Végzetes kívánság

MISZTIROTIKUSOK

Erotikus és/vagy misztikus - Misztikus és/vagy erotikus

Végzetes kívánság

A hókucsmás hegyek omladozó alagútjából felhangzott a vonatfütty. Talán nem is hallották, vagy nem tudták, mi lehet. A rövid, rekedtes furcsa hangot követte egy hosszú, gőgös.

Napra pontosan 150 évvel azután, hogy a menetrendszerinti szerelvény hazafelé igyekvő utasaival fáradtan bepöfögött az északi nyíláson, és többé nem jött ki sem ugyanott, sem a hegy túloldalán, a falu felé…egyszerűen elveszett a vonat. Éppen 150 évvel később, a teheneit elégedetten nézegető gazda szorgosan hányta magára a kereszteket. Megbabonázva meredt a koromtól sötétlő, gondos kezek által O alakúvá formált nyiladékra.

A használaton kívül helyezett, titokzatos alagút helyett idővel újat fúrtak, tágasat, kétvágányosat. A régi, omladozó járatba másfél évszázadon át eszement szellemkeresőkön kívül más nemigen merészkedett. Ők, a megszállottak is csalódottan fordultak vissza mindannyiszor, amikor egy bizonyos pontig érve, jól látszott egyszerre az elhagyatott alagút mindkét vége, s a belső falán – az idő nyomán támadt kisebb-nagyobb repedéseken, omlásokon kívül  – sehol sem fedezhető fel egyetlen olyan hézag sem, melyen keresztül eltűnhetne akár egy dohányos szelence. Nemhogy egy teljes vonat!

A közeli, kis ékszerdobozhoz hasonlító falu apró vasútállomásának egyik – múzeummá alakított – helyiségében morogni kezdett a távíró, nyikorgó kattogással életre keltek a fogaskerekek, az orsó gyorsulva ontotta a megsárgult szalagot. A teremőr, korhű egyenruhájában, abbahagyta a bóbiskolást, és gépiesen a tekeredő papírcsíkhoz kapott. Tudta, hogy régen mire szolgált a távíró, értette még a titokzatos jeleket, talán az egész vasúttársaságnál egyedüliként.

Dölyfös mozdonyfütty hasított a hűvösen metsző levegőbe.

Környékbeli házakból kikerekedett vagy gyanakvó-tekintetű emberek közeledtek a halott alagúthoz, otthoni öltözetük tetejére sebtében hosszú kabátot terítve. Mások inkább a vasútállomás irányába kocogtak, lavinaként magukkal sodorva mindazokat, akikkel a rendezett utcákon találkoztak.
 

Egészen pontosan 150 esztendőnyi késéssel  valami történt! A legenda felébredt, folytatni akarta saját kísértet-történetét.

Kibukkant a vonat. A soha el nem feledett, néha csak bátortalanul suttogva emlegetett vonat.

Mozdonya kopottan fekete, kéményéből sűrű füst és szikracsóvák szálltak nagy komolyan az ég felé. Mintha a füst lenne a kapocs a földi lét és valami másik világ között.

– Csak az égiek értik ezt! – A gazda, s tehenei sem láttak még ilyet. Nem hasonlított a simán gördülő, világos színekben pompázó vonatokra, melyek fényes ablakai mögött mindig fáradt és bamba tekintetű utasok merednek az üdezöld tájra.

Az állomáshoz érve kicsit csikorgott, gőz pöfögött a kerekek közül… és megállt. Sárgán világító ablakait pára lepte, az egyikre valaki belülről hóembert rajzolt, melynek gombjai és hegyes orra megfolytak, lassú cseppek indultak útnak.

Az egybegyűltek tisztes távolságból figyelték a néma szerelvényt, amely 150 éves késéssel, titokzatos zötyögés után megérkezett. Merthogy a ragacsos nyalókát és anyja kezét szorongató kisgyerektől, a fakó vasutas egyenruhát viselő, markában hosszú szalagot lobogtató aggastyánig mindenki biztos volt benne, hogy éppen ugyanaz a vonat futott be. Kétség sem férhet hozzá! Ugyanaz, korommal áztatva a csillogón feszülő vezetékeket. Többen már azon számolódtak, hová fogják fektetni az elődjeik által százötven éven át hasztalan várt ük-ükcsaládtagot, aki egykoron a megszokott módon indult haza a munkából vagy a bevásárlásból, és talán most megérkezett.

Egyetlen ajtó sem nyílt, egyetlen ablakot sem húztak le, egyetlen orr sem nyomódott belülről az üveghez. Még a mozdonyvezető – ha volt egyáltalán – kormos képét se látta senki.

Az épület falán díszelgő digitális menetrend kötelességtudóan mutatott néhány számot és érthetetlen betűhalmazt, majd a késést jelző ablak kivételével elsötétült. A késedelem lehetséges két karaktere helyére 2 csillag került, az 1-2 perces adatokhoz szokott szerkezet sehogy nem boldogult a 150 évnyi időveszteséggel. Mennyi lehet az percekben?

Az emberek tétován idézték fel a neveket – dünnyögtek, morogtak – akikről a legendák szóltak másfél évszázadon át. A peron mintásan lerakott kövébe gyökerezett lábakkal várták, hogy végre megvilágosodjon a rejtély: tényleg egyenesen a pokolba robogott-e akkor a vonat, így büntetve az emberiséget az esztelen száguldásért. Vagy tévesen letért a megszabott dimenzió kereteiről?

Megérkeztek másfél évszázad zarándokai. Megjárták mennyet s poklot talán. Ki várja őket? Mindjüket elsiratta rég valaki, ám már a gyászolók déd- és ükunokái sem élnek. A szerelvényen nem látszott sem háborúk, sem a didergő idők nyoma, csak vesztegelt ott, ahol máskor karcsú vonatok siklanak büszkén, ablakait meleg, sárga pára lepte.

Az állomáson akadt olyan, aki eltakarta a szemét.

Nem szállt le senki, mert most nem érkezett meg senki. Végleg elkéstek, most minek leszállni? Vagy 150 év után nincs is már utasa a szellemvonatnak?

Egy rövid, hetyke fütty szállt a magasba, és a mozdonyt betakarta a gőz. Vastag kéménye okádta a fekete füstöt, és erőlködve, kelletlenül – mintha nem hiányozna már a sok céltalan bolyongás után egy újabb – meglódult. Húzta a négy hozzánőtt kocsit. Nem visszafelé, az alagútba, hanem amerre még talán nem járt. Vagy ki tudja? Az emberek dermedten néztek a távolodó vonat után. A füst még sokáig lebegett a vaspálya felett, és a koromszagot évek múltával is érezték az apró falucska lakói…

Az utolsó kocsi hátsó peronján két árny, egymás kezét fogva, lelkükkel összekapaszkodva, lehajtott fejjel álldogált. Szemeikben könnycsepp torzította a töpörödő vasútállomás fényeit. Ők azok, akik napra pontosan 150 évvel ezelőtt, a füstszagú peronon leszállásra várakozva, egymás szemébe nézve, boldogságukban egyszerre mondták ki:

– Ez az utazás soha-soha ne érjen véget!