Nézd már...!

SZŐKESÉGEK

Amikor a szőke lányok beindulnak,

avagy szándékos és akaratlan eseteik

1. novelláskötet

Nézd már, milyen hosszú a létrám!

Alig ért véget a kátyúzás, és a bitumenszagú férfiak hátrahagyták a padka mellé rugdosott törmeléket, a városszéli, hosszan kanyargó utca lakói újabb szenzációra ébredtek.

– Emezeket már úgyis unalomig kibeszéltük! – dörzsölte össze Joli néni a tenyerét, ahogy kiállt a nehezen nyíló, megvetemedett kapuba.

– És akkor mi van? – vont vállat az ugyancsak 80 éves Lenke, aki kikérte magának a "nénizést", bár nem mindig hallotta meg, mióta az egyik füle "rosszalkodott". Most sem értette, hogy Joli néni mit mondott, de illőnek tartotta, hogy diplomatikusan, kicsit egyetértve, kicsit ellenkezve  visszakérdezzen.

8-10 férfi létrákat és kábeleket pakolt le a teherautóról és a furgonokból. Védősapkák gurultak még ki, és előkerült egy 2 literes ásványvizes flakon, amivel feltűnően óvatosan bántak.

Joli néni jelentőségteljesen oldalba könyökölte Lenkét. – Láttak ők már ilyet a kátyúzó munkásoknál is, mert ekkora mennyiségben senki sem gyanakszik pálinkára. – Szorosan elhelyezkedtek a házikó előtti keskeny padon, ami hosszabb távon elég kényelmetlen, mégis megéri a nyomorgást.

A két idős hölgy számára napról napra csakis a postás megjelenése jelentette az eseményt, ez a hónap ígérkezett kivételesen mozgalmasnak, legalábbis bizakodtak.

A férfiak, mindegyikük egyforma munkásruhában, értőn méregették a közeli villanykarókat.

– Kicserélik a vezetéket? – találgatta Joli néni. – Mondta is a ...kisunokám, hogy a házban is újra kellene húzni, mert nem bírja már a terhelést. – Dédunokák helyett következetesen "csak" unokákat szokott emlegetni, így fiatalítva magán pár évet.

– Az enyém is hazajön, mindig meglátogat, ha engedi az ideje – válaszolta Lenke valamire.
Látva Joli néni lemondó legyintését, még be akarta magának biztosítani a tökéletes hallás illúzióját: – De különben igazad van.

– Jó hosszú a létrájuk! – emelte fel a hangját Joli néni.

A közelükben alumíniumlétrával ügyeskedő férfi elmosolyodott:

– Ez még a nyugalmi állapot, de mindjárt kihúzom teljesen.

– Szép példány – helyeselt a néni.

Később ugyanez a férfi homlokát törölgetve mászott le, és barátságosan érdeklődött:

– Jó lesz?

A 80 éves barátnők nem tudták ugyan, hogy mi készül, de az eddig felszerelt dobozokkal és a lígő-lógó drótokkal meg lehettek elégedve.

– Főzzek egy kávét? – kérdezte Joli néni. – Vagy elfogad egy sört?

– Munkaidőben nem szabad – rázta a fejét a férfi, két ujját beakasztva a munkásnadrágba –, meg nem is célszerű iszogatni, mert itt az utcán elég bonyolult lehet kiereszteni...

– Maguknak nem az, csak a villanykaró felé fordulnak, és már kész is, csak aztán arra kell ügyelni, hogy melyiket teszik el, a karót, vagy a kisebbet...

– Nagyon vicces néninek tetszik lenni!

– Néni nem vagyok, de a humoromra még nem panaszkodtak. De nyugodtan bejöhet a házba, ha mosdó kell, ne szégyenlősködjön idekint! A szükség, az szükség.

– Ebben az esetben jólesne egy sör, majd amikor jövök visszafelé – nevetett a férfi elővigyázatosan szétnézve, és létrájával a következő oszlopot vette célba. – Addig majd felfüggesztem a munkaidőt.

Hangyaként jöttek-mentek, cipekedtek, néha szidták a vezetékek útjába nőtt faágakat, de a padon ücsörgő nénikékre tekintettel mérsékelten káromkodtak. Aztán elindultak a teherautóval, és az utcán végigtekertek úgy egy kábelt, hogy a dob le sem gurult a platóról.

Joli néni és Lenke folyamatosan ügyeletet tartottak, nehogy lemaradjanak valamiről, és csak felváltva szaladtak be a házba, ki-ki a sajátjába.

– Jó neked, hogy főznöd sem kell! – jegyezte meg Lenke, bár ő sem iparkodott az ebéd elkészítésével. – Mi lesz a mai menü? Mit hoz a dédunokád?

– Mindig finomat hoz a kisunokám. – Joli néni jelentőségteljesen megnyomta az utolsó szót.

– Azt én is szeretem – felelte Lenke, ebből kiderült, hogy semmit sem értett meg az iménti mondatból.

Ahogy közeledett a dél, a munkások lelassultak, újabb oszlopra már nem másztak fel. Amikor pedig egy vidám szőkeség biciklizett végig az utcán, mindannyian ledobták, ami éppen a kezükben volt.

Pedig néhányan csak a napsugarakkal incselkedő haját látták lobogni, és csak a legszerencsésebbek pillanthatták meg a fültől-fülígérő, szikrázó mosolyt. Feszes feneke nem simult a nyeregbe, mintha csak egy keményre fújt labda biciklizne, mellei alig rezdülve törtek a cél felé.

Joli néni felemelkedett a padról, de nem a viharszerűen közelítő, szemétgyönyörködtető unokáját figyelte, hanem azt a munkást kereste, akinek a sört ígérte.

Megváltozott az utcakép. A létrás-emberek 2-3 fős csoportokba verődtek, a kábeleket és dobozokat zacskókra cserélték, és beszélgetve láttak az otthonról hozott ebéd elfogyasztásának.

A két nénike is megváltozott, szavak nélkül is értették egymást, sőt cinkos pillantásokat váltottak, ami többet jelentett bármilyen félreérthető szónál.

Tündi, amint leugrott a bicikliről, egyből megállapította, hogy „az öreglányok be vannak sózva”, és a háta mögé tekinthetve, majdhogynem ugrándozva próbálnak jelezni valamit. Kíváncsian visszanézett, és amerről jött, egy erősen kopaszodó, nála fél fejjel alacsonyabb pasast látott közeledni. „Ennek örülnek?”

– Te Mamika! Ha nem állsz velem szóba, viszem vissza az ebédedet! – fenyegette meg játékosan Joli nénit. – Látom ám, hogy nem is nekem örülsz! – S mivel a nagymama kapkodva megölelte legkisebb unokáját, felkacagott: – Ezzel még nem pótoltál ám semmit! Színjáték!

De Joli néni gondolatai már megint másutt jártak, a korai öregedés jeleit magán hordozó pasast terelgette befelé. Persze Lenke néni sem maradhatott kint, Tündi ámulva követte őket az ebéddel.—Csak nem ilyen fiatal pasit talált magának az öreglány, és ezzel akar hencegni? – Nevetgélt magában a sor végén. – Mert a kopaszodó férfi őhozzá képest a legjobb szándékkal is jó 10 évvel idősebb volt, de Joli néni unokái között akad ilyen korú. – Vagy kettőjüknek találták? Minden kitelik az öreglányoktól!

Mire a néhány másodperces úton beértek a konyhába, Tündi gyanúsan méregetve a tipegő „öreglányok” hátát, minden eshetőséget számbavett. Azaz majdnem mindent!

– Te Mamika! – kapott észbe. – Ha még egyszer el akarod játszani ugyanazt, amit a kátyúzó brigáddal műveltél, meg a postással, meg ki-tudja-még-kivel, csak nadrág legyen rajta, és nem győzöm kimosni magam, akkor már kezdhetsz is leállni!

Joli néni, mintha az ö fülei is „rosszalkodnának”, ahogy Lenkével megesik a legfontosabb pillanatokban, meg sem hallotta. Elővett egy üveg sört, és mézesmázos mosollyal átnyújtotta a munkásembernek, közben – mellékesen – bemutatta az unokáját:

– Ő az én tündérkém, a legkisebb unokám, és képzelje csak el, hogy majdnem beérte őt egy dédunoka… de ez most nem tartozik ide. A részleteket meg majd megbeszélgetik egymással.

– De Mamika! Milyen részleteket? – horkant fel Tündi, azt sem tudva, hogy fel kell-e háborodnia, vagy inkább csak nevessen az egészen.

– Szingli! – mutatott végig büszkén Joli néni tetőtől talpig a legkisebb unokáján, és a teátrális mozdulattól a lány úgy érezhette magát, mint egy rabszolgákról szóló film 1000-edik statisztája a tűző napon. – Neki meg jó hosszú létrája van ám! – tette hozzá Mamika, ezzel bemutatva a vigyorgó pasast is.

– Létrája?! – Tündi kapkodta a levegőt. Ez a mai merénylet túllépett minden korábbi akción. – Te vonalzóval a kezedben méregeted a pasikat? És azt tudod legalább, hogy milyen való nekem…?! – Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy most hülyeséget mondott. – Vagy mi-je hosszú? – Feltűnés nélkül megkerülve Joli nénit, mögüle mutogatta a férfinek, hogy kórosan hibbant az öreglány.

A nénikék összehajolva vihogtak a markukba, ahogy talán utoljára 70-80 évvel ezelőtt tették. A férfinek megfordult a fejében, hogy nem ártott volna megfésülnie díszkerítésszerű hajzatát, ám alapvetően élvezte a helyzetet, tetszett neki a két vidám anyóka, és persze a szingliként bemutatott tündérkét is elfogadta volna bármilyen időtartamra.

– Kóstolja csak meg! – biztatta Joli néni a pasast.

Tünde dühösen megrázta a fejét, mert egy pillanatig azt hitte, hogy róla van szó.

Mamika folytatta:

– Mennyivel jobb ez a modern világ, nem kell évekig udvarolgatni, aztán meg ha kiderült, hogy mégsem valók vagyunk egymáshoz, akkor sajnálni az elpazarolt időt. Ugye, Lenke? Meg lehet próbálni, hogy passzol-e minden, és ha igen, az csak jó, ha meg ne, lehet másfelé próbálkozni, és vannak ezek a mindenféle fogamzásgátlók, hogy ne kelljen élvezet helyett izgulni…

Tündi a szemeit meresztgette, és bosszantotta, hogy mindezen a férfi csak jól szórakozik. – Ez képes lenne tenni itt egy próbát a hűtőnek támasztva? – Meg is válaszolta magának: – Képes. Melyik pasi nem? – A két nénire pillantott. – Ezek meg képesek lennének végignézni, hogy engem megdug egy idegen?... Képesek. Persze!

Lenke néni megszólalt, mostanra értett meg valamit:

– Pont a legjobb résznél kellett abbahagyni, mert nem volt még koton, amit fel lehetett volna húzni – magyarázta –, és félbe kellett szakítani a legjobb résznél.

– Kétszer mondtad a legjobb részt! – figyelmeztette Joli néni.

– Sokszor lehetett egymás után, de mindig csak a legjobb részig! – sérelmezte ismét Lenke.

– Menjetek át nyugodtan ebbe a szobába – mutatott Mamika jóságosan az egyik fal felé –, majd szólok, ha megettem az ebédet! Adok Lenke nénédnek is, ne tátsa itt feleslegesen a bagólesőjét. – Ezzel megfogta a férfi és Tündi egy-egy könyökét, és határozott mozdulattal is a helyes irányba állította őket.

– Azt hittem, csak vicc az egész! – mosolygott a lány kínosan, amikor maguk mögött hagyták a nénikéket. – De ezek komolyan gondolják!

A férfi szemérmesen mosolygott. Ez volt a szerencséje!

Tündi végre a helyzet urának érezte magát. A lehető legszemtelenebb hangon szólalt meg, várva, hogy mindjárt nevetnek egy akkorát, de akkorát, hogy a nénikék a konyhában elszégyellik magukat.

– Nos, mekkora a létrád? 
Ledöbbent, mert a pasas azonnal a sliccgombokhoz nyúlt, és arcán vidám kérdéssel, nem lehetett tudni, hogy valóban gombolkozni kezd-e.