Nyári erotikusok - erotikus novellák
Pincétől a tetőig
Nem vagyok alacsony. 180 centimmel inkább magasnak mondanám
magam, de a fél fejjel felettem tornyosuló lány mellett eléggé kényelmetlenül feszengtem.
Ha lábujjhegyre billentem, talán a magasság megfelelt volna, ám ebben a cipőben karótnyelt balett-pozíciónak bizonyult, és elképzeltem a mögöttem állók vihogását:
hol magasabb vagyok 5 centivel, hol pedig mégsem.
A lány időnként szórakozottan körbefuttatta a tekintetét,
mint délceg zsiráflány a szavannán, találomra újra rámosolygott valamelyik kollégára, majd
odanézett rám is.
Lefelé!
Mintha csodálkozna, hogy nála lentebb is van élet…
De van ám! Olyan hévvel szívtam be az illatát, mintha képes
lennék a parfümjét atomjaira bontva elemezni.
Komoly képet vágtam, afféle értelmes fejet, nehogy azt
higgye, hogy nála kisebb és butább is vagyok. Egyébként is úgy képzeltem, hogy
a tömérdek irodista lenéz bennünket, fizikai dolgozókat, és csak mendemonda,
hogy közülük is meg lehet ismerkedni némelyikkel. Ehhez hozzájárult, hogy a
lány kimagaslott a rögtönzött tanácskozás közönségéből, így duplán hátrányos
helyzetűnek tekinthettem magam.
Váratlanul értesítettek bennünket, hogy menjünk az ebédlőbe.
Minden gépnél maradjon valaki – mert a termelés nem állhat meg –, az irodaházból
viszont jönnie kellett mindenkinek, ebből is látszik, hogy ott nincsenek
halaszthatatlan dolgok.
Álltam a lány mellett, és tekintetemmel többször
végigsimogattam. Hosszában is, körbe-körbe is. Sokat elidőztem a hosszú,
selymes hajánál, képzeletem becsúsztatta alá a tenyeremet, hogy tarkójánál
kitámasztva, kedvemre csókolhassam…
Mesélte az egyik kollégám, István, aki rangidősnek számított
a brigádban, hogy az irodaházi csajok néha elkapnak közülünk valakit, és
kézről-kézre adják. Hittem is, nem is. Ha igaz lenne, akkor én szerencsétlenül
elkerülöm ezeket a csajokat. Ha kicsit kételkedtem is a mendemondákban, azért a
gondolataimban az irodaház egyet jelentett a sok-sok mindenre kapható csajjal.
– De ez komoly! – bizonygatta. – Ki vannak éhezve egy kis
friss húsra, és ha egyikük összejön valami épkézláb komával, annak elterjed a
híre, és mindegyikük ki akarja próbálni.
Hitetlenkedve álltuk körbe.
– Nálunk is így van ez – folytatta –, ha elárulnám, hogy
kivel huncutkodtam a raktárban, nem telne bele 10 perc, és máris mindannyian
körülötte sündörögnétek, hátha nektek is összejön. Így működnek a csajok is!
Ráérnek egésznap, elmesélnek egymásnak mindent, ha igaz, ha nem, és felfigyelnek
rá, ha egyikük hosszúról, vastagról áradozik, vagy tud egy olyan helyet a cégen
belül, amit még nem kameráztak be… Emlékezzetek csak rá, amikor Lajos bácsi, a
karbantartóktól, elszólta magát, hogy van náluk egy használaton kívüli mosdó.
Na, attól kezdve az a helyiség mindig be volt zárva. Belülről! Egészen addig,
amíg oda is került az ajtó fölé egy kamera.
Ez tényleg így volt.
Mégis igaz lehet a többi mesének hitt sztori is?
– Kifigyeltem, hogy kik járnak oda, és azt is tudom, hogy az
irodából melyik csajoknak akadt ott sürgős dolga. – István kellő büszkeséggel
nézett ránk. – Fel tudnám nektek térképezni, hogy melyik irodákból jöttek a
csajok, és ha éppen jó helyen, jókor téblábolt egy magunkfajta melós, azt már
kézen is fogták, és bezárkóztak vele a mosdóba. Lajos bácsi nem mondhatta
többé, hogy nincs kihasználva, mert nagyobb lett a forgalma, mint bármelyik másik
budinak…
Még a fülemben csengtek István mondatai, és rájöttem, hogy
időközben egyetlen szót sem hallottam abból, amiért összecsődítették az egész
céget.
A magas leányzó is mindenfelé nézelődött, csak éppen előre
nem.
– Bocsi! – mondta, amikor elnyomva egy ásítást, könyökével a
karomhoz ért.
– Semmi baj… – válaszoltam, magamban még hozzátéve: –
jólesik még a bökdösésed is.
Óvatosan egy centivel még közelebb húzódtam, bár így még
feltűnőbbé vált a szintkülönbség.
Váratlanul az arcomba mosolygott. Igen: rám! Igen:
mosolygott!
– Mondtak már valami érdekeset? – kérdezte szórakozottan,
mint aki nem is vár feleletet.
– Nem tudom… – ismertem be.
Erre hangtalanul felnevetett.
– Inni kéne egy kávét – jegyezte meg később, amikor már éppen
kezdtem elveszíteni a reményt.
– Van itt egy automata az előtérben…
– Uzsgyi! Ott talizunk!
Elindult. A tömeg szétnyílt előtte, és még azok is
megmozdultak, akik távol estek a vonulási útvonaltól, legalább a tekintetükkel
követték, és legalább egyetlen jelképes lépést tettek abba az irányba.
Óvatosan szétnéztem, s mivel senki sem figyelt rám, én is a
duplaajtó felé húzódtam. Többször megálltam, nyakat nyújtogatva előre néztem –
mintha csak helyezkednék, mert mindent látni és hallani akarok –, de tempósan
haladtam a kijárathoz.
A kávéautomata körül nyolcan-tízen várakoztak. Csak azt a
lányt nem láttam sehol. Hová tűnhetett fél perc alatt?
Mosdó! Megálltam az ajtajával szemközt, vállammal a falat
támasztva. A női mosdó nem volt kilincsre csukva, de hiába meresztgettem a
szemem, nem láttam semmit a benti világból.
Arrébb, az automatánál egyre többen gyülekeztek, és már
kezdtem attól tartani, hogy felfigyelnek rám… amikor a rés tenyérnyire tágult,
és az ajtónyílásban megjelent egy hívogató mutatóujj. Mit csináljak? Mégsem
mehetek be a női mosdóba egy tucatnyi ember szemeláttára!
Az ajtó még szélesebbre tárult. A nyílásban ott mosolygott a
lány, és a ruháján át a melleit simogatta. Tündéri ártatlansággal benyúlt a
lába közé is, miközben a szemembe nevetett.
Zsebre tettem a kezem, mert sürgős igazításra volt szükség,
és magamon éreztem a lányén kívül még legalább egy tucatnyi szempárt. Tízen-akárhány
külső szemlélő annyit láthatott, hogy meredten bámulom a női mosdó ajtaját.
Akár egy inverz peepshow a körúton: a közönség egyetlen egy pasit lát – rajta
röhög –, azt már nem, hogy az a szerencsétlen mit kukkol ki magának.
Nem néztem a kávéautomata felé, de hallottam a közeledő
lépteket. A lány is felfigyelt a kopogásra, és az utolsó pillanatban eltűnt az
ajtó mögött, kétujjnyira csökkentve a rést.
Odaért a két kuncogó kolléganő – látásból ismertem őket –,
alaposan megnéztek, tetőtől talpig. Ha jól érzékeltem, zavaromnál jóval
nagyobbra duzzadt a nadrágom eleje, ezen elidőztek. Régen voltam már ennyire
kínos szituációban.
– Te is ide vársz? – mutatott egyikük a NŐI MOSDÓ feliratra.
A válaszra nem voltak kíváncsiak, becsukták maguk mögött az ajtót, csak hosszú
nevetés szűrődött ki.
Pillanatokon belül el fog rólam terjedni, hogy kukkoló
vagyok – aki másodállásban szatír –, és pisilni készülő nőkre vadászok a cég
valamennyi mosdója előtt.
A kávéautomata környékéről senki sem nézett felém, amit
gyanúsnak találtam. Elképzeltem, hogy az imént elnézően elfordultak, és most
diszkréten összeállítják életrajzom puzzle-darabkáit. Amennyire lehetséges,
feltűnés nélkül lepillantottam a nadrágomra, s mikor újra felnéztem, legalább
12 érdeklődő szempárral találkoztam…
Még évekig ácsorogtam a mosdó előtt – legalábbis feltétel
nélkül elhittem volna, ha valaki kettővel nagyobb évszámot mond –, amikor
kijött a magas lány, és mosolyogva odasúgta:
– Gyere!
Egyetlen menekülési útvonalnak tekintettem a folyosót,
szorosan a lány nyomában lépkedni, és nem törődni a kávéautomata mellett
lézengőkkel. Bemenekülni a legelső nyitott ajtón!
Lift.
– Hová megyünk? – kérdezte, mint régi amerikai filmekben a
készséges liftes-lány.
– Dugni! – szaladt ki a számon az egyetlen szó, amelybe
sikerült belesűríteni az elmúlt percek minden vergődését, kínját és szégyenét.
Mintha nem is hallotta volna, elgondolkodva figyelte a
növekvő számokat.
Kiszálltunk legfölül.
Nem igaz, hogy mindenki a rendkívül fontos, a cég sorsát és
jövőjét érintő megbeszélésen tartózkodik! A folyosón négyen beszélgettek, a
mellettünk lévő irodából is hangokat hallottunk.
Nem szálltunk vissza a liftbe – szavak nélkül is megértettük
egymást –, inkább lefutottunk a lépcsőn a lentebbi szintre. Ugyanolyan
viszonyokat tapasztaltunk, mint az előbb: ténfergő emberek.
– Pince! – szólalt meg a lány, és már rá is tenyerelt a lift
hívógombjára.
Pincének az alagsort nevezte, mint kiderült, én sosem jártam
még arrafelé, de nem is hallottam róla. Mások annál inkább! A fémajtókat és
titokzatos csöveket rejtő folyosón nagyobb volt a forgalom, mint az irodaház
legfelső szintjein.
Kinyitottam a hozzánk legközelebbi ajtót, hátha találunk
valami búvóhelyet. Vámpírosan felkacagtam: a csövek és félméteres csavarók
között két ember még összelapulva sem férne el, nemhogy még meg is mozduljanak.
– Tető!
A lift még várakozott, beugrottunk. Legfelső gomb…
Lihegtem, mintha gyalog futkároznánk le-fel, vagy mintha már
10 perce döngetném a csajt hátulról.
– Itt már jártunk – jegyeztem meg cinikusan, amikor kinyílt
az ajtó – szép hely.
– Uzsgyi fel! – mutatott a lépcsőre. És tényleg: a legfelső
szintről felfelé is vezet lépcső.
Rücskös üvegű ajtó állta utunkat, kulcs a zárban.
– A francba! – sziszegte a lány.
Az elvileg néptelen irodaház tetején, ráadásul munkaidőben,
egy rikító színekben pompázó törölközőn elterülve egy csajszi napozott.
Elaludt, vagy csak nem törődött velünk: mozdulatlanul feküdt. Feje az ellenkező
oldalra fordítva, melltartója kikapcsolva, bugyija belegyömöszölve a vájatba.
– Most mi van? – súgtam.
Arra számítottam, hogy felsorolja még azt az 5-6 szintet,
ahol még nem fordultunk elő. Nem sokat tévedtem:
– Üzemcsarnoki raktárak?
Ráztam a fejem
– Használaton kívüli mosdó?
Eszembe jutott István bácsi meséje a mosdóról, ami jó hely
volt egészen addig, amíg el nem helyeztek oda egy kamerát.
Megmarkoltam a lány fenekét, és keserűen ingattam a fejem:
– Azt már lekéstük.
– Hátul, a teherautók között?
– Minden másodiknak ott a sofőrje…
– És minden elsőnek? Bemászunk hátra!
Tetszett ez a lelkesedés, és már rég megbocsátottam a női
mosdónál ért incidensért. Felhúztam a ruháját, oldalról a bugyijába csúsztatott
tenyeremmel simogattam a fenekét, miközben mindketten a napozó csajt figyeltük.
Kicsit sajnáltam, hogy az irodaház tetejére elfelejtettek
kamerát telepíteni. Ki fogja így ezt nekem elhinni?
– Na, dugunk? – nevetett a szeme, és megmarkolta a nadrágom
elejét. – Ja!
Készen álltam.
Ha megkérnénk a napozó csajt, hogy kicsit húzódjon arrébb a
törölközőn, mert nekünk is kellene egy kis hely? De minek kellene fekve? Nem is
értettem, hogy miért blokkolt le minden kreativitásom! Szétnéztem, és hirtelen
a tető minden egyes négyzetméterét alkalmasnak ítéltem.
– Ott! – mutattam a derékmagasságnál valamivel nyúlánkabb
peremre. Középsőujjamat kihúztam a lába közül, és átkarolva vezettem a lányt a
kiszemelt helyre.
Egyik lábával kilépett a bugyijából, és érdeklődéssel
szemlélte, ahogy gombot tépve térdig letolom a nadrágomat.
– Szopjalak kicsit? – Leguggolt elém. Rejtély, miért
gondolják egyes nők, hogy a szopás csak a farok felállítására szolgál, és ha
már áll, akkor nincs is rá szükség…
Onnan, ahol elhelyezkedtünk, éppen a napozó lány talpai
között, tőle 4 lépésnyire, jól megfigyelhettem a vágatába gyűrt bugyit. A popsi
félgömbjeiben gyönyörködtem, miközben egy másik szépség a nyelvével és szájával
kényeztetett.
– Gyere gyorsan! – kértem súgva.
Karjával nekitámaszkodott a tető peremének, és nagyterpeszben
állt, nekem háttal. Ha öt centivel még ennél is hosszabb combokat kapott volna,
csak tehetetlenül nézhetném, de így éppen megfelelő magasságban találtam a
punciját. Vigyorogtam egy kicsit magamban, hátha ezzel elnyújthatom az időt:
egy ilyen magas csajt, ha meg akar mászni egy alacsonyabb koma, hát ne is
gondoljon rá, hogy állva sikerülni fog!
Lelkesen mártogattam, kezemmel közben a hátát simogattam…
Azt hiszem, néhány percnél tovább nem tartott az egész, még meg akartam
kérdezni, hogy hová mehet, de erre már nem jutott idő. A legvégső pillanatban
kihúztam a farkam, és oldalt fordulva a tető kavicsos betonjára csöpögtettem a
fehér folyadékot.
– Muti! – hajolt oda a lány, és közelről szemlélte, ahogy
még kipréselem az elkésett nedveket.
Kipirulva öltözködtünk, nem sok ruhadarabot kellett
visszaterelgetni a helyére. Hangtalanul becsuktuk magunk mögött a rücskös
üvegajtót.
A földszinten vége lett a rendkívüli, össznépi
tanácskozásnak. Mindenki a liftre várt, hogy az újra meg újra kiürülve
valamelyik emeleten, visszatérjen a következő rakományért. Kissé furcsán néztek
ránk, amikor kiszálltunk az üresnek várt fülkéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése