Költözködés 3.

Előzmények:
Költözködés 1.
Költözködés 2.

Ha a panzió...

- erotikus novellák -

második évad

Költözködés

3.

Ödön, a költöztetések tapasztalt szakértője elégedett vigyorral kezdte a platóra hordani a Jenő által átvizsgált dobozokat. Minden fordulónál úgy képzelte, hogy a nőt markolja, s őt helyezi fel az autóra, majd ráhasaltatja a másik dobozra…

Jenő is felmérte, mi maradt még a rakodásból, mert tapasztalatból tudta, hogy mindig előfordul legalább egyetlen olyan dolog, ami hiába van szem előtt, s hiába botlanak fel benne, mégis ottfelejtődik a régi lakásban.

– Jaj, bocsánat! – mondta gyorsan, amikor rányitott a háziasszonyra, akit éppen átöltözés közben talált.

Ahogy belépett, leesett a vállfán lévő, tarka ruha, és begyűrődött az nyíló ajtó alá. Ott állt tehetetlenül és zavarodottan a bugyiban-melltartóban toporgó, meglepett nő előtt, aki először eltakarta magát, majd felnevezett, és Jenő lábához térdelve próbálkozott az utazáshoz félretett ruha kiszabadításával.

A csúcsára állított háromszögre emlékeztető férfi leguggolt a nő mellé, és az ajtó mozgatásával még reménytelenebbé tette a koktélruha épségben előkerülését. Közben – akár valami erotikus társasjátékban – átnyúlt a háziasszony karjai között, hasa alatt… és igyekezetében egyetlen mozdulattal kibuggyantotta tartójukból a nő melleit. Elkezdte igazgatni, minek következtében elszakította a pillekönnyű anyagot, rálépett egy finom kézre, és majdnem hanyatt lökte a ház úrnőjét.

A nő leült a padlóra – Micsoda muris alakok! –, és úgy kacagott, hogy potyogtak a könnyei, remegtek a mellei.

Eközben a ház előtt a nénike felpróbálta magát a vezetőfülkébe, majd kijelentette, hogy ő ott szédülne, ezért vagy a platón fog utazni a kedvenc foteljében, vagy sehogy.

– Punktum! – tette hozzá.

– Rendben van, mama, akkor együtt megyünk – jelentette ki a házigazda, és az órájára pillantott –, mindjárt indulunk is!

A nénike ettől megnyugodott, és apró léptekkel kocogott befelé, elköszönni a lányától vagy menyétől.

A férfi a limuzinhoz sétált, és ujjaival dobolt a tetején.

Ödön felmászott a teherautó platójára, és megvizsgálta, hogy valami igénye-e kötözést vagy igazítást, mielőtt a hátul még szabadon hagyott helyet is telepakolnák. – Jenő meg hol lehet? – bosszankodott, mert ez a haverja feladata szokott lenni, ő pedig közölhetné a nővel, hogy együtt fognak utazni.

A nénike végigcsörtetett a házon:

– Merre vagy? – kereste a lányát vagy menyét. – Merre vagy?

– Öltözködöm… – válaszolt a nő az egyik szobából.

– Iparkodjál, mert mi elindulunk a fiammal!

„Hűha! Szóval a menye!” – gondolta Jenő az ajtó mögött, és visszagombolta ágaskodó falloszát.

A nő magára rángatta a tarka ruhát, apróra gyűrte a lemaradt melltartót, és futólag körbenézett, hová rejthetné, végül a férfi markába csúsztatta: – Dugd el, vagy inkább dobd ki! – súgta, majd haját igazgatva kisietett a szobából.

A költöztetésre váró utolsó darabokat csendben helyezték el az autón. A nő gondosan bezárt mindent, és három kulcscsomót adott le a szomszédban, ahogy – a vevővel – ebben előzetesen megállapodtak. A két férfi vetkőztető tekintettel figyelte minden mozdulatát.

Ödön fellépett a sofőrülésbe, Jenő a másik oldalon udvariasan előreengedte a nőt, s mikor a meztelen lábak a feje fölé értek, és a tarka ruha alatt nyakig fellátott, lerángatta volna azt a bugyit is… ehelyett észrevétlenül megsimogatta a combok belsőfelét. – „Remélem, nem sok szomszéd bámészkodik az ablakból!”

Elindultak hármasban, egy egész kocsirakományra való szállítmánnyal, amelyet a család előző életéből átmentenek az újba, az ország távoli pontjára.

Egyenletes tempóban fogyott alattuk az út. Sokáig nem szóltak semmit. A férfiak elterpeszkedtek, és gyakran sandítottak a nő összezárt lábára. Jenő tekintete nem is nagyon tudott elszakadni a 4/5-öd részben szabadon látható, feszes, hosszú combokról. Arra gondolt: ha Ödön, a sofőr nem tartózkodna a nő túlsófelén, és nem vetne ugyanoda lapos pillantásokat, vagy ha éjszaka lenne és sötét a vezetőfülkében… akkor a keze már régen az eltakart 1/5-öd területen kutakodna.

Ödön meg volt győződve arról, hogy megállhatnának egy félreeső helyen, és szétnyithatná azokat az ingerlő combokat, ha Jenő nem utazna velük, a nő túloldalán…

Azt, hogy a nő mire gondolhat, egyikük sem sejtette, mert csak nézett előre, mint aki a szaggatott felezővonalakat számolja. Mindketten, egymástól függetlenül reménykedtek, hogy a pakolás közbeni apró próbálkozásnak lehet folytatása… Hiszen Ödön viccelődés címén megfogdosta, és semmiféle tiltakozást sem tapasztalt, Jenő pedig a félig levetkőzött nőt tovább vetkőztette, sőt játékosan a kezébe adta a falloszát, majd kevésbé játékosan egyetlen pillanatra benyomta a nedvességben úszó barlangba… amikor meglepte őket az anyós, és a nyomulós farkat hamar el kellett csomagolni. Jenő még mindig kételkedett benne, hogy valóban megtörtént az a pillanat, s mégsem csak az élénk képzelete játszotta el.

Ha a haverok tudtak volna egymás kalandjáról, talán nem telik el az út első 30 kilométere szótlanul.

– Mindjárt fékezünk egy kicsit! – szólalt meg a sofőr, és a jobboldali, hosszú combra nézett.

A nő először nem értette, majd felkacagott:

– Észrevette, hogy én is vezetek? – Közben reflexszerűen ő is nyomta a képzeletbeli fékpedált. – Bocsánat, megszokás!

– Szeretem, ha segít valaki, mert egyedül nem olyan érdekes. – Ödön a sebességváltóra tette a kezét, hogy közelebb kerüljön azokhoz az ingerlő combokhoz.

– Azért csak szóljon rám nyugodtan, ha rosszul csinálnék valamit!

– Akar esetleg indexelni is? – nevetett a sofőr, amikor előzés közben a nő beletaposott a képzeletbeli gázpedálba.

– Így, a levegőben, vagy nyúlkáljak oda…?

– Maradjunk a nyúlkálásnál, ha ez a kedves kollégámat nem irritálja túlzottan… – Ödön a haverjára nézett, hogy szólaljon már meg, s mert észre kellene vennie, hogy itt most helyzet van…

Mielőtt Jenő válaszolhatott volna, a nő felelt:

– Szerintem a kedves kolléga minden jóban benne van, legalábbis így mutatta nekem… De mi lenne, ha tegeződnénk, ha már így össze vagyunk zárva? – indítványozta. – Lilla vagyok.

– Szia, Lilla, mindjárt megállunk a puszikért… – mondta a sofőr.

Jenőnek megjött a hangja:

– Nekem máris adhatod! – Magához húzta a nőt, és szájon csókolta, azaz kissé félrecsúszva, a szája sarkában.

– Te nagyon nyomulós vagy! – húzódott el Lilla, hogy egy pillanat múlva az eredeti pozíciónál még közelebb helyezkedjen. – Megfigyeltem, hogy nem sokat kérdezősködsz, inkább cselekszel.

– Ez baj? – Jenő búbánatos képet vágott.

Közben Ödön a tőle távolabbi térdre helyezte lapáttenyerét:

– Elfelejtettél fékezni! Mi lesz így velünk, ha te csak a kedves kollégámmal foglalkozol?

– Jól van, téged is kezelésbe veszlek, a fékezésért meg bocsi! Jár valami büntetés?

– Elfenekelés. – A sofőr Lilla térdének megnyomásával jelezte, hogy kis gázt kell adni.

– Azt hittem, meghúzod a hajam, vagy meg kell mutatnom a bugyimat, de látom már, hogy nem ovis játékokban utazol – nevetett a nő, akinek válla körül továbbra is Jenő karja tartózkodott, és a fanyüvő kar olyan erővel lapította magához, hogy Lilla kénytelen volt kitámasztani a férfi terpesztett lábai között. – Hát nem egy ovis kirándulás a miénk, az már biztos!

– Hozzá lehetsz szokva felnőtt férfiakhoz… – jegyezte meg Ödön, és egyből meg is bánta a célozgatást, ám Lilla ezen is csak nevetett:

– A férjem már kinőtt a bugyi-kukucskálásból, és egyéb ovis dolgokból, de lassan elfelejti a felnőtt férfi szerepét is.

– Hány év van köztetek? – Ödön keze fentebb kúszott a combon.

– 22, az ő javára.

A férfiak hallgattak, magukban értékelték az információt.

– Na, mi van? Nem lesz elpopsizás? – szólalt meg Lilla, amikor egy útépítésnél felállított jelzőlámpánál elfelejtette megnyomni a képzeletbeli féket, és erre Ödön keze se figyelmeztette.

– Itt, a munkások előtt nem lehet. Még a bakancsukba öntenék a forró szurkot! – A sofőr felhúzta az ablakot, mert füst, por és kátránybűz áradt befelé.

– Ja, hogy szégyenlősek vagytok… erre nem is gondoltam. – Lilla mindkettőjükre rámosolygott. – Akkor a bugyimat nem is fogom lehúzni elpopsizáshoz… – Az órájára nézett: – Mikor is indultunk? 50 perce? – Elővette a telefonját és villámgyors sms-t pötyögött.

– Mit csinálsz? – kérdezte Jenő, a nő melléig behajolva.

– Szereztem 50 perc alibit. Megírtam, hogy most indultunk el. "Végre!"

A férfiak összenéztek Lilla feje felett.

Amint zöldre váltott a lámpa, és elhaladhattak a hosszan elnyúló útépítés mellett, a középen ülő nő Ödön felé fordult, és lehúzta a farmer cipzárját. Mire Jenő következett volna, az már kiszabadította a falloszát, és biztatta Lillát:

– Gyere csak, szépségem!

– Jaj, a kollégád le van maradva! – A sofőrnél is befejezte a kibontó műveletet, majd lábát előrenyújtva, kezével kétoldalt elmarkolta a farkakat.

A következő egy órában beszélgettek, vicceket meséltek, és időnként megdicsérték Lilla két fáradhatatlan kezét.

– El bírnám viselni egész nap! – sóhajtott Jenő. – Mikor állunk már meg?

– Nem vetted észre, hogy a sztrádán megyünk? – morgott Ödön. – Még úgy háromnegyed óra, és lehajtunk.

– Én még bírom, ha ti is bírjátok!  – A nő lassúbb tempóra váltott.

– A szád is ilyen jó, mint a kezed? – kérdezte Jenő.

– Jól cumizok, elhiheted.

– Muti!

– Menetközben? Szó sem lehet róla, szédülök, ha nem nézhetek ki az ablakon.

Három szempár vizslatta az út mindkét oldalát.

– Szóljatok, ha láttok valami megfelelő helyet! – figyelmeztette Ödön a társait.

Ekkora járművel nem tanácsos behajtani az erdőbe, még csak letérni sem az útról.

– Kiveszünk egy szobát! – mutatott Lilla a „PANZIÓ 1000 MÉTER” táblára.

– Ötven percre? – csodálkozott Jenő, főleg a nő vállalkozó kedvén.

– Mindegy az nekik, kiadják 5 percre is…

A teherautó már lassított, Lilla is a képzeletbeli fékre készítette a lábát. Bekanyarodtak a panzió parkolójába.

Ödön rátolatott az épület oldalsó falára, eléggé szorosan aggoz, hogy senkinek se jusson eszébe átmenni a szűk helyen. Megfogva Lilla kezét, és lesegítette a vezetőoldalon. – Egymásután felmegyünk, a másik lent őrködik… – vezényelt, és már tolta fel a nőt a zárt platóra.

– Ez már előbb is eszedbe juthatott volna – dörmögött Jenő –, eddigre már kétszer… – Nem folytatta, mert amazok már a rakodótér belsejében nevetgéltek. – Nézte a parkolóban távolabb várakozó négy autót, és percenként leste az óráját. – Alszotok? – kiáltott fel a számára fejmagasság felett tartózkodó társainak. – Nagyon csendben vagytok!

– Jön valaki? – kérdezte fentről Ödön.

Jenő gyorsan körbepillantott:

– Még a madár sem jár erre…

– Akkor gyere te is! – hallotta Lilla vidám hangját.

Az autó belsejében, a félhomályban átgázolt néhány akadályon, és az oldalt lévő fotelban találta meg a többieket. – Ha ezt a nénike látná! A kedvenc fotel! – A nő Ödön ölében lovagolt, ruháját deréknál összefogva, még arra sem pazaroltak időt, hogy levegyék.

– Gyere erről! Elférsz? – Lilla mozgása megállt. – Nem érlek el… és ha felállsz valamire?... Várjatok csak! – Felemelkedett Ödön falloszáról, igazságos mérleg-szerűen elhelyezkedett a férfiak között.  – Te már jöhetsz is vissza hátulról… Te meg mért nem vetkőztél még le? – Ugyanabban a tempóban engedte be a szájába az egyik falloszt, ahogy a másik taszigálta hátulról.

Cseréltek. Jenő mérete miatt Lillának jókora terpeszben kellett bedőlnie, de nem volt egyszerű ehhez elég helyet biztosítani.

– A fél rakományt át kell rendezni egy ember miatt! – viccelődött Ödön, türelmetlenül várva, hogy az ő farka következzen a duzzadt ajkak között. – Beleállt a derekamba valami rúd! Mit meg nem tesz az ember a haverjáért? Csak azért, hogy másodiknak ő is megdughasson egy jó pinát!...

Lilla kieresztette a szájából a reklamálós farkát:  – A kedves kollégád előbb járt ott, mint te… – Engesztelésképpen a golyókat kezdte szopogatni.

– Hol csináltátok? – csattant fel a sofőr. – És mikor?

Válasz helyett Lilla felegyenesedett, leültette Ödönt a sokat megélt fotelba. – Ki tudod nyújtani a lábad?  Dőlj hátra, amennyire csak tudsz! – kérte izgatottan. – Még hátrább, hogy vízszintesen rád tudjak hajolni! – Szeme egyszerre volt tompa és csillogós. – Olyan régen csináltam már ilyet… remélem sikerül! – Egyik lábát átlendítette a férfi felett, és kipirulva, lassan ráült a falloszra, kezével bevezette a barlangjába. – Tedd szét a lábad! – Egészen rálapult a sofőrre, és hátraszólt a farkát markolászó, tanácstalan Jenőre: – Akarsz popsiba rakni? Térdelj le!... Elérsz?... Ez aaaz!

Egy idő múlva, két nyögés között Lilla megszólalt: – Nem merem megnézni az órámat. – Bírjátok még?

– Nem – hangzott fel egyszerre.

– Akkor nyomás! Így akarom, hogy elmenjetek. Lehet?

Válaszra már nem volt szükség, mert érezte a mindkét nyílásban lelassuló mozgást, az egy-két tétova lökést, és melegség árasztotta el.

Visszanéztek a panzióra, a parkolóra, és a teljes rakománnyal – köztük a megviselt kárpitozott karosszékkel – elindultak, hogy megtegyék az országot átszelő útjukból a hátralévő néhány kilométert.

Vége

Költözködés 1.

Ha a panzió...

- erotikus novellák -

második évad

Költözködés

1.

– Mért van az, hogy sose punciba akartok élvezni, ti pasik?

– Kikről van szó? – fordult meg hirtelen a férfi, mint akit hátulról leöntöttek.

– Általában a pasikról.

– Kik nem élveznek a puncidba!? Kik nem akarnak?

– Ne csinálj már mindenből viccet! – A nő belelépett a papucsába, ezzel vizuálisan további 10 centit nyújtott a végtelen hosszúnak tűnő, feszes combjain. Dúlva-fúlva kibújt az alváshoz használt, félfenékig érő pólóból, összegyűrve az egyik sarokba dobta, mégis odarúgta a csillogó papucsot is, tomboló ciklonként, meztelenül vonult végig a lakáson, s két ajtó csapódott a nyomában. Harsány csobogással zubogtatta a vizet.

A férfi – akit barátai és ismerősei csak Ödönnek hívnak – tisztában volt vele, hogy a víz csak folyik és folyik, Közben Emma a tükörképét nézegeti perceken át. Ha ilyenkor, ahogy régebben tette, követné barátnőjét a fürdőszobába, különféle akrobatikus mutatványok közepette találná. Már-már túlzóan ügyelt a testére, minden porcikájára, reggel-este leellenőrizte még a punciját is, és büszkén vallotta, hogy 4 év alatt egy cseppet sem változott, semmije sem… De hová is változna a 26 éves nő teste reggeltől estig és estétől reggelig?

– Mi a fene baja van már kora reggel? – csodálkozott Ödön, ám túlságosan nem vette a lelkére a dolgot. – Hiszti – állapította meg. – Biztos is mára elő volt neki írva egy dugás, valami személyi edző meghatározta, hogy ruganyos maradjon a pinája…

Ha meglátogatná a fürdőszobában, még akár össze is jöhetne a zuhany alatt valami – hiszen a farka már az ötlettől félárbocon áll –, de tapasztalatból tudja, hogy Emma hamarabb megnyugszik, ha zavartalanul nézegetheti magát.

– Majd kibújik lecsillapodva, aztán addig illegeti magát, amíg kiprovokál egy második menetet. – A férfi megvonta a vállát: Ha így lesz, ő nem akarja elrontani a játékot, de ha tartana még a duzzogás, az sem olyan vészes, mert ma reggel ő már élvezett egy nagyot, és nem árt tartalékolni energiát esetleges napközbeni akcióra…

A hálószoba ablakához lépett, ropogtatósakat nyújtózott, és próbált visszaemlékezni, hogy mi is annak a településnek a neve, ahová mennie kell.  Először felvenni a kollégáját, aztán a villasoron hatalmas kovácsoltvas kapu – azt mondták, el sem lehet téveszteni –, utána…  valami… ami több, mint 200 kilométer távolságban található.

– Te csak ne legyél olyan átkozottul öntelt! – Hallotta a háta mögül.

Emma kivett valamit az ő oldalán lévő, natúr éjjeliszekrény fiókjából, és – miközben a zuhanyrózsa zuhogva ontotta a vizet – továbbra is szárazon, de pucéran visszasietett.

– A vibri lehet… – morogta Ödön, majd kilépett az erkélyre. – Tán az éjjel elfelejtette?

Az évek során megszokta, hogy a barátnője ragaszkodik a kis műanyag berregőjéhez – esküdni mert volna rá, hogy ezt is valami fitnesz-guru ajánlotta –, és gyakran hallotta félálomban az irritáló zizegést. Reggelente pedig előfordult, hogy Emma lába között látta a műfalloszt, amit vagy kivett a nő még elalvás előtt, vagy kilökődött magától, sosem derült ki az igazság. De Ödön egyáltalán nem bánta az apró konkurenciát, a mérete miatt különösen fölényben érezte magát. Emma is gyakorta hangsúlyozta nevetve:

– Ez az én méretem – farkánál fogva húzta magához a férfit –, ha megtanulod rezegtetni, kidobom a másikat!

A férfi gyanította ugyan, hogy a rezgésen túl még néhány feltételnek meg kellene felelnie – például az esti akció helyett nem szabadna ájultan zuhanni a franciaágyba –, de ilyenkor büszkén mosolygott.

Nekitámaszkodott az erkélykorlátnak, és fejét lehajtva, elégedetten nézegette a saját falloszát, ami még így, higgadt állapotban is tekintélyparancsoló darabnak látszott.

– Na, jó, este már ki a fenének van ereje a keféléshez? De reggel nem szoktam kihagyni! Ki nem hagynám!– Ma is első dolga volt, hogy megmártózzon az oldalán fekvő nő barlangjában. Először csak egy ujját dugta be, majd a csillogó nedvességről és barátnője testhelyzetéből úgy ítélte meg, hogy „mehet a java”. Később, amikor rövid tömködés után Emma is észhez tért, a fejéhez térdelt, és határozott mozdulatokkal a szájában fejezte be, amit elkezdett. – Még ásítani se volt ideje! – vigyorgott. – Lehet, hogy nem is emlékszik, hogy a pinájában is jártam? – töprengett. – Ez a baja?

*

Pár utcával arrébb is zajlott a reggeli készülődés.

Jenő a vécécsésze fölött bambulva, lassú mozdulatokkal húzogatta a bőrt.

– Sokáig tart még? – kopogtatott türelmetlenül a felesége, és abban a pillanatban, ahogy szokta, be is lépett a fürdőszobába.

– Rendes házakban nem a fürdőben van a vécé… – morgott a férfi.

– Igyekezzél, mert mindjárt dudál a haverod!

Az asszony behajolt a mosdókagyló előtt, és ütőképes fenékrázások kíséretében fogatmosott. Jenő odasandított, és megállapította, hogy a méret xxl-es. de a forma kifogástalan. A mozgás meg egyenesen praktikus: Bedugni valamit oda, ahol a vaskos combok találkoznak, és csak élvezni a szitáló félgömbökkel táncoló, izzó odút…

Jenő felsőhajtott. A felvázolt stratégia legelső lépése jelenti a legnagyobb problémát: „bedugni.”

– Odaengedsz egy pillanatra, megmosni? – kérdezte csendesen az asszonyt.

– Mosd a kád fölött! – hangzott elutasítón a nő fogkrémes válasza, de azért kíváncsian odafordult: – Sikerült valami? – Elkerekedett szemmel nézte az előredüllesztett csípő takarásából kiemelkedő falloszt. Vizet vett a szájába, gyorsan kiköpte, majd újabb kortyok újabb öblítéshez, de közben már szorosan a férje mögé állt, és kétoldalról átkarolva kezelésbe vette a rakoncátlankodó szerszámot.

Furcsák voltak így együtt. Jenő valamikor a tizenéves kor közepén megállt a növésben, és rendre lemaradt minden haverja mögött – alatt –, csak széltében gyarapodott. Vállai olyan erőt sugároztak, mint egy fanyüvőé, így nem is nagyon zavarta a magasság-hiány, és a lányok is tapadtak rá rendesen. Mellkasa, hasa, akár a beton… csak ne vállig érne az alacsonyabb csajoknak!

– Megpróbáljuk? – szorította meg az asszony a kezében rázkódó falloszt.

Nyögésszerű választ kapott, amit nem kezdett el dekódolni, inkább jó szélesre tornázta a vastag, de arányosan formás lábak közötti távolságot, és – kiengedve férjét a húzogatós ölelésből – a kád oldalára támaszkodott.

Jenő egyből felmérte, hogy a magasság megfelelő, eltűnt a szintkülönbség. Ujjaival széthúzta a húsos ajkakat, és falloszát berakta addig, amíg egyébként is belátni egy kitárt punciba. Ez is nagydolog, ritkán jár ilyen mélyen! Igyekezett úgy mozgatni, hogy egyetlen centit se adjon fel a meghódított folyosóból, amennyire csak tudott, odalapult az asszonyhoz, és ráhagyatkozva annak óvatos rezegtetésére, élvezte a helyzetet.

– Ha ezt a haverok látnák! – Hangosan persze nem mondta ki.

Változatos viccelődés célpontjai ők, a feleségével. A nagydarab nő és a félbe-maradt férfi. Az ismerősök összenéznek mögöttük, a haverok pedig meg is jegyzik:

– Hát öregem, lehet ám kapaszkodni!

– Van is mibe… – válaszolja ilyenkor, és néha hozzáteszi, a haverok idomtalan, formátlan nőire célozva: – és legalább van is értelme kapaszkodni!

Azt nem tudhatják a rosszmájú és irigykedő haverok, hogy azért nem annyira felhőtlen a szexuális viszony, mint mutatja. Mert kapaszkodik ő rendesen, van is mibe, és a felesége türelemmel viseli a nehézségeket… de ritkán jut valami kézzelfogható eredményre. Kitalált kínjában egy masszírozós módszert, aminek köszönhetően – vagy azért, mert a terápiában vakon hinni már fél siker – mintha visszatérni látszana, ha csak ritkán is, a régi-régi lelkesedés.

Most is, ahogy ügyelt rá, nehogy a farka kicsusszanjon a robbanómotor-szerűen rázkódó barlangból, úgy tűnt, mintha egyre jobban kitöltené a hüvelyt. Ez az öntudatosság, mint a magának kifejlesztett masszázs-terápia, visszahatott a gyakorlatra, és valóban ki merte már húzni néhány centire, és büszkén visszatolni… Fölényesen rávert a felesége hófehér fenekére, játékosan belekapaszkodott a hajába, és közben egyre gyorsabban mozgott be-ki…

(Folyt.köv.)

 

Folytatás:
Költözködés 2.

A gyakornok

Ha a panzió...

A panzió erotikus meséi

 - erotikus novellák -

A gyakornok

Hivalkodóan áll a városból kivezető út mellett, akárcsak az erdő szélén az a négy-öt lány, kicsivel arrébb. Szélesen elterülő parkolójában húszpercenként megáll vagy indul egy autó, különösen a déli és az esti órákban, mert szájról-szájra terjed a konyha híre.

Bánfi májból senkisem látott még akkora adagot, és sohasem evett még olyan finomat, mint a panzió éttermében.

– Nem ízlett? – kérdezte a pincér ravaszkás mosollyal, amikor a tányéron rekedt maradványra pillantott.

– Majd legközelebb folytatom…

– Legyen szerencsénk, de mindig frisset tálalunk!

Péter törzsvendég lett. A következő alkalommal már az étlap bőséges kínálatával is küszködött – mennyivel egyszerűbb lenne „a” és „b” menüből választani –, és inkább a pincérnőt mustrálta óvatosan, mint a betűtengert tanácstalanul.

– Mit ajánl?

Óriási, fekete szemek néztek vissza rá:

– Csak bökjön rá valahová, s nem fog csalódni!

Egy héttel később …

– Remélem, nem ettél semmit!

– Fogyóztatni akarsz? Nagy a seggem?

– Muti!

– Ne akard elhitetni, hogy nem a seggemet nézed, amikor háttal állok! Szóval: nagy?

– Attól fog megnőni, ha napközben a fiókból csipegetsz. Egy kis csoki, egy kis joghurt, egy kis süti…

– Nem láttál még csokit enni! Sütit sem! A joghurtot vállalom.

– Most ennél valami finomat?

– Egyfolytában korog a gyomrom, mióta rám szóltál, hogy ne egyek… Hol gondoltad?

A felvezetés időzítése tökéletes volt, a kérdés a legjobb pillanatban hangzott el.

– Itt. – Bekanyarodtak a panzióhoz.

Péter néhány héttel ezelőtt kapott egy gyakornokot Nikolett személyében. Először kicsit tiltakozott – mondván, sosem akart óvóbácsi lenni, és különben is mindig egyedül dolgozott, mióta világ a világ, az apró helyiségben –, aztán beletörődött, de napokig a szokásosnál kevesebbet tartózkodott az irodájában. Amikor azonban egy sürgős munka az asztalához láncolta – gyakornokával összezárva –, és rájött, hogy a lány pillanatok alatt megold dolgokat, ismeri a feladatok deriválását, és még iszonyatosan kreatív is… Magában visszavont minden ki nem mondott megjegyzést, amik főleg a világban szaladgáló, „üresfejű pinákra” vonatkoztak. Egy újabb napra volt szüksége ahhoz, hogy túllépjen a tőmondatos-utasítgató, egyoldalú diskurzuson, és kifejtendő kérdéseket is feltett a lánynak, sőt érdeklődéssel hallgatta a választ. Ezután felgyorsultak az események, és mind gyakrabban azon kapta magát, hogy az asztalán heverő iratkötegek helyett Nikoletten felejti dioptriás tekintetét.

– Mit ennél? – kérdezte a lánytól a panzió éttermének egyik ablak melletti egyik asztalnál.

– Ami gyorsan megvan. Nem túl drága hely ez? – Nikolett kinyitotta az étlapot, és az árak oszlopát kezdte tanulmányozni.

– Úgy fogsz választani, hogy „fél adagot kérek a legolcsóbból”? Nem volt elég egyértelmű induláskor, hogy meghívtalak?

– Nem tisztáztunk semmit, csak mondtad a magadét. Ha te fizetnél, amit nem szeretnék, mert önköltséges csaj vagyok, akkor sem a legdrágábbat enném.

– Ezek valami elvek nálad? Mert akkor megegyezhetünk abban is, hogy ma én, legközelebb meg te…

– Oké! – vágta rá a gyakornoklány, és belemélyedt az étlapba.

Péter egy egész hetet tépelődött ezen a meghíváson, hiszen mégiscsak a gyakornokáról van szó, meg – „ugye” – a korkülönbség… Azt már magának sem vallotta be, hogy a kudarctól is fél, a várható visszautasítástól. Hiába kerültek nagyon közel egymáshoz napi nyolc órában, összezárva, mint cellatársak, és már természetesek voltak köztük a viccelődések, és szinte észrevétlenek az apró érintések… egy közös étkezés azért mégiscsak más.

– Úgy döntöttem, hogy rád fogom bízni magam. – Nikolett félretolta az ételek hosszú listáját.

– Nem fogod megbánni!

– Na, éppen ettől tartok! Elnő a seggem és nem fogunk ketten elférni az irodában.

– Majd kérünk egy nagyobbat... Vagy ülsz az ölemben. – A férfi maga sem tudta, hogyan szaladhatott ki a száján efféle mondat, de a lányon nem látszott a felháborodás legkisebb jele sem.

– Elbírnál egy hatalmas segget az öledben? Képzeld csak, ahogy kétoldalt lefolynék a combodon, a súlyról nem is beszélve… Meg akkor a cicim is megnőne, gondolom én, s a falig hátratolnánk a széket, el sem érnénk az asztalt, legalábbis te nem… Soroljam még?

– Sikerült választani? – kérdezte a harmincas, karcsú pincérnő, Péter a nevét is tudta: Angéla.

– Arra fönt mi van? – mutatott a lépcsőre, felelet helyett a gyakornoklány, kihasználva az időt, amíg Peter összeráncolt homlokkal megkeresi a kinézett fogásokat.

– Szobák. Kisebbek, nagyobbak, és a panzió mögött azok a faházak is idetartoznak.

– Valamelyiket meg lehet nézni? – kérdezősködött tovább Nikolett.

– Természetesen. Adok egy olyan kulcsot, amit most kaptam vissza, úgyhogy előfordulhat egy kis rendetlenség a szobában, de kukkanjanak be nyugodtan. Ebből éppen nagyon jó a kilátás az erdőre. – Elővett a kötényzsebből egy kulcsot és az asztalra tette. – A rendelést előtte vegyem fel, vagy utána?

– Hány perc, míg elkészül?

– Tíz-tizenöt, attól függően, mit rendelnek.

– Akkor jó lesz utána is – rendelkezett a lány. – Jössz? – fordult Péter felé, és türelmetlenül felállt a székről.

A férfi a távozó pincérnő után nézett:

– Mit akarsz látni? – Végre sikerült szóhoz jutnia.

– Neki jó segge van? – kérdezte Nikolett, de már három lépésre járt. – Jössz? Ez egy kirándulás, nem? Aztán majd ráérünk tömni a fejünket!

Az emeleten a négyes kulcs éppen a lépcsőfeljáróval szemközti ajtót nyitotta.

– Mit szólsz? Franciaágy… – Nikolett, mint egy kislány élete első nyaralásán, ugrándozott, lehuppant az ágyra, majd felpattant, benyitott a fürdőszobába: – Itt nemrég jártak előttünk. Ki fürdött a kádacskámban? Érzem a tusfürdő illatát. Tudod, milyen régen nem fürödtem kádban? Mindig zuhanyozni szoktam… – Megint végigterült az ágyon, onnan mosolygott. – Lehet, hogy itt keféltek előttünk? – Nagyot szippantott a levegőbe: – Érzem a spermaszagot!

Péter még mindig az ajtóban állt.

– Gyere már ide! – szólt rá a lány. – Szerinted is keféltek itt előttünk? Hátulról döngettek? Mit gondolsz?

– Mit csinálsz? – A férfi megdöbbenten látta, hogy a gyakornoklány fekve, kígyómozdulatokkal kibújik a ruhájából.

– Megfürdök. – Olyan természetességgel mondta, mintha mindig ebbe a panzióba járna tisztálkodni. – Láttam, hogy itt felejtették mind a két illatot, mármint a tusfürdőket. De az is lehet, hogy a panzióhoz tartozik. – Meztelenül lépdelt a fürdőszobába. – Van itt egy tiszta törölköző is! – kiáltott kifelé a nyitott ajtón – Elfelezzük?

A férfi úgy érezte magát, mint akit jól fejbekólintottak, s mint akivel ezután megitattak egy üveg pálinkát. Kipirult, kóválygott a feje… Gépiesen vetkőzni kezdett.

Csobogott a víz, a lány dudorászott.

„Ha ezt látnák a cégnél?!  – mormogta tompán. – De mit is? Hogy egy panzió szobájában levetkőzöm, majd belépek az innen nyíló fürdőszobába, ahol egy lánykéz nyúl ki a habok közül?  Vagy azt látnák, ahogy ez a kéz határozott mozdulattal megfogja a régen-használt szerszámomat?...”

Nikolett félig fekvőhelyzetéből felült a kádban, és gondolkodás nélkül bekapta az éppen megfelelő magasságban talált, odahúzott falloszt. Harmadáig kieresztette, közben a nyelvét rezegtette a makkon. Hangosakat cuppogott, végig-végignyalta teljes hosszában, egyenként megízlelte a golyókat, majd felfelé nézve az arcához mérte a férfi péniszét.

– Jó nagy! Nézd meg, eddig érne, ha bekapnám az egészet! – Azért majdnem sikerült teljesen eltüntetnie a szájában. Lassan eresztette ki, nyelvét folyamatosan mozgatva, és újra meg újra elismételve… – Bejössz hozzám, vagy így akarsz elmenni? – kérdezte, de hirtelen eszeveszett tempót diktálva magának, szopta, szívta, amíg száját el nem árasztották a törtető nedvek.

Nikolett nézegette a művét:

– Jutott ám mindenhova! – Egy puszit lehelt a makkra, majd szokásos szertelenségével és kiszámíthatatlanságával, teljes terjedelmében végignyalogatta a falloszt. – Mehetünk enni! – Kiugrott a vízből, körbetekerte magát a törölközővel és az ablakhoz szaladt. – Tényleg csodás a kilátás! Megkefélnél úgy, hogy én közben nézek kifelé? 

Vége