Őszi erotikusok
erotikus novellák
2. évad
Megmutatom
– Akarod látni a farkamat?
– Van róla fotód, vagy élőben gondoltad?
Peti egy pillanatra zavarba jött, de nem akarta elereszteni a nagy nehezen összegyűjtött bátorságot, rögtönzött.
– Azt hiszem, kinőtünk a képeskönyvekből.
– Tudod, a neten ismeretlenek küldözgeti a farkukat fotón, meg videón, ahogy kiverik, és úgy gondoltam, hogy te is ilyen vagy. – Dóri belepirult, mire mindezt egyszuszra elhadarta.
– Én élőben szeretem.
– Szoktál játszadozni... vele?
– Hát... Ki nem?
– Én nem, mert nekem nincs.
– Odaadom.
– Most akkor meg akarod mutatni, mint egy műtárgyat, vagy ki akarod verni előttem, vagy nekem kellene játszanom... vele?
Peti a legelső verzióval is megelégedett volna, ám a választási lehetőség zavarba hozta, és félt, hogy a percek alatt elért eredményt most egyetlen rossz mondattal lerombolhatja.
– Nekem bármelyik megfelel, ami neked is jó! – vágta ki magát.
Mindketten megilletődötten tanulmányozták a megsárgult, kikopott, elkóborolt falevelekkel tarkított "fűre lépni tilos" területet.
A párbeszéd egy szeptemberi délutánon hangzott el, a vasútállomás közelében fekvő park félreeső zugának kényelmetlen padján ülve.
Peti már azt sem akarta elhinni, amikor Dóri lazán igent mondott az "elkísérhetlek?" kezdetű, általában folytatás nélkül maradó próbálkozására. Egy darabig megszólalni is nehéz volt, némán lépkedtek egymás mellett, aztán sikerült néhány összefüggő mondatot váltani a suliról, de vészesen közeledtek az állomás felé, és Peti nagyokat nyelve javasolta, hogy üljenek le egy kicsit, ügyesen a park forgalomból kieső része felé irányítva a lányt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor beértek a színesedni készülő fák és cserjék takarásába, mert a kamaszkorban zabolázhatatlan ösztönök a lány közelségétől beindultak, és kezdett kínossá válni a konokul meredező farkának álcázása.
Leültek egy napszítta, eső-koptatta padra, és Peti úgy érezte, mintha a felhő széléről lóbázná a lábát. Nem csoda: Dóri a suli szépének, a legszebbjének számított. Egymástól 10 centire ültek a felhő peremén. Egy pajzán szellő is beleszólt, a lány édeskés illatát egyenesen a fiú orrába szállította, és selyemszálakként lebegő hajával Peti arcát simogatta.
A neten szerzett csajozós tapasztalatokat félre lehetett tenni, egy ilyen lánytól élőben nem kérdezheti meg, hogy "helyzet?", és azonnali pofára esést jelentene minden hasonló próbálkozás. A "mit csinálsz most?" és a "mi van rajtad?" kérdések szintén értelmetlenek – pedig ezekre a netes csajok valami erotikusat szoktak válaszolni, pl. "uncsizom" és "semmi", és azonnal lehet egymás szórakoztatásáról ötletelni –, és ezzel ki is merült az összes csajozási taktika.
– Mikor megy a vonatod? – érdeklődött hosszú, elfogódott ücsörgés után Peti.
"Vigyázz, ez a leghibbantabb kérdés!" – dörömbölt egy hang az agyában, kissé megkésve.
– Most! – felelte Dóri. De nem ugrott fel és nem rohant el. – 50 perc múlva megy a kövi. És a tiéd?
– Én itt lakom – fújta ki az izgalomtól összesűrűsödött levegőt a fiú.
– De jó neked, nem kell utazgatni!
– Hátránya is van. Én nem tudok késni az első óráról.
– Haha!
Megint süket csend borult a parkra, csak Peti szívdobogása hallatszott.
"Mennyivel másképp lenne minden a neten!" – gondolta a fiú, de nem merte sóhajtással elűzni a selyemfátyolt, amit a lány csak a saját arcából húzott félre időnként. Vakmerően kettőjük közé helyezte a kezét, megtéve ezzel a távolság felét, és merészebbnél merészebb ötletek cikáztak az agyában.
Ekkor hangzott el a kétségek közt megfogalmazódott, neten megszokott, ám élőben talán mégsem olyan illendő mondat. Nehéz volt kimondani:
– Akarod látni a farkamat?
Aztán mindkettőjük számára meglepő, könnyednek tűnő csevegés következett, és csak lefelé mertek nézni.
Utána megint csend, még mélyebb az eddigieknél.
– Indul a vonatom – közölte Dóri felismerhetetlen hangon. Úgy állt fel, mint aki reméli, hogy visszatartják.
Peti is felemelkedett a padról, oldalazva, és titkon megigazította érdeklődve meredező falloszát.
Az állomásig hallgattak.
A lány egy pillanatra megtorpant, féloldalas mosollyal nézte a cipőjét, majd ezzel letudva az elköszönést, fellibbent a csikorogva megálló vonatra.
A legelső fülkében egyetlen ember ült, a másodikban egy sem, ide ment be, és egyből az ablakhoz sietett egy integetésre.
– Hova lettél...? – kérdezte hangosan, mert a kiürült peronon csak vasutasokat látott, és mire megértően megfogalmazta volna magában, hogy a fiú szomorúan eloldalgott... hátralépve Petibe ütközött. – Hát te?
– Felkísértelek.
– De... de rögtön indul!
Sípszó, ajtócsapódások.
– Elmegyek veled egy megállót. – Peti maga sem hitte volna, hogy ennyire ötletes tud lenni. – Nem volt időnk elbúcsúzni.
– De nem is kell... vagy holnap már nem akarsz látni?
– Az soká lesz! – Magához húzta a lányt, és tehetetlenül együtt huppantak a műbőr ülésre, mivel a mozdony megrázta magát, és a vonat nagy erővel nekilódult. Ezért a néhány másodpercért, amíg Dórit a karjaiban tarthatta, elcserélte volna az egész napot.
Nem távolodtak el egymástól, de testük épp’csak összeért, a lány a haját igazgatta, a fiú feszengett az állandósult feszüléstől.
A vonat lassított, megállt – ilyenkor minden megállóban akad egy-két leszálló diák –, Peti maradt.
– A következőig utazom – jelentette ki, és ennek ürügyén megint magához húzta a lányt.
Dóri zavarba jött a közelségtől, kibontakozott a suta ölelésből, fürgén felállt, mielőtt Peti csókolózásba fogna. Kidugta a fejét az ablakon, és még akkor is a tarka tájat nézte, mikor nekilendülve tovább robogtak. Elképzelte a fiú arcát – aki bizonyára még mindig a hirtelen elmenekülésre igyekezett logikus magyarázatot találni, s aki még nem tudhatta, hogy nem szükséges értelmezni és magyarázni a nők tetteit, hanem cselekedni kell –, majd végigfutott a hátán a hideg, mert eszébe jutott, hogy Peti ebben a pillanatban őt nézegeti zavartalanul. – A seggemet! – villant fel benne.
Érezte is a felfelé kúszó, izzó tekintetet, és tudta, hogy a fiúnak elég csak egy kicsit lehajolnia, és vígan belát a ruha alá. Bánta már, hogy kimenekült az ölelésből, és belátta, hogy megfutamodásával még inkább kiszolgáltatta magát, ráadásul azt sem tudja, mi történik a háta mögött. Csak sejti!
Mintha tollpihe érintette volna... Egyszer, kétszer... de lehetett Peti izgatott lélegzetvétele is... – Mit keres a feje a seggemnél? – Riadtan összezárta a combjait... Megint! Biztosra vette, hogy a fiú lehajolva szemlélődik. – Hétrét görnyedve lesi a seggemet!
Váltókon zakatolt át a szerelvény, és néhány másodpercig nemcsak a szuszogását, de Peti arcát is lehetett érezni. A fiú a felháborodás, sőt a tiltakozás hiányát megengedésnek értelmezve, nyomulásba kezdett.
Dóri pimaszul sikló ujjakat érzett halványkék tangabugyija pereménél, majd egy komplett tenyeret sok-sok fürge ujjal... Megállt a vonat, így gyorsan kihasználta az alkalmat, és feltűnés nélkül visszaült a kopott műbőrre, mintha semmi sem történt volna, ő csak a tájat nézte.
– Meddig szól a jegyed? – kérdezte, fejét továbbra is kifelé fordítva, közömbösen Petit.
– Ameddig elmehetek...
– Megvárod, hogy a kalauz leszállítson?
– Vagy amíg azt mondod, hogy már nem mehetek tovább.
Dóri felkacagott:
– Mi ketten ugyanarról beszélünk? – A fiúra pillantott, és megijedt a 10 centiről visszanéző, zavaros, részegember-szemektől. – Mi van veled?
– Csak...a helyzet az... hogy... sikerült elmennem... a gatyámba élveztem... és most...
– Jól van, ez bárkivel megeshet! – vigasztalta, kíváncsian tanulmányozva a nadrágot. – Nem is látszik semmi. Kevés jött?
– Sok az, csak nem ázott még át...!
– Adok zsepit és az ajtóhoz állok, nehogy jöjjön valaki! – Háttal állt a peronnak, észre sem vette volna a közeledést, de nem is azt figyelte, hanem várta, hogy térdig lecsússzon az a nadrág. – Gyorsabban! Vagy mégsem akarod megmutatni?
Peti kínosan mosolygott, közben letolta az utolsó, lucskos ruhadarabot:
– Nem így gondoltam. Véletlen volt – magyarázkodott – nem szándékos.
– Értettem már a véletlent is... akaratlan, önkéntelen, spontán, ösztönös... Na és? El ne merj fordulni! Eddig mutogatni akartad, most meg elfordulsz? Eddig ki akartad verni nekem, most meg elfordulnál? Nem értelek. – Előkerült a megígért zsepi, nem is egy, de nem adta oda, hanem egészen közel lépett, és elkezdte az egész testében dideregve remegő fiú falloszának gondos törölgetését. – Hagyd csak rám, majd én elintézem! – Nem látszott a csalódott arckifejezése, hangja sem árulta el, hogy nagy, kövér, gyöngyházfényű cseppeket várt, ehelyett csak sárgás-fehéren összemaszatolt farkat talált.
– Értesz hozzá? – kérdezte Peti rekedten, közben kétszer is torokfájósan köszörült, pedig csak meg volt szeppenve, az pedig nem betegség.
– Mindig ezt csinálom – felelte flegmán a lány, majd önfeledten kacagott –, de ne akadj ki, merjél levegőt venni, mert csak vicceltem!
– Melyikben... vicceltél?
– Nem csináltam még, csak láttam ilyet, ilyen törölgetést, meg az előzményeket – mesélte elgondolkozva, Peti farkára koncentrálva –, ugyanis a barátnőm rábeszélt, hogy nézzem meg élőben, amikor... kiveri az egyik barátjának, mert élőben más, mint neten...és tényleg más volt, és izgi... csinálni is, mármint a barátnőm csinálta, én meg néztem. Úgy látom, készen is vagyunk! Szeretnéd, hogy kicsit megnyaljam?
A fiú képtelen volt megszólalni, csak sóhajtott.
– De nehogy megint felálljon ám! – nevetett Dóri. – Nekem mindjárt le kell szállnom, te meg itt maradhatsz álló farokkal!
Pár perc múlva mindketten leugrottak a vonatról. Peti – hosszas rábeszélésnek engedve – fellépett a visszafelé induló szerelvényre, és hazáig ismételgette Dóri legutolsó mondatát: "Jó lesz neked, ha holnap folytatjuk?"