csak ontotta a
véget nem érő amerikai-angol mondatokat – nagynénje szerint „Miska folyton
hablatyolt” –, magyarul alig-alig volt hajlandó megszólalni. Aztán, mintha
elvágták volna, kifogyott az élményekből.
– Tulajdonképpen mi történt a bácsikámmal? – kérdezte
váratlanul, hibátlan magyarsággal.
– Eltűnt… – csattant azonnal a válasz, szinte reflexből.
Érdekes módon több szó nem esett erről, pedig Júlia az
elmúlt két és félév során minden kérdésre megtanult rutinosan felelni.
– El kellene vinni városnézésre, lekötni valamivel.
Mégiscsak egy gyerek, nem ülhetünk itthon állandóan – gondolta, és megvidámodva
hozzátette magában: – elterelni a figyelmét.
Aznap Michael egy köteg újságot talált, este azokkal vonult
be a szobájába.
– Legalább gyakorolja a nyelvet – nézett utána Júlia, de
abban a pillanatban kiszaladt minden vér a fejéből, és sápadtan, szédelegve
támaszkodott a konyhapultnak. – Ezek az én …! – kiáltotta volna fájdalmasan, mint
aki megtört a hazugságvizsgáló grafikonjai láttán, ehelyett hátát a gondosan
összeillesztett lécekhez nyomta, és az elsötétülő, fejtetőre álló helyiségben
hangtalanul a mázas kövezetre rogyott.
*
A házat és a hozzátartozó udvart szokatlanul magas
téglakerítés veszi körbe.
Gyűlölte azt a reklámot, amelyikben egy nő befújja a
hónalját valamivel, kiáll az udvarra és az utasszállító repülők, akár hatalmas
darazsak, leereszkednek a vonzó illathoz.
A kerítés tetején amorf üvegcserepek és megtermett szilánkok
várják, hogy a kéretlen betolakodók húsába marjanak, mielőtt ezt megtenné az
udvaron heverésző nyálcsorgatós, hordószerű kutya. Az ormótlan eb ökölnyi orra
előtt a nap minden szakában, Újévtől Szilveszterig egy hatalmas csont hever,
mintegy demonstrálva a szőrös testbe szorult erőt és harckedvet.
Az épület ajtaján terpeszkedő vaspántok és hevederek bunker
benyomását keltik, a nyitott ajtóhoz közel – mintha bármikor készen állna egy
hirtelen visszavonulásra – egy hófehér, kényelmetlen konyhai ülőke húzódik meg.
Júlia a kerítés árnyékában heverésző Michael arckifejezését fürkészte, aki
erről sem, de az egész világról sem véve tudomást, az eget bámulta.
Júlia alatt tízpercenként megremegett a hokedli, átkozta a
repülőgépeket, de gyomra fortyogását és fejében az elefántok menetelését
Michael okozta.
Libegőztek már – legalábbis Miska felült, Júlia pedig aggódó
kotlósként várta vissza –, megnéztek egy csomó múzeumot, eddigre jártak az
állatkertben is, ám az itthon eltöltött idő felbőszült szorongást jelentett
Júlia számára:
– Mit talál már ki megint?
Mert Michaelnek mindennapra akadt egy nem várt kérdése. Ha
meg éppen nem buggyant ki belőle az aktuális dilemma, az még sokkal kínosabb
volt.
Júlia kétoldalt kicsit túlhaladta az ülőkét, mert két és
félév alatt izgalmában, majd hirtelen magányában szinte állandóan rágcsált
valamit, s ez a folytonos nassolás odaragadt a korábban karcsú pontokra, mint a
szobrász nyersanyaga. Nem is értette, hogy reggelente, amikor még hiányos
öltözékben sürög-forog a konyhában, Miska mit mereszti a szemét annyira. Látta
volna azelőtt!... Most meg a kecses repülőket bámulja folyton, mintha a
tengerentúlon nem lenne ilyesmi…
– Az a rablás is akkor történt? – kérdezte átmenet nélkül,
két repülő között, anélkül, hogy tekintetét Júlia felé fordította volna.
Gigantikus migrén igyekezett pillanatonként hol diónyira
préselni, hol pedig szilánkokká vetni Júlia fejét.
– Olyan vagy, mint a bácsikád… volt. Minden újságból azt
akarta megtudni, mennyi lehetett a zsákmány. Minden híreket meghallgatott, hogy
megtalálták-e már… – Hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy Michael kérdését
óvatlanul összefüggésbe hozta az eltűnt nagybácsival, pedig talán unokaöccse
nem is azt akarta kérdezni.
A kínos csendet egy újabb repülő dübörgése váltotta fel.
*
Majdnem egy egész napot eltöltöttek a Vidámparkban, Michael
mindenre felült, Júlia mindenütt izgatottan várta vissza. Az asszony azt hitte,
ennyi izgalom elég is egyetlen napra, ám kétségbeesve látta, hogy a gyerek
megtalált egy rozsdás ásót, és azt nézegeti sunyi tekintettel.
– Törne el a karod! – morogta magában, miközben dúlva-fúlva
bevonult a házba. Ugyanezt kívánta a párjának is két és félévvel ezelőtt, amikor hazaérve azt
tapasztalta, hogy a férje feltúrta a fél udvart, mint aki kincset keres. És
nemcsak ásott, és bokáig lehetett süllyedni, nem messze attól a helytől, ahol a
kutya szokta mindennapjait tölteni – emlékezett az asszony –, de vigyorogva repülőjegyeket lobogtatott Júlia felé:
– Elviszlek nászútra! – röhögött idétlenül. – Elviszlek mind a kettőtöket nászútra. Baszunk éjjel-nappal, orrba-szájba... – Júlia még mostanában
is hallja néha azt az utolsó mondatát.
Nem értette, azaz nem akarta megérteni már a repülőjegyet sem, nemhogy a kísérőszöveget. Pedig hirtelen minden világossá vált: A hálószoba irányából egy alulöltözött nő jelent meg, ruhadarabjai a kezében, s kíváncsian leste Júlia reakcióját. Aztán sietve távozott.
Nem és nem! Júlia sohase bánta meg azt a napot, amikor
minden felgyülemlett feszültsége a rozsdás ásó nyelében összpontosult. Az
összes magányosan töltött este, az ingeken érzett női illatok, a feltünedező,
gyanús haverok, a szűkölködés, a hirtelen felbukkanó majd ugyanúgy eltűnő
nagyobb pénzösszegek…
Júlia bevette a nyugtatóját, aztán a holnapit, aztán a
holnaputánit. – „Ha használ, használjon egyszerre!” – Sorban lenyelt minden
tablettát, egy-egy korty vízzel...
Végtelen nyugalom szállta meg. Mint amikor rájön az ember,
milyen aprócska pontot jelent az univerzumban, annyira parányit, hogy talán nem
is jegyzik sehol. Úgy érezte, lebeg, az udvar felett himbálózva látja, amint
Michael megtalálja az első csontokat…
– Miska, itt a nagybácsid! – mosolygott volna, és alacsonyan akart szállni, akár a repülőgépek, ehelyett
békésen elaludt.– És valahol ott találod a rabolt pénzt is... – Ezt már csak álmában tette hozzá.
*
Michael több zsákot húzott ki a földből, és elgondolkodva
kukkantott beléjük. Jól tudta, hogy a forgalomból kivont, külföldi bankjegyeket
már több mint 2 éve lecserélte az euró, ezek a színes papírdarabkák gyakorlatilag
értéktelenek. Talán, akik megengedhették maguknak, hogy nem váltják át,
nosztalgiázni eltettek belőle egyet-egyet… De ennyit?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése