Délelőtti fűnyírás 1.

Nyári erotikusok - erotikus novellák

Délelőtti fűnyírás

1.

Aki lépett már ki úgy a munkahelye kapuján, napfénytől hunyorogva, hogy nem tudta, merre induljon. Aki állt már tanácstalanul a járdán, és nem értette, hová siet mindenki. Aki érezte már, hogy mindig másutt lenne jó, mint ahová a szerepe rendeli, s aki a múlton rágódik, fél a holnaptól, és a mában nem leli a helyét…

Aki egyetlenegyszer is kijött úgy a munkahelyéről, hogy egyedül érezte magát a pénteki forgatagban, az megérti Pétert.

Belevetette magát a sűrű hőségbe, a parkoló közepén néhány laza, ám türelmetlen intés a kollégáknak, majd bekapcsolta a klímát. Sokáig nem mozdult semerre, legszívesebben hátradöntötte volna az ülést, ám ahogy pánikszerűen kiürült a parkoló, sóhajtva egyesbe kapcsolt.

Kiért a városból – mindkét oldalról lányok integettek –, és már tudta, hogy hová tart. Anyja kicsit tördelni fogja ráncos kezeit, mert szokatlannak tartja a péntek délutáni látogatást. 30 percnyi autózás, mégis ritkán szánja rá magát, mert nem gyerek már, s a szülői házban sem érzi otthon magát, nem igazán találja a helyét.

Lassított és indexelt egy vastagcombú lánynál, majd mégis gázt adott. Ötpercnyi kielégülésben bármikor lehet része, de utána csak még nagyobb az üresség.

Valamivel arrébb megint lassított, két lány iramodott hirtelen a kocsi felé, majd dühösen megtorpantak, amikor az mégsem állt meg ajtót kilökve és megérdeklődve a tarifákat. 

A legkegyetlenebb az útszéli actionben, hogy nem ad egy megnyugtató, jóleső érzést, és nincs kire gondolni a következő látogatásig, ahogy őrá sem gondol senki. Nem is várja senki, mert a lányok mindenkit várnak, s az nem ugyanaz.

Harmadik bizonytalan indexelés, be is kanyarodott egy parkoló kamion mögé, melyből az imént lelibbenni látott egy prostit.

– Egy autós kalandhoz lenne kedved? – érdeklődött máris a lány.

– Mutatsz valamit? – kérdezte Péter.

– Mindent láthatsz, mert teljesen le fogok vetkőzni.

– Most?

– Beülhetek melléd? Most!

– Itt a parkolóban?

– Vagy besétálhatunk arrafelé... – A lány már türelmetlenül nézelődött, mert más autók is besoroltak az útmenti parkolóba. – Nos, nagyfiú?

– Meggondolom...

– Rendben, majd visszajövök, ha meggondoltad magad, de lehet, be kell állnod a sorba... – Az utolsó, reményteljes szavak már távozóban hangzottak el.

Péter idegesen dobolt az ujjaival, de úgy érezte, jól döntött, hogy nem döntött sehogy.

Alig 20 perc múlva bekanyarodott az utcába, és a hideget okádó klíma ellenére melegség költözött a szíve környékére. Minden a régi, csak ő változott.

Anyját megnyugtatta, hogy nem éhes, s nem kell nekiesni a sütés-főzésnek, majd a kertben sétálgatva megevett egy szál kolbászt, és harapott hozzá frissen lecsavart zöldpaprikát. Egészen addig ücsörgött a teraszon, míg a szomszédtól elválasztó sövénykerítésen túl lebukott a Nap.

Kipihenten ébredt. Friss szellő mozgatta a függönyt, az izgő-mozgó résen betörő napsugarak melengették meztelen derekát.

A konyhaasztalra készítve ugyanolyan reggeli várta, mint sok-sok évvel ezelőtt, mindennap. Fogta az egészet, és kiköltöztette a teraszra. Anyját nem látta sehol. Vagy a tyúkjait eteti, vagy elkocogott a boltba ebédnekvalóért – gondolta.

Ahogy volt – ruhátlanul, mezítláb – lesétált az udvarra, s a harmatos fűben el, egészen a szomszéd kerítéséig.

– Egy órán belül felszárad a harmat – állapította meg, és eldöntötte, hogy lenyírja a füvet. Ráfér.

Az udvar végében meghúzódó, egykori garázsból kitolta a porral egyenletesen belepett fűnyírót, és leakasztotta a falról a vezetéket.

– Ugyan, ne fáradj vele! – hallotta anyját, aki ekkor lépett be a nyikorgós kapun.

– A múltkor is én vágtam le.

– Mert nehezen szánom rá magam húzkodni azt a hosszú kábelt, de majd megcsinálom ám!

– Belefér az időmbe, és szeretek füvet nyírni.

– Fura egy gusztusod van! Juditka is ajánlkozott, hogy átjön, de neki is megmondtam, hogy legyőzöm a lustaságot és a kábeliszonyt, és megoldom én ezt is, mint minden mást. Nem tegnap óta élek egyedül…

– Nehogy már két nénike nyírja a füvet, egymást támogatva, amikor itt vagyok én!

– Milyen két nénike? – csattant fel az anyja.

– Az a Jucika meg te…

– Hogy én vén volnék? Na, szépen vagyunk! Juditkáról meg végképp nem mondhatsz ilyet, jó, ha megvan 22 éves!

– Hol szerezted?

– Ideköltöztek a szomszédba, de csak hétvégi háznak használják, kimenekülni a benzinfüstből… Jól is tennéd, ha nem meztelenkednél, ahogy szoktál, mert rendes népek, biztos nem néznék jó szemmel!

Péter gyanakodva pislogott a sövénykerítés felé:

– Hányan vannak ezek a rendes népek?

– Hát a férjével laknak, aki ilyenkor már kimegy horgászni, és egy tündéri, féléves kislánnyal.

Péter ismeretlenül és látatlanul is irigykedni kezdett Judit férjére.

– Jó csaj? – Tudta, hogy az anyja neheztelni fog a kérdésért, mert még az ilyen utalást sem viseli könnyedén. – Nem a kislányt kérdem… – Belelépett a terasz sarkán veszteglő papucsba.

– Inkább azzal törődj, hogy vegyél magadra valamit, papucsban meg ki ne mászkálj a kertbe, arra ott van a cipő, amit mindig összesározol… – Péter anyja még morgott valamit, aminek az lehetett a lényege, hogy minden normális ember családot alapít, de a hangját elnyelte a konyha.

Sokat zsörtölődik a fiával, de azt is annyi szeretettel teszi, ahogy mindent az életben.

Péter becsoszogott a szobájába. -- Akár egy trottyos bácsika! -- nevetett kesernyésen, s bár fiatalosnak tartotta magát, a szülői házban újra és újra rátört ez a felismerés. A vidéki házban mindig gyereknek érezhette magát, anyja úgy is kezelte, de látogatásai alkalmával éppen itt szembesült az idő múlásával.

Látszik a tartón sorakozó CD-ken is: a mai fiatalok számára -- ahová még szívesen sorolná önmagát is -- jó, ha az előadók vagy a zenék tizede ismerősen csengne. Vagy a huszada. Nem is választott semmit fűnyíráshoz, háttérzenének, mert az új szomszédok még slágermúzeumnak tartanák.

-- Na, jó! -- Felvett egy színes alsónadrágot, amit ugyancsak túlzás lenne divatos darabnak tekinteni. –  Ez meg annál is gázosabb, mintha nem lenne rajtam...

Megkereste azt a nyitott cipőt, ami anyja értékrendje szerint alkalmas a kinti tartózkodáshoz, majd a fűnyírót kitolta az udvar legtávolabbi pontjára, útközben megállapítva, hogy a reggeli pára elillant, lassacskán el lehet kezdeni a munkát, zene helyett a gép zúgását hallgatva.

Visszaindult a házhoz a hosszú kábelt letekerni.

Megtorpant.

Először úgy tűnt, hogy feléledt, önálló életre kelt mögötte a fűnyíró, kábel és áram nélkül. Gyanakodva fordult hátra.

Nem, nem, ez a szomszéd felől hallatszik! – állapította meg. Nem törődve a vezetékkel és a burjánzó fűvel, megkereste azt a részt a sövényen, ahol a legritkább, s ahol nem téglakerítés, hanem drótháló jelenti a mezsgye végét.

– Nocsak, nocsak! – Első pillanatban elámult, mint aki ufót lát, és nem tudja még eldönteni, hihet-e e szemének.

– Hú! – Tátva maradt a szája.

A szomszédnő tologatta a fűnyírót. Egyrészes, sötétkék fürdőruhát viselt, olyan szabással – amilyet talán csak a 60 év feletti nénikék hordanak a strandon –, ami teljesen fedte a fenekét. Cserében annyira rugalmas anyagból készült, hogy a legapróbb szemölcsök is láthatók lennének az anyagán keresztül, 2 lépés távolságból. Már, ha egyáltalán lenne ilyesmi rajta. Péter 20 lépésről is biztosra vette, hogy nem találna semmiféle bőrhibát, még egy szeplőt sem.

(Folyt.köv.) Folytatás: Délelőtti fűnyírás 2.