A ház előtt felharsant egy rekedtes, ám hivalkodóan lármás duda.
– Megjött a haverod, de abba ne hagyd! – biztatta az asszony.
– Csak be ne jöjjön! – fohászkodott Jenő magában.
Fordítva már előfordult: Felcsöngetett a haverjának – aki egyben kolléga is –, az kinyitotta a lépcsőházajtót, de amíg felért a lakásba, a kolléga és a barátnője még nem fejezték be a mókát. Így amikor gyanútlanul benyitott az ajtón, ott találta őket az előszobában. Ödön kitekeredett derékkal éppen leakasztotta a kabátját a fogasról, az előtte térdelő nő pedig nagyokat nyelkedett a szájába áramló spermától…
Megint dudaszó.
– Jól van már! – morogta a vásári vasgyúróra emlékeztető férfi, és határozottan megfordítva és a padlóra nyomva feleségét, az arcára folyatta nedveit.
– Miért nem eresztetted be, ha már ott jártál? – kérdezte bosszúsan az asszony, de mosolyogva állt be a kádba, és vidáman elhúzta a kihajtható zuhanyparavánt.
Ödön és Jenő elindultak.
*
– Ezek maradnak – mutatott a házigazda a
mosó-szárítógépre, a komplett konyhai berendezésre, az étkező bútorzatára és
egy faltól-falig szekrénysorra. – A többi mehet. Tervezzék meg, milyen
sorrendben, meg ilyenek, hogy minden felférjen! – hadarta.
Ödön és Jenő könnyen megtalálták a házat. Hatalmas,
kovácsoltvas kapuja hivalkodóan emelte ki még a villasori épületek közül is. Tuják és fenyők között szlalomozva sikerült
egészen a lépcsőig tolatni a minden irányban terjedelmes szállítójárművel.
A házban minden bedobozolva sorakozott, a bútorok
kiürítve és szakszerűen leragasztva. A házigazda – egy negyvenöt körüli férfi –
keveset beszélt, de azt parancsolóan, hadarva és pöszén, a felesége – aki nem
sokkal haladhatta meg a huszonötöt – úgy állt a nappali közepén, mint aki
bármelyik pillanatban lefújná a költözést. A családhoz tartozott még egy nénike
is, aki kedvenc foteljéből nézte a felfordulást.
– Uraim, én utazhatnék ebben a fotelben ülve? –
kérdezte a szállítókat.
– Ugyan már, mama, nem szabad a platón utazni! –
intette le a házigazda.
Ödön csak megvonta a vállát, találkozott ő már olyan
megrendelővel is, aki útközben még az íróasztal fiókjához is hozzá akart férni.
– Hát, ennyien nem férünk el a fülkében, az már biztos
– jegyezte meg Jenő.
A ház úrnője csak állt szótlanul. Férje folyamatosan az
óráját nézte, és ki-be kísérgette a szállítókat, ahogy azok tempósan, de
rutinos óvatossággal platóra pakolták a költöztetésre kijelölt bútorokat és
bedobozolt tárgyakat.
Ödön minden fordulónál az egyik kisszoba ajtajára
akasztott ruha felé bökött, vagy megsimogatta, vagy futólag fellibbentette az
alját, mintha a koktélruha finom női testet rejtene. Amikor a házigazda nem
loholt közvetlenül a sarkukban, még a fejét is bedugta a rövid, tarka ruha alá,
és szája szélét nyalogatva bukkant elő ismét. Jenő igyekezett visszafojtani a
röhögést.
A nénike újabb ötlettel állt elő:
– Pedig én nem fogok felmászni abba a magas kalitkába!
– Úgy látszott, még mindig a fotelben utazást tartotta a legjobb megoldásnak.
Jenő egy üres akváriumra mutatott némán – jelezve a
mamának, hogy az is jó hely –, a házigazda felkiáltott:
– Ezt kifelejtettem! – Felkapta az ötoldalú üveget. – A
kényes dolgokat már mind beraktam a kocsimba – mutatott a ház előtt parkoló
limuzinra. – Mama is jöhet velünk, nem kell sem a platón, sem a fülkében
utaznia!
– Én nem vagyok kényes holmi, menjetek csak ti ketten!
– A nénike görcsösen szorította a fotel karfáját.
Az ülésrend azonban hamarosan megoldódott. A háziak egyre
türelmetlenebbül nézegették az órát, és a férfi kimondta a döntését:
– Ezzel mennyi időbe telik az út? – mutatott a
teherautóra. – Mondjuk három óra, csakhogy három óra múlva amabba a házba
kiszállítják a mosógépet, a hűtőt és egyebeket. Valakinek át kell venni. Itt
viszont van még bőven pakolnivaló… Az lesz a leghelyesebb, ha én elindulok,
mondjuk egy félóra múlva, mert nekem csak kétórás az út, ti meg majd jöttök,
amikor sikerül. – Átölelte a feleségét, aki rezzenéstelen arccal tűrte.
A ház ura ezután lecövekelt a teherautó mellett – a
felpakolást tarthatta legkritikusabb műveletnek –, és látszott rajta, hogy a
legapróbb koccanásért is szólna.
– Ezeknek ragaszd már le a tetejét, és mindegyiket
mozgasd meg, hogy bírják-e majd a kanyarokat! – kérte Ödön a haverját, akinek
minden költöztetésnél kijut ez a feladat, majd körbeszaladt a helyiségeken,
felmérni, hogy mi következzen.
Az egyik szobában ajtónak háttal találta a
háziasszonyt, és nem bírta ki, hogy el ne süsse évtizedes poénját. Mögéje
osont, és váratlanul felkapta a nőt, akár egy zsákot, és elindult vele kifelé:
– Hova is tegyem ezt a finom csomagot?
Ahogy az általában lenni szokott, most sem látta senki
Ödön magánakcióját, és 5 lépés után letette a nőt, felkészülve a háromféle
lehetséges reagálás bármelyikére. Az esetek 20 százalékában a vicc áldozatai
csodálkoznak a hirtelen bizalmaskodáson és néhány másodpercig sértődöttet
játszanak, a további 80 százalék feloldódik, örömmel veszi a tréfát.
A ház úrnője megőrizte közömbös arckifejezését, s
mintha nem történt volna semmi, egykedvűen nézte a szőnyegpadlót. Ödön csak egy
apró villanást bírt felfedezni, mellyel alulról-oldalról, a nő egyetlen
pillantásra méltatta.
„De micsoda pillantás volt az! – ujjongott magában. Még
a tenyerén és ujjain érezte a nőt, akit az előbb a karjaiban tartott. –
Kezdődhet a teszt!” – gondolta. Valamilyen módon mégiscsak ki kell szednie,
hogy folytatható-e a viccelődés, esetleg valami más próbálkozásra van-e
lehetőség…
– Bocsánat, hölgyem, de nem bírtam ellenállni!
– Nagyon humoros fiú… – válaszolt a nő szenvtelen
hangon.
– Legszívesebben meg sem álltam volna a finom
csomagommal!
– Úgy gondolom, nem cipekedést tervezett. Valami egyéb
elképzelése is volt? A férjem még az ajtóban lelőné ilyen akcióért!
Hangja továbbra is színtelen, vagy inkább flegma volt,
ám Ödön női lelkekre hangolódott rutinja legalább három információt kiszűrt a mondatok
közül: A nőnek tetszett az otromba vicc, benne lenne ennél érdekesebb játékban
is, de – ez lehet a harmadik elrejtett tudnivaló: – a férje jelenlétében
természetesen szó sem lehet semmiről.
(Folyt.köv.)
Folytatás: Költözködés 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése