Etűdök... 2-3.

 ZENEROTIKUSOK

Etűdök

férfikórusra, hegedűre, nagyzenekarra, zongorára és fúvósokra

2 - 3.

2. Hegedűre

Arcába fújt hajszálak mögött, sehová nézve, hunyorogva lépked. Homlokán a napszemüvege, de bántja a napnyugta.
Hegedűfoszlány siratja.
Aluljáró strapált lépcsőiről bukkan fel, egy sugár a szürkeségben.
Egymásba nőtt képek.

Keringő, kergetőző dallam, szakadozó lófarok.
Látom végtelenből elváló párhuzamosok vízén sikoltva siklani: „eljön?”

Kibomlott haj.
Végtelen futam négy húron, pergő gyanta.
Padon ülve felejtve, testes könyv fölött felejtve, fülében elfelejtett dallam.

"Már nem jön el, soha nem jön el."

Már nem hegedű, de érte szól.

3. Nagyzenekarra

Távol alacsonyabbak a hegyek.
Tegnap éjjel nem láthattam már, a recepción pislákoltak a fények,

a szél,

a sötét,

és vágy hajtott minél beljebb.

Mélység, zuhanás, szédült belefeledkezés.
Állok az ablakban, ahogy szárba szökkentem a takaró alól.
Felhők játéka mázol fénytelen tincseket zöld sörénybe. Ellenpontok játéka.
Vég nélkül sípol, falsul süvölt, vagy üstdobon dúl-fúl.

Ebben a magasságban ismeretlen a szélcsend, s mély a csend.

A karmester felváltva ösztökéli az engedelmesen hajladozó, mértékletes, vén zenészeket.
A világ felfelé éppen itt ér véget, csak alá vezet út
Felpattan és pucéran mögém lép, átkarol, vállam fölött nézi a zenekart.