Levelek a széllel - A második levél

A  és A második levél és a Túlélet kissé kilóg a sorból: egyik sem erotikus.

Korábban is jelentek már meg erotikamentes írásaim,

amiket nagyon sokan elolvastatok, ezért bízom benne,

hogy mindkettőt szeretettel fogadjátok.

MF (A szerző)

MISZTIROTIKA

Erotikus és/vagy misztikus - Misztikus és/vagy erotikus

LEVELEK A SZÉLLEL

A második levél

Kedves Barbara!

Emlékszem, azon a nyáron több volt a csapadék, mint a napsütés, ami vízparton kellemetlen lehet, ha nyaralási céllal táborozunk ott, de mi vidámak voltunk. Kövér cseppekben esett, mi egymásra néztünk, zuhogott, hát nevettünk.
Sok hónap, év telt el azóta, nem is hallottam felőled. Amikor eszembe jutottál, arra gondoltam, biztosan nagyon boldog Veled valaki.
Villámok kötötték össze eget a földdel, és megvilágították a mosolyodat. Máskor, kivételesen napsütéses délelőtt a padon ültünk és a világ komoly dolgairól beszélgettünk. Egyáltalán nem voltál Barbis!

Barbara, Kedves!
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el, hogy megkereslek. Először levélben. Nevedet tudom, várost tudom, még az utcát is emlegetted, a postás biztosan megtalál.
Melegebb volt a víz a levegőnél, s amikor kijöttünk, vacogva menekültünk a törölközőkbe. Kinevettél. Micsoda nyaralás volt az, mindennap bőrig ázva? Ha magától nem akart esni, a szél hozott új felhőket. Micsoda nyár volt az – Veled!

Kedves Mosolygós Barbara!
Azóta lányok jöttek, névtelenül mentek, mind gyakrabban emlegettelek magamban. Először a neved, mint egy fohász, aztán a szemed, a mosolyod. Ezt meg is írtam Neked. Kár, hogy az első levelemet nem kaptad meg!
Emlékszel a mólóra? Felálltunk és kért tenyérnyi száraz hely maradt csak utánunk a szitáló esőben. Az is elmúlt, minden elmúlt, örökre elmúlt.
Meglepődtem ám, amikor édesanyád válaszolt a levelemre! Azt írta, biztos örülnél, ha olvashattad volna. Ezt a levelet már el sem küldöm, csak megírtam, csak úgy. Hátha mosolyogsz rajtam!
Miért hagytad, hogy legyőzzenek? Talán éppen akkor, amikor már az első boríték címzésén törtem a fejem: milyen utca is?
Édesanyád azt írta, tudott rólam, és Te nagyon örültél volna a levelemnek. Azt is írta: alig egy hete mentél el, nem szenvedtél sokat.
Ha viszek Neked virágot, ugye, nem nevetsz ki? Csak mosolyogj rám, kérlek!

Jön az eső, mint Veled, a szele már itt sündörög.
Kár, hogy a második levelemet sem kapod meg, hacsak a szél el nem vállalja a kézbesítést, 

Barbara, Te felejthetetlen!

 

Alku 2.

Előzmény: Alku 1.

MISZTIROTIKUSOK

Erotikus és/vagy misztikus - Misztikus és/vagy erotikus

Alku

2.

A poharat forgattam, és látszólag azt a vizes csíkot figyeltem, amit mozdulataim nyomán a kopott asztallapon hagyott.  Mint egy csiga. Pohárcsiga, sörcsiga. Valójában egyetlen szót sem szalasztottam el, ami környezetemben elhangzott, és a kitárt ajtó előtti napsütötte járdán elhaladók mindegyikére vetettem egy-egy gyanakvó pillantást.

Olyan érzésem támadt, hogy megint hülyít, s már régóta figyel valamelyik sarokból, akár egy ronda pók. Talán az a bácsika lehet, aki – valami múltszázad-eleji kávéházból felejthette itt magát – a kihajtott újságja felett rosszallóan tekintett minden hangoskodóra… Mindegy. Van még egy-két perce, én érkeztem jóval hamarabb.

Úgy terveztem, hogy hajszálpontosan fogok belépni a kocsmaajtón, de már többször körbe-körbe kerülgettem a háztömböt, és attól tartottam, hogy meg fog látni – esetleg pont olyankor, amikor éppen az ellenkező irányba tartok –, és egyből felismeri a szándékomat. A szándékot, amit én sem értek pontosan, hiszen semmi jelentősége sincs, hogy mennyivel előbb érkeztem… Nem akartam nevetségessé válni, hát vonakodva beültem ahhoz az asztalhoz, amelyiknél régebben, először beszélgettünk.

– Persze az is lehetséges, miért ne lehetne az, hogy most is pontosan tudja, látja, mit csinálok, attól függetlenül, hogy én nem látom őt – morfondíroztam magamban, a félig telt pohárral játszadozva.

A kocsma homályosnak tűnt a kinti fényességhez képest, a pult bádogteteje hűsítőnek, a járda aszfaltja felett remegő hőséghez mérve.

Belépett egy nő. Bár öltözete egyáltalán nem volt kihívónak nevezhető, mégsem illett a kocsmai környezethez. Az a típus, aki zuhany alatt, vagy kopott farmerban ugyanolyan szép, ha nem sokkal szebb, mint más kétórás sminkelés után, és hosszú lábain nem egyensúlyoz, a legtermészetesebb módon viseli a magassarkút, mintha így született volna…

Még az ajtónak háttal ülők is ösztönösen odafordultak egy pillanatra. Én se törődtem vele, hogy a nő éppen a kritikus időszakban jelent meg – hiszen bármikor beléphet az, akire várok –, nem lestem már az ajtót, gyorsan elfelejtettem a járdát koptatókat… Csak a könnyedén hullámzó mozgást követtem egészen a pultig, majd a kocsma közepét elfoglaló egyik oszlopig, ahol egy pillanatra szem elől tévesztettem…  Amelynek takarásából a következő pillanatban előlépett az, akire vártam, és határozott léptekkel az asztalomnál termett.

Még tétován és reménykedve az oszlop felé pislogtam, amely mögött elveszett az előbbi jelenség, bár tudtam jól, hogy a finomarcú nő helyett a sasorrú, gonoszul vigyorgó komával kell beérnem…

– Hogy mersz sok ember előtt ilyet csinálni? – kérdeztem, amikor leült velem szemben.

– Láthatod… – mutatott körbe széles mozdulattal – nem pánikolnak. Hozzá vagytok szokva, hogy időnként olyasmit is láttok, amit nem kellene, és inkább el sem hiszitek a saját szemeteknek, minthogy gondolkodni kelljen rajta.

– Van benne valami… – bólintottam –, de azért az a jó csajszi, aki belépett, még ideülhetett volna az asztalomhoz. Hová dugtad?

– Én voltam, de erre már rájöttél.

– Rossz csere volt. De miért csináltad? Bujkálsz? – Próbáltam tréfás hangsúllyal elmaszatolni a kíváncsiságot.

– Túlságosan sokan ismerik már ezt az alakomat – simította végig durva vésővel faragott, borostával benőtt állát. – Nem nagyon érek rá – tette még hozzá, és hátradőlt, sárga fogaival vigyorgott, mint akinek az elkövetkező években semmi dolga nem akad, s éppen ebben a kocsmában akarja elverni az aktuális évtizedet.

– Akkor miért üzented, hogy találkozhatunk, ha már ennyire elfoglalt vagy, és nem is szívesen mutatkozol emberek előtt?

– Te kérted.

– Hm. Minden kérésemet teljesíted?

– Azokkal fordulj az aranyhalhoz…

Unott képpel oldalt fordulva, végignézte a pult mögötti polcot, és az ő sajátos módján rendelt valami színtelen töményt. A kocsmáros bizonytalan járással, de határozott kötelességtudattal kihozta…

– Önök kérték a vodkát? – Hangjában hitetlenkedés, hiszen nem hallhatta, valahogyan mégis tudta, mit szeretne a kedves, ijesztő arcú vendég.

– Csak az egyiket – könyörültem meg rajta.

– Mind a kettő nekem lesz – vetette oda asztaltársam, és az egyik felest hamar legurította.

A kocsmáros fejcsóválva tért vissza a pult mögé.

– Szeretnék segíteni neked – jelentettem ki.

– Haha! – nevetett fel a zord favágóarccal megátkozott koma.

Alig hittem a fülemnek! A kacagás csilingelt, gyöngyözött, akár egy számomra kedves-emlékű lányé a múltból – és ebben a pillanatban jöttem rá, amit tudatalattim korábban jelzett, csak nem vettem róla tudomást: – amikor női alakban belépett az ajtón, akkor is őt idézte fel.

– Kell még megszólalnom? – Igyekeztem legyűrni a megdöbbenésemet.

– Ahogy gondolod.

A poharamat szuggerálta, és nem lepődtem volna meg, ha a kétujjnyi sör hirtelen átváltozik egy… illetve: „a” mindig mosolygó, régen látott lánnyá. Tehát ez a bukott angyal tisztában van azzal, hogy szeretnék vele egy újabb alkut kötni – összegeztem magamban a tényállást –, sőt azt is tudja, hogy ellentételezésként régi szerelmemmel kapcsolatos dolgot remélek…  No meg persze azt is, hogy most mit gondolok.

– Ennyi? – törte meg a csendet önelégült vigyorral.

Bólintottam.

– Ne pazarold el a kívánságodat! – figyelmeztetett, lassan, megfontoltan ejtve a szavakat. Talán először láttam elgondolkodni.

Nem értettem, mit is jelentsen ez, de siettem tiltakozni:

– Tényleg azt akarom, mert nagyon fontos nekem…

– Ne röhögtess, mert elérzékenyülök!

– Szerintem ne használj olyan kifejezéseket, amiknek nem ismered a jelentését, mert ez így nagyon zavaros: a röhögés és az elérzékenyülés ütik egymást, értelmetlen lett a mondatod!

Megvonta a vállát, türelmetlenül a sarokban újságot olvasó bácsikára nézett, majd vissza rám, és közömbös, koppanóan fémes hangon közölte velem:

– Ugyanolyan értelmetlen, mint a te felvetésed.

Vártam. Nem voltam benne biztos, hogy ez nála is beválik, de nem szólaltam meg.

– Nem jön be – válaszolt a gondolatomra –, bár én nem tanultam marketing-kommunikációt.

– És magyar nyelvet sem…

– Azért hívtál, hogy ezt megtudjam tőled? – mocorgott a széken, mintha nagyon mehetnékje lenne.

Az első találkozásunkkor alkalmazott módszerrel rendelt nekem egy sört: a kocsmáros tudta és közreműködése nélkül teletöltődött a poharam.

– Azt mondta az a lány… – mutatott az anti-angyal a sörömre, és ahogy megcsillant a fény… Egy pillanatra annak a selymes tapintású hajnak a színét véltem látni!

– Beszéltél vele? – csodálkoztam.

– Hamarabb, mint veled.

– Mit mondott? – faggattam, és még ezernyi kimondatlan kérdés tolult az ajkamra. Torkom elszorult, szemem mintha olvadásnak indulna.

– Neked kívánt valamit.

Valamiért rosszat sejtettem, bár erre semmi okom sem lehetett. Nem bírtam megszólalni.

– Mindig azt mondogatta, hogy legyél egészséges, boldog és szerencsés.

– Mindig? … És mondogatta? Mit jelent ez?

– Minden szó magyarul van – flegmáskodott szokás szerint.

– Szóval többször is beszéltél vele, és ezt kérte tőled?

– Nem tőlem kérte, csak úgy, valakihez suttogta. Úgy éreztem, én vagyok az illetékes. Egyszer beszéltünk személyesen, mielőtt… – Elhallgatott.

Biztos voltam benne, hogy nem véletlen elszólás, valamit el akar mondani, de valamiért már előre tudtam, hogy a korábbi rossz sejtésem most fog beigazolódni.

Megkönyörült rajtam, és nem várta el, hogy akadozó nyelvvel, kicserepesedett szájjal kérdéseket tegyek fel, az ő közömbös stílusában folytatta:

– Baleset volt, közlekedési, nem élte túl, a ti dimenziótokban nem létezik.

Némán potyogtak a könnyeim.

– Több mint féléve történt, gazdasági manipulációkba keveredett, amit nem úszott volna meg – mondta színtelen hangján –, nem is akart visszajönni.

– Úgy érted, hogy túlélhette volna? – Igyekeztem nem szipogni.

– Újraélesztették. Nem akarta. Akkor beszéltünk, és azt üzente neked, hogy legyél egészséges, boldog és szerencsés.

Összeszedve minden erőmet – lesz, ami lesz – megfogalmaztam a javaslatomat:

– Mint a múltkor, megírom a veled való beszélgetést, ezzel növelem az image-edet, ha kell, te pedig cserében…

Megint a sarokba pillantott, ahol – tudtam jól, ezért most nem követtem a tekintetét – a bácsika olvasta az újságot… De miért olyan fontos, hogy szemmel tartsa? – villant át az agyamon, de megválaszolni nem maradt időm, mert az ijesztő tekintetű asztaltársam megszólalt.

– Ebből még bajom származhat, de rendben van! Egyetlen percet kaptok egymásra!

Alku 1.

MISZTIROTIKUSOK

Erotikus és/vagy misztikus - Misztikus és/vagy erotikus

Alku

1.

– Mondd bátran! – könyökölt be a négyzetes asztal harmadára, jócskán érintve intim szférámat.

– Mit mondhatnék? Azt üzented, olvasol a gondolataimban – viszonoztam a könyöklést, kissé talán visszafogottabb kivitelben.

– Tehát megkaptad azt az üzenetet is – jelentette ki szájának csak a jobb féltekéjét használva, mert a bal csücsökhöz begörbített kisujját szorította.

Lehet, hogy balkezes és izgul. Senki sem lehet tökéletes – gondoltam, miközben az állam alatt vészjóslóan izzadt ökölbeszorított tenyerem.

– Tényleg balkezes vagyok, de ehhez semmi közöd, a másik dologban meg óriásit tévedsz – mosolygott, sértődöttet mímelve sárgába hajló, ritkás fogaival.

– Hogyhogy így hirtelen felbukkantál – magamban hozzátettem: „a semmiből” – és üzengetsz? Minden elolvasott szövegben találok olyat, ami nekem szól…

– Ha ezt majd megírod, majd a te novelládban is sokan megtalálják az üzenetemet! És nem a semmiből, mert találkoztunk már.

– Tudom, a metró… – Kínos volt még emlékezni is.

– Megmutattam, hogy nem vagy egyedül.

– Muris, mert annál jobban egyedül még sosem éreztem magam! Olyan magányos voltam, amilyen csak lehet egy ember.

– Gondolod te. Csakhogy ilyen gondolatokkal hibáztok nagyot, ti, ti emberek! – Felfelé bökött hosszú, barna ujjával: – Azok ott egyből megmutatják, hogy lehet nektek még rosszabb is.

Azután ugyanezzel az ujjával két szaporát koppantott az asztalon, s két pohár frissen csapolt sör keletkezett a zajból. Elégedetten, elismerést várva tekintett rám.

– Most ájuljak el ekkora mutatványtól? – provokáltam.

– Mást nem mutathatok, mert feltűnő lenne a kocsmában.

– Úgy kell érteni, hogy ha segítségre szorulok, akkor… azok ott fenn, ahogy mondtad… megmutatják, hogy örüljek a sorsomnak, lehetne rosszabb is? – folytattam a kérdezősködést, demonstrálva, hogy cseppet sem vagyok megilletődve.

Bólintott.

– Ezzel szemben te, vagy ti, nem tudom, mekkora apparátust képviselsz, szóval te csupa jót kínálsz?

Újabb bólintás, majd megfontoltan, lassan, mintha minden szónak hatalmas jelentősége lenne megszólalt:

– Gondolj a remetére!

– Nem sok remetét ismerek – vágtam közbe.

– Elméletben gondolj egy remetére, aki önként nélkülöz, lemond, sanyargatja önmagát. Mit kap a szűkölködésért cserében?

– Üdvözülést?

– Nevezheted, aminek akarod, de hogy nem éri meg a sok szenvedés, azt biztosra veheted! De erről nem mesélhetek… Ha te lemondasz valamiről, vagy nehézségeid vannak és panaszkodni mersz, megmutatják neked, hogy van másik is, rosszabb. Gondoskodnak róla, hogy mindennap ráébredj: rosszabb, mint a tegnap, de még mindig jobb, mint a holnap lehet.

– Ezt én is így látom. Jön egy befizetnivaló csekk, s valahonnan kispórolom, azonnal érkezik még néhány számla.

– Kicsit prózaira vetted a példát, de erről van szó, megértettél – Belekortyolt a sörébe.

– Most következik a te verziód? – Lefelé mutattam: – Odalenn, hogyan reagálnak minderre?

– Megértéssel. Figyeljük, hogy mit szeretnél, minek örülnél.

– Erre most mondanál te példákat? – néztem a szemébe.

– Parancsolj! Volt egy bizonyos esemény, amire nagyon szerettél volna elmenni, kis táncolgatás és meztelenkedés, te úgy neveznéd, hogy buli, mégsem tetted. Láttam, hogy nehezedre esett, mégis otthon ücsörögtél, a barátaidnak pedig azt mondtad, hogy egy váratlanul jött, személyes ügy miatt maradsz távol.

– Na és? – Rosszat sejtettem: tényleg mindent tud rólam!

– Mielőtt még azok léphettek volna – felfelé mutatott –, megkérdeztem, mit szeretnél inkább, mint azt a bulit… – Látva kételkedő arckifejezésemet, helyesbített: – igen, kérdezés helyett megnéztem, mit szeretnél jobban. Ehhez csak azt kellett megtudnom, miért nem akarsz elmenni.

– Ezt értem. Mi volt még? – tereltem el a szót.

– Nagyon szép dolog volt, hogy amíg barátnőd túl nem esett a műtéten, nem mentél el nélküle szórakozni. Elcserélted a bulit. Ezért ügyeltem oda, hogy ne legyenek komplikációk, pedig az orvosok azt jósolták. Így volt?

– Köszi… Mi volt még?

– Nyugodtan megihatod a sörödet – biztatott –, nincs megmérgezve.

– Te afféle angyal vagy? Ha nem számít sértésnek…

Amint felemeltem a poharamat, abban a pillanatban ért oda a pincér. Zavartan megtorpant. Arca sok mindenről árulkodott, csak éppen értelemről nem, hiszen elképzelni sem tudta, honnan került elénk a két pohár sör. Hiszen nála nem rendeltük, és ő nem hozta ki! Fejcsóválva tért vissza a pult mögé.

– Emlékszel a metrós találkozásunkra? – folytatta különleges beszélgetőtársam.

– Meg is írtam egy novellában… ijesztő volt.

– Tudom, olvastam. „Sasorrú, a bőre cserzett, mint egy favágónak, kegyetlen, vékony száj, körszakáll. Mióta figyelhet? Egy rángás az arcán, mintha megint vigyor készülődne, de csak egy mély, sebhelyre emlékeztető ránc születik a baloldalon. Igen, a metrón, egyik pillanatról a másikra!” – idézte mosolyogva a kegyetlen, vékony száj. – Ilyen randa lennék?

– Még ennél is… Körszakáll helyett letörölhetetlen a borostád. De mi van ebben, hogy szórakoztattál a metrón, szemben ülve?

– Egészen addig ijesztgettelek, míg le nem szálltál. Emlékszel? Hát azt tudod-e, kedves útitársam, mi történt azzal a szerelvénnyel? – Szemében diadalmas fény: most megfogott. Már látta a felismerő gondolatomat!

– Az a metró gyulladt ki az alagútban?

– Na persze! Miután elrontottam az ajtót, hogy mindenkit leszállítsanak.

– Ez olyan, mintha fejtetőre állna a világ. Te vagy a jó, aki megment, aki segít?

Mutatóujja egy pillanatra megint felfelé irányult:

– Nem volt sértő az angyal megnevezés! Ott nem érnek rá minden aprósággal foglalkozni. Viszont van egy-két különc, akit érdekelnek az apróságok, például magamat sorolnám ide.

Egy kortyra kiittam a sörömet.

– Döbbenetes! – Egyetlen szóba bele tudtam zsúfolni végtelen megrökönyödésemet. – Egy bukott angyal.

– Dehogyis bukott! De örülök, hogy végre hiszel nekem.

– Nem tudom már, miben hiszek.

– Azzal nincs semmi baj, hiszed, amihez kedved van, nem állítom az ellenkezőjét!

A pincér a pult mellől, látva az üres poharakat, becélzott bennünket. Mire odaért az asztalunkhoz – két apró koppanás – hitetlenkedve nézte a frissen habzó sört a párás poharakban.

– Hány emberre figyelsz így?

– Amennyihez kedvem van… – flegmáskodott. – Az idő végtelen, ráérek akár mindenkivel is foglalkozni.

– Hányszor segítettél… nekem, konkrétan?

– Mindig – jelentette ki egyszerűen.

Karom már kezdett elzsibbadni a természetellenesen könyöklő testtartástól. Hülyeség volt, amikor azok a marketingesek kitalálták a tükrözéses tárgyalástechnikát…

– Azért mégiscsak kihagytál pár alkalmat! – emeltem fel a szemöldökömet.

– Tudsz mondani olyat, amikor nem teljesült valamelyik kívánságod? – vigyorgott. – Nyugodtan tedd le a könyököd az asztalról, mert nem vagy ijesztőbb tőle!

Testtartásban visszavonultam, de úgy láttam, itt az idő támadásba lendülni:

– Nagyon szerettem volna egy vállalkozást, meg is terveztem, mindent feltettem egy lapra, mindent megadtam volna, ha sikerül…

– Tudom. És?

– Megcsinálta más az orrom előtt, ráadásul éppen a legjobb barátom! – panaszkodtam ennyi év távlatából is.

– Irigyelted? – kérdezte fölényes hangsúllyal.

– Hogyne irigyeltem volna! Úgy el tudtam volna képzelni magamnak! Azóta is sajnálom az elúszott lehetőséget.

– Mit irigyeltél legjobban?

– Mindent… – töprengtem – például már az első hónapban vett magának egy Opelt.

– Biztos vagy benne, hogy jó lett volna, ha nem neki sikerül, hanem neked?

– Ez nem kérdés, biztos vagyok benne.

– Hosszútávon is? – Éreztem, hogy megfogott, csak még nem jöttem rá, mivel. – Láttad mostanában a barátodat?

– Sokat öregedett… – feleltem óvatosan. Csapdát sejtettem a kérdésben, pedig a következővel döbbentett rá, hogy igaza van.

– Milyen kocsija van? – kérdezte ártatlanul.

– A fene…! Ugyanaz az Opel…

– Pedig hány év eltelt azóta! Neked hányadik új kocsi fordul meg a kezeid között? Tényleg irigyelni kell?

– Oké, nyertél.

– Mindig arra gondolj, amikor valakit irigyelsz, hogy nem csupán egy szeletét az életének, vagy egy vagyontárgyát, hanem az egész sorsát kell nézni! Mindenestől! Szeretnéd valakinek a milliárdját? Elhiszem. De szeretnéd vele együtt a betegségét is? Átvennéd a problémás gyerekeit is? Hát a fóbiákat és a depressziót? Lennél helyette alperes? Te is szeretnél 20 évvel öregebbnek kinézni? Szeretnél éjjelente álmatlanul rettegni?  Szeretnél unatkozni és szeretnéd betegesen félteni a vagyonod?

– Felesleges folytatnod, értem!

–Amerre nézel, mindenütt lehetőségeket látsz, minden sikerülhet. Akadályok is akadnak rendesen, és ahogy senki nem fog biztatni, merre menj, a buktatókra sem fognak figyelmeztetni. Csak én!

Gyorsan kortyoltam a sörből. Zavarom elmúlt, régi jó ismerősként tekintettem az asztaltársamra, aki előtt – sajnos – nincsenek titkaim.

– Kérdezd meg, hogy miért vállalkoztam erre a találkozásra! – Idegesítő, lekezelő vigyor kísérte a felszólítást.

– Vedd megkérdezettnek!

– Továbbítanod kell az üzenetemet.

– Mire gondolsz? – helyezkedtem alku-pozícióba.

– Megírod a beszélgetésünket, és érteni fog belőle, akinek szól. Ennyi az egész.

– Csak egyszerűen, mint egy novellát? Miért jó az nekem?

– Kérhetsz érte valamit cserében – ment bele az alkudozásba.

– Tudom, mit kérek!

– Én is tudom… Megegyeztünk!

Folytatás:
Alku 2.

Végzetes kívánság

MISZTIROTIKUSOK

Erotikus és/vagy misztikus - Misztikus és/vagy erotikus

Végzetes kívánság

A hókucsmás hegyek omladozó alagútjából felhangzott a vonatfütty. Talán nem is hallották, vagy nem tudták, mi lehet. A rövid, rekedtes furcsa hangot követte egy hosszú, gőgös.

Napra pontosan 150 évvel azután, hogy a menetrendszerinti szerelvény hazafelé igyekvő utasaival fáradtan bepöfögött az északi nyíláson, és többé nem jött ki sem ugyanott, sem a hegy túloldalán, a falu felé…egyszerűen elveszett a vonat. Éppen 150 évvel később, a teheneit elégedetten nézegető gazda szorgosan hányta magára a kereszteket. Megbabonázva meredt a koromtól sötétlő, gondos kezek által O alakúvá formált nyiladékra.

A használaton kívül helyezett, titokzatos alagút helyett idővel újat fúrtak, tágasat, kétvágányosat. A régi, omladozó járatba másfél évszázadon át eszement szellemkeresőkön kívül más nemigen merészkedett. Ők, a megszállottak is csalódottan fordultak vissza mindannyiszor, amikor egy bizonyos pontig érve, jól látszott egyszerre az elhagyatott alagút mindkét vége, s a belső falán – az idő nyomán támadt kisebb-nagyobb repedéseken, omlásokon kívül  – sehol sem fedezhető fel egyetlen olyan hézag sem, melyen keresztül eltűnhetne akár egy dohányos szelence. Nemhogy egy teljes vonat!

A közeli, kis ékszerdobozhoz hasonlító falu apró vasútállomásának egyik – múzeummá alakított – helyiségében morogni kezdett a távíró, nyikorgó kattogással életre keltek a fogaskerekek, az orsó gyorsulva ontotta a megsárgult szalagot. A teremőr, korhű egyenruhájában, abbahagyta a bóbiskolást, és gépiesen a tekeredő papírcsíkhoz kapott. Tudta, hogy régen mire szolgált a távíró, értette még a titokzatos jeleket, talán az egész vasúttársaságnál egyedüliként.

Dölyfös mozdonyfütty hasított a hűvösen metsző levegőbe.

Környékbeli házakból kikerekedett vagy gyanakvó-tekintetű emberek közeledtek a halott alagúthoz, otthoni öltözetük tetejére sebtében hosszú kabátot terítve. Mások inkább a vasútállomás irányába kocogtak, lavinaként magukkal sodorva mindazokat, akikkel a rendezett utcákon találkoztak.
 

Egészen pontosan 150 esztendőnyi késéssel  valami történt! A legenda felébredt, folytatni akarta saját kísértet-történetét.

Kibukkant a vonat. A soha el nem feledett, néha csak bátortalanul suttogva emlegetett vonat.

Mozdonya kopottan fekete, kéményéből sűrű füst és szikracsóvák szálltak nagy komolyan az ég felé. Mintha a füst lenne a kapocs a földi lét és valami másik világ között.

– Csak az égiek értik ezt! – A gazda, s tehenei sem láttak még ilyet. Nem hasonlított a simán gördülő, világos színekben pompázó vonatokra, melyek fényes ablakai mögött mindig fáradt és bamba tekintetű utasok merednek az üdezöld tájra.

Az állomáshoz érve kicsit csikorgott, gőz pöfögött a kerekek közül… és megállt. Sárgán világító ablakait pára lepte, az egyikre valaki belülről hóembert rajzolt, melynek gombjai és hegyes orra megfolytak, lassú cseppek indultak útnak.

Az egybegyűltek tisztes távolságból figyelték a néma szerelvényt, amely 150 éves késéssel, titokzatos zötyögés után megérkezett. Merthogy a ragacsos nyalókát és anyja kezét szorongató kisgyerektől, a fakó vasutas egyenruhát viselő, markában hosszú szalagot lobogtató aggastyánig mindenki biztos volt benne, hogy éppen ugyanaz a vonat futott be. Kétség sem férhet hozzá! Ugyanaz, korommal áztatva a csillogón feszülő vezetékeket. Többen már azon számolódtak, hová fogják fektetni az elődjeik által százötven éven át hasztalan várt ük-ükcsaládtagot, aki egykoron a megszokott módon indult haza a munkából vagy a bevásárlásból, és talán most megérkezett.

Egyetlen ajtó sem nyílt, egyetlen ablakot sem húztak le, egyetlen orr sem nyomódott belülről az üveghez. Még a mozdonyvezető – ha volt egyáltalán – kormos képét se látta senki.

Az épület falán díszelgő digitális menetrend kötelességtudóan mutatott néhány számot és érthetetlen betűhalmazt, majd a késést jelző ablak kivételével elsötétült. A késedelem lehetséges két karaktere helyére 2 csillag került, az 1-2 perces adatokhoz szokott szerkezet sehogy nem boldogult a 150 évnyi időveszteséggel. Mennyi lehet az percekben?

Az emberek tétován idézték fel a neveket – dünnyögtek, morogtak – akikről a legendák szóltak másfél évszázadon át. A peron mintásan lerakott kövébe gyökerezett lábakkal várták, hogy végre megvilágosodjon a rejtély: tényleg egyenesen a pokolba robogott-e akkor a vonat, így büntetve az emberiséget az esztelen száguldásért. Vagy tévesen letért a megszabott dimenzió kereteiről?

Megérkeztek másfél évszázad zarándokai. Megjárták mennyet s poklot talán. Ki várja őket? Mindjüket elsiratta rég valaki, ám már a gyászolók déd- és ükunokái sem élnek. A szerelvényen nem látszott sem háborúk, sem a didergő idők nyoma, csak vesztegelt ott, ahol máskor karcsú vonatok siklanak büszkén, ablakait meleg, sárga pára lepte.

Az állomáson akadt olyan, aki eltakarta a szemét.

Nem szállt le senki, mert most nem érkezett meg senki. Végleg elkéstek, most minek leszállni? Vagy 150 év után nincs is már utasa a szellemvonatnak?

Egy rövid, hetyke fütty szállt a magasba, és a mozdonyt betakarta a gőz. Vastag kéménye okádta a fekete füstöt, és erőlködve, kelletlenül – mintha nem hiányozna már a sok céltalan bolyongás után egy újabb – meglódult. Húzta a négy hozzánőtt kocsit. Nem visszafelé, az alagútba, hanem amerre még talán nem járt. Vagy ki tudja? Az emberek dermedten néztek a távolodó vonat után. A füst még sokáig lebegett a vaspálya felett, és a koromszagot évek múltával is érezték az apró falucska lakói…

Az utolsó kocsi hátsó peronján két árny, egymás kezét fogva, lelkükkel összekapaszkodva, lehajtott fejjel álldogált. Szemeikben könnycsepp torzította a töpörödő vasútállomás fényeit. Ők azok, akik napra pontosan 150 évvel ezelőtt, a füstszagú peronon leszállásra várakozva, egymás szemébe nézve, boldogságukban egyszerre mondták ki:

– Ez az utazás soha-soha ne érjen véget!