1001 éve... 2.

 Előzmény: 1001 éve... 1.

TÉLI EROTIKUSOK - erotikus novellák - 3. évad

1001 éve...

2. fejezet

Kevéssel azután, ahogy a Gazda az arcukba hajolva mindkettőjüket leellenőrizte – nehogy élvezni merészeljék a két idegen durva és kapkodó bütykölését --, a kunyhó egyik oldalán Rosiner, a másikon Currante tápászkodott fel a sötétszürke, egyenetlen földről, s egymástól függetlenül, de szinte egyszerre pillantottak vissza az első farkakra, megállapítani, hogy kellően visszahúzódtak-e a bőrükbe. Mert a Gazda azért is harsány ribilliót csapna, ha a fizetős vendégek elégedetlenül húznák vissza magukba a farkukat.

Most ilyen vád nem érhette sem Egyiket, sem Másikat: az első farkak olyan icipicire zsugorodtak, amilyet a lányoknak pár hónapja még elképzelni is lehetetlen lett volna: Méghogy "aaakkoráról eeekkorára" változhatnak, miután kilehelték a folyékony lelküket?! Mára már nem csodálkoznak ilyen átalakulásokon, láthatják eleget.

Hátuk mögül kikandikáló kézzel, kisebb- vagy nagyobb arasszal jelzik utólag egymásnak, mekkora volt az "aaakkora", amivel bütyköléskor találkoztak, és más rejtjeles üzeneteket is váltanak, mint például a folyadék mennyisége, de ez lényegtelen, csak legyen egyáltalán valamennyi, bármennyi, az a fontos, hogy ne tudják a Gazdánál visszakövetelni a pénzüket. A hátul csuklóból lengetett vidám kéz pedig azt jelenti, hogy az első farok olyan tehetetlen volt, mintha hátsó lett volna. Ezt Currante szereti mutogatni, pedig nem dicsőség, ha nem, vagy csak félig sikerül a bütykölés.

Rosiner kíméletesen megtapogatta a fenekét, mert a hideg föld jótékony borogatása szüneteltette, de máris újra égett pecsenyének érezte a korábbi büntetés nyomát. Belebújt lenből készült, egykori szépségét már gondosan eltitkoló ruhájába, mely a hátát teljesen fedetlenül hagyta, mióta az utolsó kapcsot is elveszítette. Pedig jön a tél, vissza lehet sírni a régi ruhatárból a meleg gyapjút, a prémszegélyűt, ami alá -- szokás szerint -- ugyancsak nem vett fel semmit, mégis a ruha meleg öleléséből bizakodóbban tudott (volna) a holnapba nézni.

Rosiner és Currante, a két rabszolgalány megérkezése -- alig 4 hónappal korábban -- normális körülmények között felbolygatta volna a környéken élők fantáziáját és fejtetőre állította volna a hétköznapjaikat. Hiszen maroknyi, képzetlen és szegényesen felszerelt portyázó csapatuk ritkán fogott igazi rabszolgát, s azok is kivétel nélkül férfiak voltak. Önkéntes rabszolgákban ugyan dúskálni lehetett, amikor az elöljáró az évente kétszer tartandó nagy igazságtételei során nagylelkűen engedélyezte a fizetni nem tudó gazdáknak és családtagjaiknak, hogy 1 évre, vagy hosszabb időre másik gazdához rabszolgának álljanak, aki ezért kifizeti helyettük a járandóságot, ám az ilyen rabszolgák semmilyen téren sem közelítették meg a különlegesnek, sőt egzotikusnak tartott "igaziakat". Ráadásul Rosiner és Currante nőisége tagadhatatlan, ha mégoly fiatalok is.
Normális esetben örülni kellett volna és egymást túllicitálva megszerezni a zsákmányt, de sem a rabszolgalányokat, sem az ékszereket, de még a díszes edényeket sem lehet vacsora helyett felszolgálni egyetlen kunyhóban sem. A visszatérő portyázók dicsőség helyett fanyalgást és kétségbeesett tekinteteket találtak.
Britannia-szerte jellemzően a 14-15-16 éves lányokat apjuk igyekszik otthonról elpaterolni – megállítva az időt, és még évek múlva is 16 évesként kínálja őket –, a Gazda meg éppen ilyen korú, 16 évesnek mondott rabszolgalányokat vásárolt a  fáradt-szemű katonaszerűségektől, igazából az egész társaságtól, mert a rabszolgák zsákmányolója, azaz valódi tulajdonosa egy sebesülés következtében a hazafelé úton meghalt. A zsákmány így közös lett, a Gazda 1-1 fontot fizetett nekik a rabszolgalányokért, s csak otthon, siránkozó felesége döbbentette rá, hogy két újabb éhes szájat vásárolt, amikor éhezőknek eddig is bővében voltak. A csekélynek ígérkező termést váratlanul lecsapó vikingek hurcolták el vagy égették fel, közben megszabadították őket az állatállománytól is, és minden egyébtől, ami mozdítható, majd 10 nappal később a ravasz vikingek visszatértek még mindazért, ami időközben előkerült, így tulajdonképpen egy nincstelen, kilátástalan pusztaság maradt a nyomukban.

-- Minek ide még két újabb éhes száj? -- tette fel a kérdést a Gazda felesége, miközben óvatosan hátrébb húzódott a várható pofonok elől. Az sem lelkesítette, hogy a két zsákmányolt és rabszolgává minősített lány mutatós és ápolt, állítólag még írni-olvasni is tudnak, ami  Britannia utólag "sötét kornak" nevezett éveiben nem volt jellemző. A szerzeteseken kívül alig akadt olyan, aki képes lett volna akár egy-két elhanyagolható hibával leírni a saját nevét, de a rabszolgalányokét sem, vagy a királyét sem.
Nehéz idők járták. Az uralkodótól hiába vártak volna segítséget, II. Eduárd öccse, Svend -- aki a bennfentesek szerint a vikingek fölött is uralkodott -- a létezésükről sem tudott, és számára valószínűleg nem is bírt hírértékkel a nyomorúságos sorsú alattvalók éhezése, akik úgysem fizetnek adót, vagy az adó elakad a helyi elöljáróknál. Az éhezők számára pedig egyáltalán nem jelentett elégtételt, hogy ők bizony még arról sem szereztek tudomást, hogy az elűzött II. (Tanácstalan) Ethelred helyén már Villásszakállú ül... Nem mindegy? A királyt esetleg az hozhatná lázba, ha rájönne, hogy termény és állat még mutatóban sincs, de hamis pénzzel rendesen el vannak látva az alattvalók. Az érmékből nagy jóindulattal 2 darab hamis tett ki 1 igazit, és hiába szándékoztak vele duplán fizetni, nem tudtak mit vásárolni, nem volt sehol semmi ehető.
Így várni a telet? Ráadásul ott a két rabszolgalány, akiket senki más nem mert megvenni, csak a Gazda -- valódi pénzzel fizetett értük --, de akik a környéken tudnak a lányokról, marékszám fizetnének hamis pénzzel egy-egy bütykölésért. A Gazda kijelentette, hogy élelmiszert (is) hozzon magával, aki a lányok kegyeire vágyik, így aztán el-elmaradoztak a jelentkezők. Ki meri várni a telet?

Így állt a helyzet azon a napon is – még azt sem tudták, lesz-e mit enniük –, amikor a csomagokkal megrakott kufárok arra tévedtek. Az idegeneknek egyből megakadt a szemük a rabszolgalányokon. Igazi pénzzel fizettek a szolgálataikért, el is intézték hamar a bütykölést a kunyhó két oldalán. Aztán a tenyerét forróvá dörzsölő Gazdának zabot, szárított húst és visongó süldőt ajánlottak a készletükből, amikért viszont a Gazda jóval többet fizetett, mint amennyit a lányokért bezsebelt. Világlátott emberekként tisztában lehettek az igazi és a hamis pénz közötti különbséggel, mert a fizetségül átvett érméket kettesével – néha hármasával – számolták egynek, mellesleg kikötötték, hogy a rabszolgalányokra az üzlet lebonyolítása után újból igényt tartanak, ezúttal ráadásként, ingyen.

– Jól van, nagyuraim, próbálják csak ki mindketten a másik lányt is! Csak előbb elzavarom őket a sörfőzőhöz, meg kell ünnepelnünk az üzletet! – virult a Gazda, és pattogó parancsszavakkal indította útnak a kunyhó mellett ólálkodó lányokat. Vékonyka pénzérméket nyomott Rosiner markába és ravaszul vigyorgott:

– Ha nem muszáj, ne adjátok oda feleslegesen! -- A sörfőző már több alkalommal választotta fizetségképpen a lányokat, főleg Rosi-t, amikor az asszonyai nem voltak a közelben. – És ott ne aludjatok! Közben kerítsétek elő Berryt, szaladjon ide!
Berry – a Gazda legnagyobb sajnálatára egyedüli utódként -- mindennel foglalkozott, folyton ténykedett, de alig látszott valami a buzgólkodásból, munkájával csekélyebb eredményt produkált, mint ha a Gazda vette kézbe a dolgokat. A környék asszonyainál és lányainál sem ért el különösebb hódítást, mert mamlasznak, ugyanakkor pletykásnak és dicsekvőnek tartották, ami a legrosszabb párosítás. Ha valamelyikük engedne Berrynek, mondjuk felemelné a szoknyáját, hogy a fiú a látványtól bátorságra leljen, az meg mindenfelé elhíresztelné...? Berry a rabszolgalányokat is csak messziről kerülgette, esetleg az éji sötétségben mert valamelyik mögé araszolni, és úgy megérinteni, hogy mozdulatai bármely pillanatban az alvó öntudatlan fészkelődésének tűnhessenek.
Berry éppen a korhadt kerítést javítgatta – reggel óta ugyanazt a darabot –, közben igyekezett szemmel kísérni mindent, ami a környéken történik. Nem kerülte el a figyelmét az sem, amikor a hatalmas rakománnyal érkező idegenek a kunyhó két ellentétes oldalán megmászták a rabszolgalányokat, és az sem, amilyen vidáman a lányok elhaladtak mellette, ruhájukat derékig megemelve, egyikük markában pénzt csörgetve, és feléje se fordulva, szinte rá se hederítve, mintha csak egymással beszélgetnének, odaszóltak:
-- Dobj el mindent a kezedből és szaladj a Gazdához! – Vihogás és egymás vállának lökdösése. – De fussál ám!
– Vidám életük van a rabszolgáknak – gondolta Berry, amikor lihegve a kunyhóba toppant.

(Folyt.köv.)

Folytatás: 1001 éve... 3.