Levelek a széllel - Túlélet 1 - 2.

MISZTIROTIKA

Erotikus és/vagy misztikus - Misztikus és/vagy erotikus

A Túlélet és A második levél kissé kilóg a sorból: egyik sem erotikus.

Korábban is jelentek már meg erotikamentes írásaim,

amiket nagyon sokan elolvastatok, ezért bízom benne,

hogy a Túlélet-et is szeretettel fogadjátok.

MF (A szerző)

 

LEVELEK A SZÉLLEL

TÚLÉLET

1.

Mirella fürgébb volt a szélnél, elkapta a levegőben söndörgetett két papírdarabkát. Mielőtt két ujjheggyel a legközelebbi utcai szemetesbe ejtette volna, futólag rápillantott és inkább zsebre gyűrte, majd rosszallóan nézett a kukásautó után.

A gyerektekinteteket vonzó, hatalmas guruló tartály hátuljára felkapaszkodó munkások még újak lehettek, mert nyitva felejtették a kiürített edényeket, legtöbbjüket az úttest szélén hagyták, és nem foglalkoztak vele, hogy nyomukban játékos szél kergeti a szemetet.

Mirella végigülte a délelőtti előadásokat. A légbőlkapott cédulák csak ebédidőben akadtak a kezébe. Megborzongott: Ki tudja, milyen vírusok és baktériumok hemzsegnek mindkettőn és mostantól a zsebében is? A megsárgult, vagy egykor eleve sárgásra gyártott, tépett, vonalas lapon megint ugyanazokra a szavakra figyelt fel, mint az utcán, de ezúttal végigolvasta a mindkét oldalt kitöltő apróbetűket.

– Huh!

Úgy érezte, mint aki tilosba tévedt, elpirult, mint egy véletlen kukkoló, hiszen egy hagyományos, titkos napló bizalmas mondatait ismerte meg. Kinek van még manapság ilyenfajta irkája? Nem tudta, honnan jött elő az "irka" szó, amit Déditől szokott hallani, és ami sokkal-sokkal kedvesebben hangzik, mint az, hogy "füzet".

Nem a nyilvánosságnak szánt (lájkvadász) virtuális blog volt ez az írás, hanem a fizikai valóság, a legintimebb, az éjszaka csendjében papírra vetett gondolatok. Szertelen és csapongó, stilizálás nélkül, csak úgy, ahogy jöttek. Érdektelen dolgok is, rázósak is, olyanok, amiket az ember még magának is nehezen vall be. És ez még csak a kezdet lehet – a szöveg szerint – a java ezután következne.

Mintha Mirella nemcsak meglesné a naplóírót, hanem a fejébe is bekukkanthatna!

Akadtak olyan félmondatok is, amiken látszott, hogy az eltépett lap hiányzó részén sincsenek befejezve, de aki leírta, az úgyis tudja a folytatást.

Upsz! Ez betalált!

Mintha saját gondolatait olvasná vissza: Mirellát sokat foglalkoztatta az a megjegyzés, hogy a naplóíró szükségesnek tartja saját nevelését: "Mostantól mindennap kitűzök egy apró célt, és a sikerről este beszámolok. Haha! Ha nem este, akkor a másnapi siker pillanatában."

Az csak félig derült ki, hogy honnan jött ez az elhatározás, bizonyára az előző titkos bejegyzések okozták, de Mirella úgy érezte, hogy ugyanez a szándék akár az ő fejében is születhetett volna, hiszen egy ideje motoszkált már ilyesmi.

A lap másik oldalán a titokzatos szerző visszautalva megjegyzi: "Az apró célok a fő cél felé mutassanak!"

– Kipróbálom! – döntötte el Mirella, és már úgy forgatta a papírt, mintha azt eredetileg is neki szánták volna. – Lesz főcél, keresünk hozzá aprócskákat is...!

– Milyen jó is lesz, ha mindennap elérek valamit.

Teljesen a sajátjának tekintette. Neki szól! Még a betűk kerekítése is hasonlít az övére, ami kellő lökést ad a naplóírás elkezdéséhez.

– Mától szupertitkosan leírok mindent! – Kicsit beleborzongott a villámcsapásként érkező gondolatba, hogy majd az ő irományát is elolvashatja valaki. – Ha nem vigyáznék rá! Majd nem megyek a szélre és nem tépem szét!

Hazafelé sétálgatva figyelmesen nézte a fűben heverő szemetet és papírdarabokat, hátha talál még folytatást.

– De miért nem égette el? – Furcsállotta, hogy valaki úgy semmisíti meg a naplóját, hogy mégsem, hiszen közben bárki megismerheti. – Upsz! – Lehajolt egy füzetlap-szeletért. – Csak össze kell szedni!

Még ott, járás közben átfutotta, itta minden szavát, de a hiányzó rész ismerete nélkül nem nagyon értette, hogy mi szükség volt mindezt leírni. Most kicsit humbuknak tartotta – szégyellte is magát ezért az ismeretlen naplóíró előtt –, valami olyasmit érzett, ahogy a horoszkópra tekintünk: szeretnénk hinni benne, félünk is tőle, mégis kinevetjük, aztán megint elolvassuk.

– Miért érdekes az, hogy... valami... (itt hiányzott egy rész) csökkenti a ... Mit?... (Jelentős nagyságú papírdarab hiányzott, rajta a folytatás.) Sőt megszünteti, nem is tudunk róla...

Úgy érezte, hogy ezúttal minden lényeges dolog lemaradt.

– Szóval mire jó ez az üzenet? Mi a haszna? Miért kell ezt a semmit hosszasan magyarázni? – töprengett Mirella. – Mit javasolsz? – kérdezte mosolyogva az ismeretlen naplóírót. – Egészítsem ki a mondatokat? És vagy bejön, vagy mégsem!?

Elhúzta a száját. Nem akar ő más titkaival foglalkozni, majd lesznek sajátjai..

Lehetséges, hogy valami betegségről volt szó. Mindegy. Dédi jut ilyenkor eszébe, aki időnként a betegségeiről és a gyógyszereiről mesél, de nem ám panaszosan, sőt sajátosan kesernyés-optimistára veszi a figurát: "Ha egyik elmúlik, jön helyette másik!" És inkább figyelmeztetésül emlegeti azokat a "nyavalyákat" amik elkerülhetők vagy megelőzhetők... 

– Kezet kellene mosni sürgősen, nem a szemétből és a földről felszedett cédulákat fogdosni!

Az eléggé hiányos tartalmú lapokat alig kezdte személyes üzenetként felfogni, újra meg újra visszazuhant a kétkedésbe, a következő percben megint kinevette magát.

– Mi közöm ehhez is...? – kacagott, amint összeolvasott pár szót.

Közben sajnálta, hogy több papírszeletet nem talált – elszórakozna rajtuk –, a napló darabkáit messzire fújhatta a szél. Vagy valaki összeszedte, és most ugyanúgy rágódik rajta.

– Amúgy meg nem gond – vigasztalódott is rögtön –, mert mihez kezdenék ennyi sok okossággal?!

Befordult a sarkon, már látta a bejáratot. Lassabbra fogta a lépteit, hogy befejezhesse a gondolatot.

Biztos volt benne, holnapra el is felejti az egész napló-dolgot, bár az a célkitűzéses tanács akár hasznos is lehet... Ha mégis elkezd naplót vezetni – gondolta –, akkor célokat is kitűzhet magának, így teljes. Kisebbeket, nagyobbakat, baj nem lehet belőle...

Ekkor egy csípést érzett a vállán.

Odakapott, reflexszerű dühvel elmarta a merénylőt, majd ledobta a járdára és rátaposott.

A szúrás helye egyszerre fájt és viszketett, közben pillanatok alatt diónyira dagadt.

Méh vagy darázs? Nem tudta megkülönböztetni, mindkettőtől félt...Mégis... évek múlva is hálás lehetne a "védőoltásért", ha megértette volna a hiányos üzenetet.

 

2.

Dédi úgy ment el, ahogy élt: méltósággal, mosolyogva.

Mirella alig fogta fel a veszteséget. Ha belenézett a tükörbe, Dédi szemét látta.

– Mikor történt pontosan? – tudakolta, mintha ez lenne a legfontosabb.

– Megebédelt, elmosogatott, leült a konyhaablak mellé... tehát 1 óra után, de 2 óra előtt, mert akkor találtam rá – felelte Dédi szomszédasszonya, szeméből kicsorduló könnycseppekkel. – Szegény öreg barátnőm!

Nagyon megijedhetett, amikor rájött, hogy nem tudja a rokonok telefonszámát, és a címüket is csak nagyjából, mégis nekiindult megkeresni "öreg barátnője" hozzátartozóit, csak előbb kihívta a mentőt és az orvost.

– Ezt írogatta a konyhaasztalnál, gondolom, nincs jelentősége, de mivel a te neved szerepel rajta, hát elhoztam. – Egy kitépett füzetlapot nyújtott át Mirellának.

A lány szíve óriásit döccent, és minden egyes szó nagyot facsart rajta, pedig ugyanazok ismétlődtek:

"Mirella dédunokám, Mirella dédunokám."

A papír hasonló volt, mint amilyeneket a szél sodort elé, és az írás is...!

Hogy nem jutott eddig eszébe? Persze, hogy emlékeztette a saját írására, hiszen ő ugyanúgy kanyarítja a betűket, ahogy Dédi.

Így üzent? Elküldte a széllel. Amit a konyhaasztalnál írt, az meg a címzés lehet, vagy így akarta vele tudatni, hogy tőle származnak a talált naplólapok.

Nem is napló, csak abban a formában íródott levél.

– Köszi, Dédi!

Minden egybevágott!

Vagy ha mégsem a Dédi, akkor ki? Ez persze felesleges kérdés volt, de amikor annyira hihetetlen és megfoghatatlan ez az egész!

Mirella elhatározta, hogy újraolvassa az ebben a percben más értelmet nyert üzeneteket. Aztán gondolt egyet, elvonult a szobájába, előkeresett egy üres füzetet, és az első oldalára ráírta: "Mától mindennap kitűzök egy apró célt, és a sikerről este beszámolok". Óriási piros szívet rajzolt a "Mirella dédunokám" fölé, majd a lapot a naplóvá kinevezett irkán, az asztalán hagyta.

– Meghibbantam? – csodálkozott magán. – Miért üzent volna, amikor gyakran találkoztunk? Na jó, ellátott tanácsokkal, mert egyszuszra ennyit úgysem jegyeztem volna meg... De miért nem adta a kezembe tegnap, amikor még élt? És miért tépte szét... Meggondolta? ...Már ha tényleg a Dédi írta és nekem szánta? Mi lehetett a hiányzó részeken? Ott van a lényeg! – döbbent meg saját gondolatain.

Nem tudott sírni – de sűrű fátyol lebbent a szeme elé – és nem is akart. A megbocsátóan mosolygó Dédire hálás szívvel emlékezett.

Estig még számtalanszor felötlött előtte a naplóköntösbe öltöztetett üzenet, és egyre több kijelentésre és félmondatra talált magyarázatot...

"Fokhagymára minden bajban számíthatok" – írta például Dédi egyes szám első személyben. Milyen igaz! Mirella agyában abban a pillanatban átértékelődött a mondat, amikor a barátnője – akit Fokhagymaseggűnek nevezett – telefonált, és felajánlotta, hogy átjön aludni, "hátha úgy könnyebb".

És így tovább. A mondatfoszlányok kiegészültek, az érthetetlen utalások konkrét tanáccsá változtak. És mindenben Dédinek lett igaza, még azokban a rejtélyes dolgokban is, amiket Mirella nem értett, és nem is vett észre.

Amikor felment a szobájába, a piros filctoll – pedig megesküdött volna, hogy rajzolás után visszatette a helyére – a papírlapon hevert és a piros szív közepébe mutatott.