Nyári erotikusok - erotikus novellák
Aki nappal alszik, éjjel él
A csend folytatódott. Csak egyetlen egy alkalommal tűnt fel egy
apa-típus, kizárta az ajtót, bekukkantott, és cérnavékonyságú telefonjával babrálva várta a költöztetőket.
Sok mindent nem hoztak: felcipeltek egy franciaágyat, azután még vagy ötöt-hatot fordultak,
és tartották a markukat a kijáró fuvardíjért.
Másnap egy testes hűtőszekrény hevert a lakás bejárata előtt,
városon belüli, ingyenes házhozszállítással kerülhetett oda, mert akik olyan
precízen elhelyezték a folyosó mértani közepén, hogy mindenkinek kerülgetni
kelljen, azok nem csengettek be sehová sem a számlával.
Zoli elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megismerkedjen az
új lakóval. A név – Boglárka – gyönyörű nőt sejttetett, s a fiatalos apa –
hiszen ki más irányította volna a költöztetőket? – csak megerősítette ebben a
tudatban.
– Kedves Boglárka! – ízlelgette magában a szavakat, és
megnyomta a csengőgombot.
Úgy tűnt, hogy a jószomszédi összemelegedés ezúttal elmarad,
senki sem nyitott ajtót.
A következő reggelen a hűtő-monstrum még mindig ott
terpeszkedett, ám délutánra eltűnt. Zoli ismét rátenyerelt a csengőre, megkérdezni, hogy ugye bekerült
a lakásba a gép, nem tulajdonította el illetéktelen, s Boglárka csak szóljon ám
nyugodtan, ha segíteni kell… bármiben, és ihatnának egy pezsgőt a beköltözésre,
no meg a szomszédságra…
Hiába álltak össze a fejében a mondatok
elutasíthatatlan sorokban, nem volt kinek elmondani.
Ettől kezdve a Bíró Boglárkáéval szemközti, 2 szobás lakás
gazdája, Zoltán, mindennap újra megnyomta a csengőt. Boglárkával nem sikerült
találkoznia, de néha úgy érezte, mintha valaki járt volna a lakásban. A
lábtörlő például egyik reggelre félrecsúszott, és délutánra visszakerült a
helyére, pedig Zoli szándékosan nem ért hozzá, lépcsőház-takarítás meg csak két
nap múlva esedékes.
– Azt is számításba kell venni – okoskodott homlokát ráncolva
–, hogy más is idejár, más is próbálgat ismerkedni.
Ez a lehetőség alaposan felbolydította Zoltán lelki békéjét.
Még hogy más is szemet vetett a lányra?! Amikor ő már elképzelte magának, hogy
együtt vacsoráznak – munkából hazafelé be tudna vásárolni zsemlét és szalámit
–, együtt nézik esténként a tévét… Elmehetnének sétálni is szombaton és
vasárnap, ennének egy fagyit a padon ülve. Milyen büszkén lépkedne egy szép
lány oldalán!
– És este…! – Majdnem zavarba jött a saját gondolataitól.
Eltervezte ő már az estéket is. A péntek és a szombat a két
legfontosabb, mert másnap nem kell korán kelni:
– Délután elmegyünk sétálni, de hamar hazajövünk,
megvacsorázunk, megfürdünk, és pizsamában nézzük a tévét. Készítünk magunk
mellé valami rágcsálnivalót, legfeljebb – ennyi engedményt tett az élvezetek
javára – utána újra fogat mosunk.
Mindig ilyen estékről álmodott. Mostantól vége a magányos
tévézésnek!
Részletesen elképzelte, ahogy kilépnek a papucsból,
lekapcsolják a villanyt, és bebújnak a takaró alá. Ő egy darabig hallgatni
fogja Boglárka szuszogását, majd összebújnak, és kigombolja a lány
pizsama-felsőjét.
– Egyáltalán nem biztos, hogy gombos pizsamában alszik –
torpant meg Zoltán az álmodozásban –, lehet olyan bebújós is, puha, mint egy
plüssmaci.
Csókolózni fognak. Ez biztos. Csak azt nem tudta elképzelni,
hogyan működik technikailag a csókolózás, ha mindkettőjük feje a párnán pihen.
Zoltán – az eddig megélt közel 30 éves kora dacára – meglehetősen
gyakorlatban volt párkapcsolatok terén. Sosem aludt még közös ágyban senkivel,
sőt addig sem jutott el, hogy ágyba feküdjön valakivel. Ötperces kalandjai
nagyjából kimerültek abban, hogy zavartan toporog, amíg a nő elteszi a pénzt,
majd… vége is. A hirdetési újságokból kinézett nők általában első ránézésre
felmérik, hogy át kell venniük az irányítást, ezért leülnek Zoltán elé az
ágyra, előveszik a farkát, és egy-két perc múlva megszólalnak: „Jó volt? Gyere
máskor is! Tudod a számom…”
El sem tudja képzelni, milyen lehet a fél- vagy egyórás
program, amiket a prostik hirdetnek, vagy az „akár egész éjszakára is”.
Tévéznek? Egész éjjel?
Egyik szerda délután a szokottnál korábban ért haza. Amint
kizárta a lakás mindkét zárját, nyílt a szemközti ajtó is.
Mint a csodacsatár, úgy pördült meg saját tengelye körül,
minden eshetőségre azonnal felkészülve.
A lány szőke volt, és odaköszönt:
– Jó napot kívánok.
Zoltán összekaparta magát, és – ahogy a prezentáció százszor
begyakorolt szövegét szokta – elhadarta a régóta felsorakoztatott mondatokat. A
szomszédságról és a pezsgőről, belekeverve a hűtőt is, amit ő segített volna
bevinni a lakásba, ha valaki meg nem előzi ebben…
A lány eközben bezárta a lakásajtót, kicsit lóbálta a
kulcsot, majd eltette a táskájába, elgondolkodva nézte a lépcsőt… aztán
elköszönt:
– Viszontlátásra. – Anélkül, hogy válaszolt volna a
logikusan felépített érvanyagra, amelyek mind-mind azt hivatottak
alátámasztani, hogy meg kellene ismerkedniük.
Zoltán az ajtófélfának támaszkodva állt, ahogy Napóleon
tette volna, diadalittasan. Látta a lányt, és már ez is valami.
– Minden nagydolognak el kell kezdődnie valahol – oktatta
önmagát.
Fejében máris összeállt a hadjárat komplex stratégiája.
Csütörtökön nem, csak pénteken sikerült korábban hazaérnie,
éppen a megfelelő pillanatban: Hallotta a motoszkálást a „Bíró Boglárka” feliratú
ajtó mögül. Siker!
– Jó napot kívánok! – köszönt a lány egy pillanattal később,
oda sem nézve, ugyanazzal a közömbös rutinnal, ahogy egy boltba belépve
köszönünk, csak úgy, bele a levegőbe.
Zoltán odalépett, és bevezetőként emlékeztette volna Boglárkát
az előző találkozásukra, felidézve abból néhány jellemző mondatot, majd
következett volna, zökkenőmentes folytatásként az erre az alkalomra
összeállított, frappáns szöveg…
– Elnézést! – mondta a lány, kikerülve az ismerkedésre kész,
buzgó szomszédot. – Viszontlátásra… – hallatszott már a lépcsőről.
– Már kétszer sikerült vele beszélnem – könyvelte el a
faképnél hagyott Zoltán, és boldogan szimatolt bele a lány nyomában kanyargó,
édeskés illatba.
Szombaton a bejárati ajtó kémlelő-prizmájára tapadva várta,
hogy mikor jelenik meg végre a lány – közben felhangosítva a tévét, legalább
meghallgatta az egyik kedvenc filmjét –, ám másfélórás leskelődés sem hozott
eredményt.
– Elment a szüleit meglátogatni – gondolta, amikor a homloka
már odaragadni készült a festékhez.
Dudorászva tett-vett a lakásban, hiszen a szüleit
meglátogató lány képe jól illett abba a világba, amit Boglárkáról elképzelt.
– Talán legközelebb már együtt utazunk – mosolygott,
hosszú-hosszú vonatozásról álmodozva.
Megfürdött, s még 6 óra sem múlt, amikor rágcsálnivalót
készített a tévé elé. Két személyre.
Odaképzelte a lányt a chipsek túlsó felére, és elmesélte
neki a mindjárt kezdődő filmsorozat előzményeit. Mert az előző részeket
Boglárka még nem láthatta.
Vasárnap délután is hiába kukucskált, nem jött haza a lány.
Zoltán attól tartott, hogy megbetegedtek a szülők, vagy valami más fontos ok
tartja vidéken Boglárkát, ő pedig nem kísérte el, nem tud számára vigaszt
nyújtani. Aztán megnyugodott, mert hétfőn ünnep következik, s ez megmagyarázza,
eddig is eszébe juthatott volna, hogy miért nem sietett vissza a lány…
Másnap reggel úgy érezte, hogy történt valami. Sietett az
ajtóhoz, kilesett, majd kinyitotta, hátha így rájön, hogy tudatalattija mire
figyelhetett fel.
Orrát megcsapta a lány illata! Nemrég ért haza – vagy nemrég
ment el –, ha még ott lebeg a folyosón.
Pizsamában odasettenkedett, és fülét a sárgaréz névtábla
mellé tapasztotta: Hangok!
Lenyomta a kilincset, s némán feltárult előtte Boglárka
lakása. Mire odáig jutott volna a meglepetéstől leblokkolt gondolataival, hogy
pizsamában van, és a saját bejáratát tárva-nyitva hagyta, és különben is mit
fog szólni a lány… emez az ajtó hangtalanul becsukódott mögötte.
– Honnan tudod, hogy itt lakom? – kérdezte Boglárka
oldalról, a konyhából. – Én mondtam volna? – meresztgette a szemét a
látogatóra. – Kicsit túlittam magam…
Zoltán most vette csak észre, hogy az eddigi két találkozás
során kimérten viselkedő lány most alig áll a lábán. A fejéből meg talán ki
sem lát. Az összes ruházata egyetlen bugyi, a többi szanaszét hever a lakásban.
– Vagy te hoztál haza? – folytatta a találgatást, akadozó
nyelvvel Boglárka, mint aki megpróbálja elhelyezni magát térben és időben. – Tudom már! Nagyon rendi vagy, komolyan! – Csuklott. –
Szeretnél valamit? Tudod, hogy itthon nem dolgozom, mert a sok meszesedett
szomszéd kiakadna, de te nagyon rendi vagy… és cuki. Rendi és cuki, rendi és
cuki. – Megakadt a lemez.
Zoltán csak állt a konyhaajtóban, csíkos pizsamában,
papucsban. Szemközt Boglárka, akiről annyit ábrándozott.
– Bocsika! – figyelmeztette a lány időben, ám nehezen
célozta be az ajtót, így Zoltánnak volt alkalma félrehúzódni előle. – Cuki vagy és
rendi… – hallatszott a wc-ből, és aláfestésként vastag sugár csobogott. – Neked
is kell? – nézett felfelé, megközelítőleg abba az irányba Boglárka, amerre a
látogató izgő-mozgó, képlékeny sziluettjét vélte felismerni. – Mindjárt
engedlek. Furcsa ez a nappal, hogy minden annyira vakító! – Ücsörgött egy kicsit még, bokáig letolt bugyiban, meredező bimbójú,
feszes mellekkel, elmosódott, de szimmetrikus mosollyal. – Itt is le tudlak cummantani… – nyúlt
a csíkos pizsama felé, de mégsem kockáztatta meg, hogy leboruljon az ülőkéről, vagy a hirtelen mozdulattól ne tudjon miben megkapaszkodni. Láthatóan kóválygott körülötte a helyisége, s ezt a mozgást igyekezett ellenkező irányba kiegyensúlyozni.
Tépett egy darabka papírt, benyúlt a lába közé, majd forgatva vizsgálgatta a nedves
vécépapírt. – Hm… Na, gyere, te cuki! Estére megint megyek dolgozni... – közölte.
Becélozta a franciaágyat, igazán könnyedén ment, leült a szélére, és
mindkét karjával hívogatta a tétova pizsamás férfit.
Zoltán megközelítette, és felsóhajtott, amikor két fürge kéz
lerántotta a pizsamanadrágját. Látta, ahogy kinyílik a száj, bekapja a fallosz
végét, majd hamar el is engedi, és a lány eltávolított egy szőrszálat a nyelvéről,
aztán újra bekapja… Két perc múlva forróság öntötte el, ami túlcsordult, és
elárasztotta a lány száját.
Boglárka hátrahanyatlott, és szinte abban a pillanatban el
is aludt, ájulásszerű, mély álomba zuhant. Igyekezni kell a pihenéssel és a kijózanodással, ha éjjel ismét műszakban lesz.
Az emeleten elég kevesen fordulnak meg, még az lakók közül sem, nem jellemző a nagy jövés-menés. Most mégis ketten álldogáltak tanakodva, fejüket
vakargatva Zoltán nyitott ajtaja előtt, és elképedve látták, hogy a lakás
gazdája amonnan, szemből érkezik meg, élénk-csíkos pizsamában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése