Nyári erotikusok - erotikus novellák
Színház az egész éjszaka
1.
Utolsó pillanatban sikerült odaérni. A nézőtér lassan
besötétedett, a súlyos függönyt méltóságteljessé világították a reflektorok.
Jobboldal, első sor.
El sem akartam hinni, amikor a pénztáros kedvesen közölte a
telefonban, hogy szerencsénk van, mert éppen most mondtak vissza 2 darab jegyet
az egyébként teltházas előadásra. „Ha megfelel az első sor széle…” – tette
hozzá.
– Legfeljebb elérem a színészek bokáját – viccelődtem örömömben,
és reméltem, hogy ilyen kezdet után töretlenül folytatódik a szerencseszériám.
Anita, aki ideális partner bármilyen műsor megtekintéséhez,
egyből kapható volt, és a színház kedvéért két gyors sms-ben lemondta aznapra tervezett programjait. Biztos voltam benne, hogy valami munkahelyi
elfoglaltságra hivatkozott, de ez a része nem érdekelt. Az biztos, hogy a
barátja helyében, akivel már 1-2 éve együtt járnak, nem hinném el a semmiből hirtelen támadt értekezleteket és továbbképzéseket, de nekem – mint az alibik
haszonélvezőjének – ehhez nem sok közöm van.
– Mehetünk! – jelentette, aztán visszatért a szomszédos
irodába, és bődületes erőfeszítéssel próbálta visszafogni magát, nehogy
elkottyantsa a kollégák előtt, hogy együtt megyünk.
Nem az első közös programunk, és ha már másfél év óta
sikeresen kihagytuk belőle a többieket, ez maradhat is így. Anitát minden
érdekelte, és előadások után mindig örömmel vetette bele magát a szexbe is, így
váltak kerekké a közös, titkos estéink.
Jobboldal, első sor.
Egyetlen percig éreztem csak úgy, mintha a színpadról
lehömpölygő fényben mindenki minket nézne, aztán lekötött a látvány. A páholyok
közül a túloldali legszélsőben is csak egy darabig feszengtek az emberek, utána
megszokták, hogy – mintegy a színpad kivilágított részeként – ők is fényárban
úsznak az egész előadás alatt.
Összeakadt a tekintetünk a páholy sarkában ülő feketehajú nővel, és amikor újra a színpad felé akartam fordulni – bár az én
ülőhelyemről ahhoz nem kellett sokat mozdítani a fejemen –, odamosolygott.
Kicsivel később újra meg újra odanéztem, és mindig járt érte egy-egy mosoly,
sok fehér foggal.
Az első tucat ilyen összenézést még akár véletlennek is
tarthattam, hiszen abból a páholyból ugyanúgy beleestem a látókörébe, akár ő az
enyémbe. Később beismertem magamnak, hogy én sem véletlenül pislogok oda a
színpad helyett, de eddigre Anitának is feltűnt, hogy tekintetem el-elsüvít a
feje előtt, és többször nézett rám hosszan, rosszallóan.
A páholy mellvédje – ahogy ezt már a névadók is sejtették –
éppen a feketeség dekoltázsáig ért, attól, lefelé mindent eltakart. Képzeletem odarajzolta ugyan a további látványt, ám a hús-vér valóságot, a gömbölyű formákat
semmiféle fantázia sem pótolhatja.
Anita az első felvonás vége felé olyan mozdulatot tett,
mintha fel akarna állni, és otthagyni a színdarabot is, meg engem is, amit egy
bódult pillanatig nem is bántam volna. Aztán meghúztam magam a szünetig – mert
a biztos szexet nem érdemes feladni egy távolból mosolygó nőért –, de amint
összehúzták a függönyt, és felkapcsolták a nézőtéri világítást, nyakamat
nyújtogatva igyekeztem meglesni, milyen lehet az ismeretlen, legalább derékig
bezárólag. Magasnak éppen nem mondanám, de formás, azt megállapítottam az
emberek feje fölött átnézve.
A büfében is őt kerestem mindenfelé, a fekete nőt – vagy
akkorra már inkább lánynak neveztem, mert úgy saccoltam, hogy alig múlt el 20 –, és szórakozottan válaszolgattam Anitának:
– Én is úgy gondolom…
– De hogy? – csattant fel. – Figyelsz te egyáltalán?
– Azt mondtad, hogy túl kevés a díszlet a hatalmas
színpadhoz képest.
– Mondtam, de még odabent. Azóta már nem a díszleteknél
tartok…
– Bocs, figyelek.
– Látom… Nem ülnél fel inkább a páholyba? – szegezte nekem a
kérdést, és az elhúzott száj jelezte, hogy ezt a kérdésnek tűnő durcás javaslatot régóta készült kimondani.
– Á, dehogy! Jó hely, csak nagyon oldalra kell nézni, mert
előttem csak a színpad széle van… – Tenyeremmel mutattam valami
lóellenző-félét, de ettől sem váltam meggyőzőbbé.
– Azért lesed, mert annyira hasonlít Evelynre?
Erre a támadásra nem számoltam, de azonnal reagáltam:
– Melyik Evelyn? – Éreztem, hogy kissé vérszegény taktika
Anitával szemben, és időhúzásnak is gyenge. – Ja, Evelyn…
A kínos magyarázkodásból a páholyban látott, egy kicsit Evelyn
nevű kolléganőnkre hasonlító fekete csaj mentett meg, amikor egy majdnem teljesen
kopasz pasassal elibünk álltak:
– Ti is …-en laktok? – kérdezte a tekegolyó-fejű.
Az elhangzott városnév telitalálat volt. Más szituációban mosolyogva
végignéztem volna magunkon, valahová ránk van-e írva, hogy honnan érkeztünk.
Most mégsem tettem ilyet, mert duplán vagy triplán kényelmetlennek bizonyult az érdeklődés.
Anita bizonyult fürgébbnek:
– Honnan? Nem, sajnos nem… – Akkorát sóhajtott, mintha
sajnálkozna, s már attól tartottam, hogy mindjárt azt is letagadja, hogy
egyáltalán láttuk az első felvonást.
– Emlékeztetsz valakire – közölte a fekete szépség a
szemembe nézve.
Lehet, hogy mégis el kellett volna vállalnunk, hogy honnan
jöttünk?
– Semmi baj – mondta a kopasz, és könyökénél fogva arrébb
vezette a lányt.
Már néhány lépésnyire eltávolodtak, amikor találgatásba
kezdtünk:
– Honnan ismerhetnek? Mert vaktában nem kérdezi meg valaki egy
ismeretlentől: ugye, ti is …-en laktok?
A második felvonás elején óvatosabban tekintgettem a páholy
felé, de a lány minden alkalommal visszamosolygott.
A következő szünetben nem futottunk össze a különös párral,
pedig Anitát úgy irányítgattam, hogy bejárjuk a színház minden zugát. Egy
darabig zavartalanul csevegett az előadásról, a közös munkahelyünkről, meg
mindenféléről, én pedig mindenre csak helyeseltem, ami eléggé rendhagyó
hozzáállás a részemről.
– Kilométerhiányod van? – nézett rám gyanakodva, azzal a
résnyire összehúzott szemmel és metsző tekintettel, amiről úgy sejti, hogy
belém képes hatolni. Ekkor már másodszor sétáltunk körbe a páholyok mögötti
folyosón. Mielőtt válaszoltam volna, témát váltott: – Szerinted hány éves lehet
a csajszi?
Tudtam, hogy kire gondol, és nem próbáltam megjátszani,
mintha nekem nem a fekete lány járna az eszemben.
– Húsz – vágtam rá.
– A pasi meg legalább 40.
– Na és?
– Apa meg lánya lehetnének.
– Lehet, hogy azok.
Hunyorogva állt elém. Megint a vesémbe akart látni:
– Nem mondod komolyan! Ezek dugnak egymással – jelentette
ki. – az ilyesmit messziről megérezni.
– Mi a bajod vele? Mindenki dug, akinek van kivel.
– A korkülönbség…
– Olyan nálunk is van – tártam szét a szabad karom.
– Az más! Mi kollégák vagyunk, és jól érezzük magunkat
együtt.
– És dugunk, nem számít a korkülönbség. Te is lehetnél a
lányom… – Közben bevillant egy kép: – Lehet, hogy ők most is…
Anita nagyot nézett:
– Dugnak? – kiáltott fel, majd a szája elé kapta a kezét.
Késő!
A jegyszedő nénin kívül még legalább hatan fordultak egyszerre felénk érdeklődéssel, és
elnézően mosolyogtak. Felfedeztem egy-két kíváncsi szempárt is, akiket legalább
annyira lázba hozott a téma, mint engem.
Szótlanul lesiettünk, és elfoglaltuk a helyünket a legelső
sorban.
Már felgördült a harmadik felvonás függönye, amikor sietve nyílt
a legszélső páholy ajtaja, és az egész szünetben elveszettnek hitt páros
elfoglalta a helyét. Elhúztam a szám, és óvatosan megbökve Anitát, arrafelé
irányítottam a tekintetét: Jól láttuk, hogy a lány a mellvéd takarásában matat,
igazgatja a ruháját. Nem lehetett másként értelmezni a mozdulatokat.
– Én megmondtam – leheltem hangtalanul. – Most húzza fel a
bugyiját, eddig a markába zárta.
Nemcsak irigyeltem, meg is tudtam érteni a kopasz komát. Én
is kihasználnám a szünetet, de Anitát nehéz rábeszélni extrém helyszínekre,
akkor már egyszerűbb lenne belevinni egy többesbe, pedig attól is ódzkodik.
Ez volt életem leghosszabb színházi előadása, pedig én aztán
mindent megnéznék, ha tehetném. Ráadásul a végén – amikor negyedszer sorakoztak
fel a szereplők bokái, alig karnyújtásnyira –, sajnáltam, hogy ennyi. Mindjárt elveszítem a fekete csaj mosolyát. Kicsit motoszkált bennem, hogy véletlenül
összefuthatunk – hiszen mégsem olyan hatalmas a város, ahol élünk, bár ezt a
tényt zsigerből letagadtuk –, és ugyan mit fog gondolni… Ha ismerősnek
tartottak, a kopasz is és a fekete lány is, akkor elképzelhető, hogy ugyanarra
vezet az utunk, találkozhatunk akár már holnap is.
A páholy felé fordulva, őt nézve tapsoltam, amíg véglegesen
ki nem vonultak a szereplők, és felkapcsolták a nézőtéri világítást.
A rivaldafénytől ittas, színházszagú tömeggel sodródva
értünk a kocsihoz, és jobbra tartva kiváltunk az embermasszából. Az úttesten,
két autó között állva kerestem a kulcsot, majd nyújtózkodtam egyet beszállás
előtt…
Karjaim a fejem felett maradtak – megadva magam –, majd
lemondóan lehanyatlottak:: A mögöttünk várakozó autóhoz éppen az a színházban
megismert fekete lány és kopasz partnere léptek oda, akinek letagadtuk, hogy
ugyanabba a városba valók vagyunk.
Mosolyogva tekintettek ránk, majd – eddigre Anita is
észrevette őket –, feltűnően az autóm rendszámtáblájára néztek, egyszerre
mindketten. A rendszámtartóról persze leolvasható annak a városnak a neve, amit
letagadtunk. Az autószalon buktatott le!
– Indultok haza? – nevetett ránk a biliárdgolyó-fejű.
– Vagy megisztok velünk valamit? – kérdezte a fekete lány,
akit már egyáltalán nem hasonlítgattam Evelyn nevű kolléganőmhöz. Emez sokkal
szebb.
Nem lett volna erőm nemet mondani, inkább csak időhúzásból
kérdeztem:
– Hol?
– Itt alszunk egy panzióban, éjszaka már nem szoktunk
nekivágni az útnak.
– Oké, megyünk utánatok! – Talán szokatlannak tűnt a
lelkesedésem, mert Anita gyanakvóan figyelt a szeme sarkából.
– Mit szólsz, ha cserélünk csajszit? – lépett közelebb a
kopasz, a fekete lányra mutatva: – Ő Petra.
– Szóhoz sem jutok. – Tényleg meglepett az ajánlat, hirtelen
kiszáradt a szám, és most én néztem kérdőn Anitára.
A fekete lánynak is feltűnt, hogy valamit nem értek, ezért
megmagyarázta:
– Beülök hozzád, a te… barátnőd meg Bécihez – mutatott a
kopasz pasasra –, így nem gond, ha elveszítjük egymást a forgalomban, mindkét
autó odatalál. Majd én eldzsípíesezlek.
Folytatás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése