Alku 2.

Előzmény: Alku 1.

MISZTIROTIKUSOK

Erotikus és/vagy misztikus - Misztikus és/vagy erotikus

Alku

2.

A poharat forgattam, és látszólag azt a vizes csíkot figyeltem, amit mozdulataim nyomán a kopott asztallapon hagyott.  Mint egy csiga. Pohárcsiga, sörcsiga. Valójában egyetlen szót sem szalasztottam el, ami környezetemben elhangzott, és a kitárt ajtó előtti napsütötte járdán elhaladók mindegyikére vetettem egy-egy gyanakvó pillantást.

Olyan érzésem támadt, hogy megint hülyít, s már régóta figyel valamelyik sarokból, akár egy ronda pók. Talán az a bácsika lehet, aki – valami múltszázad-eleji kávéházból felejthette itt magát – a kihajtott újságja felett rosszallóan tekintett minden hangoskodóra… Mindegy. Van még egy-két perce, én érkeztem jóval hamarabb.

Úgy terveztem, hogy hajszálpontosan fogok belépni a kocsmaajtón, de már többször körbe-körbe kerülgettem a háztömböt, és attól tartottam, hogy meg fog látni – esetleg pont olyankor, amikor éppen az ellenkező irányba tartok –, és egyből felismeri a szándékomat. A szándékot, amit én sem értek pontosan, hiszen semmi jelentősége sincs, hogy mennyivel előbb érkeztem… Nem akartam nevetségessé válni, hát vonakodva beültem ahhoz az asztalhoz, amelyiknél régebben, először beszélgettünk.

– Persze az is lehetséges, miért ne lehetne az, hogy most is pontosan tudja, látja, mit csinálok, attól függetlenül, hogy én nem látom őt – morfondíroztam magamban, a félig telt pohárral játszadozva.

A kocsma homályosnak tűnt a kinti fényességhez képest, a pult bádogteteje hűsítőnek, a járda aszfaltja felett remegő hőséghez mérve.

Belépett egy nő. Bár öltözete egyáltalán nem volt kihívónak nevezhető, mégsem illett a kocsmai környezethez. Az a típus, aki zuhany alatt, vagy kopott farmerban ugyanolyan szép, ha nem sokkal szebb, mint más kétórás sminkelés után, és hosszú lábain nem egyensúlyoz, a legtermészetesebb módon viseli a magassarkút, mintha így született volna…

Még az ajtónak háttal ülők is ösztönösen odafordultak egy pillanatra. Én se törődtem vele, hogy a nő éppen a kritikus időszakban jelent meg – hiszen bármikor beléphet az, akire várok –, nem lestem már az ajtót, gyorsan elfelejtettem a járdát koptatókat… Csak a könnyedén hullámzó mozgást követtem egészen a pultig, majd a kocsma közepét elfoglaló egyik oszlopig, ahol egy pillanatra szem elől tévesztettem…  Amelynek takarásából a következő pillanatban előlépett az, akire vártam, és határozott léptekkel az asztalomnál termett.

Még tétován és reménykedve az oszlop felé pislogtam, amely mögött elveszett az előbbi jelenség, bár tudtam jól, hogy a finomarcú nő helyett a sasorrú, gonoszul vigyorgó komával kell beérnem…

– Hogy mersz sok ember előtt ilyet csinálni? – kérdeztem, amikor leült velem szemben.

– Láthatod… – mutatott körbe széles mozdulattal – nem pánikolnak. Hozzá vagytok szokva, hogy időnként olyasmit is láttok, amit nem kellene, és inkább el sem hiszitek a saját szemeteknek, minthogy gondolkodni kelljen rajta.

– Van benne valami… – bólintottam –, de azért az a jó csajszi, aki belépett, még ideülhetett volna az asztalomhoz. Hová dugtad?

– Én voltam, de erre már rájöttél.

– Rossz csere volt. De miért csináltad? Bujkálsz? – Próbáltam tréfás hangsúllyal elmaszatolni a kíváncsiságot.

– Túlságosan sokan ismerik már ezt az alakomat – simította végig durva vésővel faragott, borostával benőtt állát. – Nem nagyon érek rá – tette még hozzá, és hátradőlt, sárga fogaival vigyorgott, mint akinek az elkövetkező években semmi dolga nem akad, s éppen ebben a kocsmában akarja elverni az aktuális évtizedet.

– Akkor miért üzented, hogy találkozhatunk, ha már ennyire elfoglalt vagy, és nem is szívesen mutatkozol emberek előtt?

– Te kérted.

– Hm. Minden kérésemet teljesíted?

– Azokkal fordulj az aranyhalhoz…

Unott képpel oldalt fordulva, végignézte a pult mögötti polcot, és az ő sajátos módján rendelt valami színtelen töményt. A kocsmáros bizonytalan járással, de határozott kötelességtudattal kihozta…

– Önök kérték a vodkát? – Hangjában hitetlenkedés, hiszen nem hallhatta, valahogyan mégis tudta, mit szeretne a kedves, ijesztő arcú vendég.

– Csak az egyiket – könyörültem meg rajta.

– Mind a kettő nekem lesz – vetette oda asztaltársam, és az egyik felest hamar legurította.

A kocsmáros fejcsóválva tért vissza a pult mögé.

– Szeretnék segíteni neked – jelentettem ki.

– Haha! – nevetett fel a zord favágóarccal megátkozott koma.

Alig hittem a fülemnek! A kacagás csilingelt, gyöngyözött, akár egy számomra kedves-emlékű lányé a múltból – és ebben a pillanatban jöttem rá, amit tudatalattim korábban jelzett, csak nem vettem róla tudomást: – amikor női alakban belépett az ajtón, akkor is őt idézte fel.

– Kell még megszólalnom? – Igyekeztem legyűrni a megdöbbenésemet.

– Ahogy gondolod.

A poharamat szuggerálta, és nem lepődtem volna meg, ha a kétujjnyi sör hirtelen átváltozik egy… illetve: „a” mindig mosolygó, régen látott lánnyá. Tehát ez a bukott angyal tisztában van azzal, hogy szeretnék vele egy újabb alkut kötni – összegeztem magamban a tényállást –, sőt azt is tudja, hogy ellentételezésként régi szerelmemmel kapcsolatos dolgot remélek…  No meg persze azt is, hogy most mit gondolok.

– Ennyi? – törte meg a csendet önelégült vigyorral.

Bólintottam.

– Ne pazarold el a kívánságodat! – figyelmeztetett, lassan, megfontoltan ejtve a szavakat. Talán először láttam elgondolkodni.

Nem értettem, mit is jelentsen ez, de siettem tiltakozni:

– Tényleg azt akarom, mert nagyon fontos nekem…

– Ne röhögtess, mert elérzékenyülök!

– Szerintem ne használj olyan kifejezéseket, amiknek nem ismered a jelentését, mert ez így nagyon zavaros: a röhögés és az elérzékenyülés ütik egymást, értelmetlen lett a mondatod!

Megvonta a vállát, türelmetlenül a sarokban újságot olvasó bácsikára nézett, majd vissza rám, és közömbös, koppanóan fémes hangon közölte velem:

– Ugyanolyan értelmetlen, mint a te felvetésed.

Vártam. Nem voltam benne biztos, hogy ez nála is beválik, de nem szólaltam meg.

– Nem jön be – válaszolt a gondolatomra –, bár én nem tanultam marketing-kommunikációt.

– És magyar nyelvet sem…

– Azért hívtál, hogy ezt megtudjam tőled? – mocorgott a széken, mintha nagyon mehetnékje lenne.

Az első találkozásunkkor alkalmazott módszerrel rendelt nekem egy sört: a kocsmáros tudta és közreműködése nélkül teletöltődött a poharam.

– Azt mondta az a lány… – mutatott az anti-angyal a sörömre, és ahogy megcsillant a fény… Egy pillanatra annak a selymes tapintású hajnak a színét véltem látni!

– Beszéltél vele? – csodálkoztam.

– Hamarabb, mint veled.

– Mit mondott? – faggattam, és még ezernyi kimondatlan kérdés tolult az ajkamra. Torkom elszorult, szemem mintha olvadásnak indulna.

– Neked kívánt valamit.

Valamiért rosszat sejtettem, bár erre semmi okom sem lehetett. Nem bírtam megszólalni.

– Mindig azt mondogatta, hogy legyél egészséges, boldog és szerencsés.

– Mindig? … És mondogatta? Mit jelent ez?

– Minden szó magyarul van – flegmáskodott szokás szerint.

– Szóval többször is beszéltél vele, és ezt kérte tőled?

– Nem tőlem kérte, csak úgy, valakihez suttogta. Úgy éreztem, én vagyok az illetékes. Egyszer beszéltünk személyesen, mielőtt… – Elhallgatott.

Biztos voltam benne, hogy nem véletlen elszólás, valamit el akar mondani, de valamiért már előre tudtam, hogy a korábbi rossz sejtésem most fog beigazolódni.

Megkönyörült rajtam, és nem várta el, hogy akadozó nyelvvel, kicserepesedett szájjal kérdéseket tegyek fel, az ő közömbös stílusában folytatta:

– Baleset volt, közlekedési, nem élte túl, a ti dimenziótokban nem létezik.

Némán potyogtak a könnyeim.

– Több mint féléve történt, gazdasági manipulációkba keveredett, amit nem úszott volna meg – mondta színtelen hangján –, nem is akart visszajönni.

– Úgy érted, hogy túlélhette volna? – Igyekeztem nem szipogni.

– Újraélesztették. Nem akarta. Akkor beszéltünk, és azt üzente neked, hogy legyél egészséges, boldog és szerencsés.

Összeszedve minden erőmet – lesz, ami lesz – megfogalmaztam a javaslatomat:

– Mint a múltkor, megírom a veled való beszélgetést, ezzel növelem az image-edet, ha kell, te pedig cserében…

Megint a sarokba pillantott, ahol – tudtam jól, ezért most nem követtem a tekintetét – a bácsika olvasta az újságot… De miért olyan fontos, hogy szemmel tartsa? – villant át az agyamon, de megválaszolni nem maradt időm, mert az ijesztő tekintetű asztaltársam megszólalt.

– Ebből még bajom származhat, de rendben van! Egyetlen percet kaptok egymásra!