Van olyan érzés

TAVASZI EROTIKUSOK - 1. évad - erotikus novellák (18+)

Erotikus buborékok

/EROTIC BUBBLES/

- 13 erotikus történet -

Van olyan érzés

Végigsétálni egy kisváros utcáján, amelyen évtizedek óta nem jártál, csak a vasúttól a központig és vissza, érezni a házak barátságos illatát, és észrevenni a néhány járókelő idegen pillantását... Városnak kicsi, falunak nagy. Itt nem szokás céltalanul kódorogni, turisták sem tévednek erre, így honnan tudhatnák, hogy milyen szándékkal fürkészed az ablakokat és a házszámokat.

Ismerős az érzés? Keresd fel azt a helyet, ahol egykor az első szerelmeddel sétáltál, s amit aztán mélyen eltemettél. Mert kinek számítanak a járdák és a házfalak, ha a szerelem már régen nincs? Neked fog számítani, ha úgy teszel, mint Sanyi, s ha még egy kis plusz szerencséd is akad, akkor ennél jóval többet is megtapasztalhatsz.

Sanyi sejtette, hogy mi vár rá. Minden ablak mögül Anna kék szemei csillannak meg, minden sarkon az ő illatát lebbenti majd meg a szellő. Tudta, hogy ez lesz, mégis elindult, mert hosszú szerelem-nélküli évek után egy morzsányi emlék is többet ér, mint a nyomasztó magány.

- Mi dolgod van ott? - kérdezte az aktuális barátnője, miután rákeresett, hogy van-e egyáltalán olyan nevű település, ahová Sanyi indul. - Valami falusi puncit akarsz zászlórúdra tűzni?

Szóval Sanyi nem úgy volt magányos, ahogy értelmezni szokás ezt az állapotot, hanem siralmasan és változtathatatlanul. Mindig talált valakit, akit pár órára vagy néhány napra haza lehetett vinni - legtöbbször párhuzamosan több ilyen nőt tartalékolt -, de a magány akkor is magány marad, ha van kit megdugni, ám nincs kit szeretni.

Régen utazott utoljára vonaton, de most ezt találta stílusosnak. Örömmel eldicsekedett volna az utastársaknak, hogy - Megkeresem Annát! - de olyan mufurcok mind, egytől egyig, hogy nem érdemelték meg ezt a vallomást.

Annával is vonatoztak egykor, izgatottan kísérte el a megszeppent lányt, aki először talán nem is gondolta komolyan a meghívást:

- Megmutatom neked, hogy hol lakom.

És nem csupán a vasútállomást vagy a helységnévtáblát értette ezalatt, sőt nem is a néhány közterületi szobrot...

A 45 perces úton elfogódottan szorították-simogatták egymás kezét, és mindketten csak a saját izzadt tenyerüket szégyellték. Anna megpróbálta leplezni a feszültségét, fáradtságot mímelve egy pillanatra Sanyi ölébe feküdt, majd rögtön fel is pattant, mert a felhúzódó ruhája alól kivillanó fehérbugyis popsija láttán a kocsiban minden szem kiguvadt, minden torok felnyögött.

Sanyi akkor még nem is láthatta azt a popsit, amit a vasúti kocsiban hirtelen legalább 10 ember szemügyre vehetett. Nem látta ugyan, de egy alkalommal merészen megsimogatta, amikor kikísérte a lányt a vonathoz, és ő csodálkozott legjobban, hogy Anna tiltakozásul nem lökte hanyatt. A lány hozzásimult, és percekig engedte, hogy a fiú keze felfedezze, közben megint azt súgta, mint egy nappal korábban:

- Neked szabad.

Sanyi, amikor évtizedekkel később kevésbé zakatoló vonaton robogott az emlékei felé, nem volt képes felidézni a tapogatás érzését. Csak abban volt biztos, hogy azóta sem talált Anna popsijánál finomabbat. És azok a cicik! Amikor a lány megfogta a kezét és bevezette a blúza alá - "neked szabad" - megszeppenve érintette meg az omló halmokat, félve tapogatta ki a feszes bimbókat... Mégsem volt képes azóta se felidézni, se megismételni azt a pillanatot. Annyi maradt emlékként, hogy csoda volt, és hiába kérte unos-untalan az útjába eső nőket: "mutass valamit!"... és hiába markolt meg minden duzzadó mellet, az érzés nem tért vissza, lehettek akár 30 évesek, akár 20, vagy akár, mint Anna... akkor.

Anna és Sanyi egy közös épület más-más szárnyában működő más iskolába, sőt más évfolyamra jártak. Csoda, hogy egyáltalán találkoztak a számtalan fiatal között, és valahogy felfigyeltek egymásra. Sanyit lehetett nehezebb észrevenni a tömegben, mert a fiúk - mintha egyenfejet és egyenstílust hordanának - úgy igyekeztek lázadó egyéniségek lenni, hogy közben egymásra hasonlítottak. Hányszor kuncogtak a csajok a folyosók labirintusának ablakmélyedéseiben, hogy nem találják azt a srácot, akivel beszélgetni kezdtek, mert nem ismerik fel a sok egyforma közül! Sanyi egyszer arra figyelt fel, hogy többször összeakad a tekintete egy szőke lányéval, és hamarosan szemezgetni kezdtek. Napok teltek el távolról méricskéléssel, óvatos mosolyokkal és olyan szünetekkel, amikor hiányolták a másikat, mire egy lépcsőfordulóban összefutottak és beszéltek néhány semmitmondó szót, de legalább kiderült, hogy mindketten 14.10-kor végeznek, és akár talizhatnának is a főkapunál. Ettől kezdve jártak egymással, és csodálatos délutánokat sétáltak át kéz a kézben. Minden alkalmas helyen csókolóztak. Anna egyre későbbi vonatot választott a hazautazáshoz, és Sanyi úgy találta, hogy a korai sötétedés leple alatt a kezével végzett egyre merészebb felfedezések alapján Anna testéhez jobban illik az "Anni" név, mert az olyan lágy, sima és intim. És csakis az övé!

- Anni! - sóhajtotta, akár egy-egy szerelmi vallomást.

- Itt vagyok neked! - felelte ilyenkor a lány.

A vonat egyenletes zakatolással haladt Anni felé! Sanyin különös pánikhangulat kezdett eluralkodni, néha úgy gondolta, hogy le sem fog szállni a vonatról, vagy csak átül a visszafelé indulóra, esetleg mégis végigsétál azon az utcán, amely mindenféle torokszorító emlékeket fog árasztani, aztán hazautazik. Miért is bolygatná fel a régi - és egyetlen - szerelme életét? Anni talán már nem is emlékszik rá, hiszen családja lehet, ...biztos is, hogy van családja, mint minden normális embernek, és Anni nem a múltban él... Sanyi szomorúan döbbent rá újra meg újra, hogy számára egyetlen kötelék létezik, egyetlen emberhez fűzi valami láthatatlan szál, senki más nem számít, csak Anni a múltból.

Leszállt a vonatról.

Elindult, amerre kellett - ezt a pár utcát ismeri, talán nincs is sokkal több - és rendre támadtak fel azok az emlékek, nyomukban azok az érzések, amikre számított. Dübörgő szíve kitörni készült, ahogy ahhoz a bizonyos házhoz közeledett. Hasztalan csillapítgatta magát, mert csekély a valószínűsége, hogy Anni és - milyen nehéz kimondani - Anni mostani családja a szülői házban él, valósággal rettegett a személytelen épülettel való találkozástól. Mert ahogy a vasútállomás és a járda mást jelent annak, aki számára minden lépés egy-egy emlék, mint az egyszerű járókelőknek, annak a ház valamennyi repedése egy ránc az arcon, a színehagyott vakolat egy könnycsepp a szem sarkában... és a lépések nyomán régen eltemetett, elfeledett érzelmek törnek elő.

Felsóhajtott, és 1 percig némán állt ott, ahol régen a nyikorgós kapu nyílt. Most kétszintes, festékszagú ház büszkélkedik a helyén. Megkönnyebbült, mert nem kellett látnia amazt, a régit. Bár a leglogikusabb az volna - gondolta - ha itt érdeklődne az előző lakókról, ahogy előre felkészült: "a család Anna nevű lányáról", eldöntötte, hogy mégsem teszi meg.

Nem! Mi volna, ha mégis itt lakik, és éppen ő, Anni kérdezné meg, hogy kit keres? Sanyi úgy vélte, hogy menten lebénulna, még elfutni se bírna.

Itt állt az monstrum kapu, nehezen nyílt, azon léptek be Annival, a lány húzta magával a saját szobájába. Senki más nem volt otthon, csak ők ketten néztek farkasszemet egymással, és a heverő ellentétes oldalain szótlanul vetkőztek. Anni testét már csak egy fehér bugyi rejtegette, mellét szemérmesen - de a minden nőben eredendően ott huncutkodó, bimbót megmutató, ösztönös kacérsággal - takargatta:

- Neked szabad, mindent szabad - mondta lesütött szemmel -, de azt az egyet, azt még nem akarom.

Bódult álomban estek egymásnak, felfedezték a másik testét. Sanyi minden ujját sorra bepróbálta a forró punciba, nyelve édeskés rést és harmadik bimbót kóstolgatott, míg Anni könyörgőre nem fogta:

- Juj, elájulok, ha ezt csinálod! - Összezárta a combját, megfordult, és azt játszotta, hogy meddig sikerül bekapni a fiú farkát.

Megörültek, ha valamelyikük felnyögött az élvezettől, meztelen testtel összesimulva csókolóztak egy kicsit, aztán folytatták az erotikus játékokat. Felvették a legizgalmasabbnak tartott pózt, Sanyi befeküdt Anni felhúzott lába közé, úgy suttogtak egymás szájába és belecsókoltak egymás fülébe.

- Milyen szexis orrod van! - lehelte Sanyi, miközben észrevette, hogy a farka óvatlanul becsúszott egy darabig a tárva-nyitva álló résen.

- Nyomd be! - súgta a lány. - Neked szabad! - És  mintha lázálmában beszélne, nehezen formálva a hangokat, folytatta: - Itt vagyok neked, kitárult a kiskapu... Lassan, kicsit fáj... semmiség... elmúlt! Nyomd be! - Ugyanúgy kapkodta a levegőt, mint Sanyi. - Ki bírod venni... időben?

- Nem biztos - felelte Sanyi őszintén, sajnálkozva. Amikor azt sem érzi pontosan, hogy a farka mennyire van bent, azt meg honnan tudhatná előre hogy mikor fog elsülni?

- Akkor vááárj egy kicsit! - Anna kisiklott a fiú alól, kiborított egy fiókot, s miközben Sanyi ájuldozott a derékban megdőlő lány nyújtotta hátsó perspektívától, előkotort egy kurta szalagnyi óvszer-csomagot. - Anyától kaptam egyszer, amikor felvilágosított, hogy előbb-utóbb mit fogok csinálni egy fiú kedvéért... akit... szeretek... és persze a magam kedvéért is...

Segítették egymásnak lemosni a nyomokat, izgalmas volt a titkos testtájakat vízzel és tusfürdővel simogatni.

- Le kell húzni a bőrt mosdatáshoz?

- Ha keményedik a bimbód, az azt jelenti, hogy jó neki, vagy éppen nem?

- El tudnál élvezni a kezembe is? Csak költői kérdés volt!

- Ha bespriccelek a zuhannyal, az jó a puncidnak?

Ilyeneket beszélgettek ismerkedésképpen, aztán újult izzadsággal tapadtak össze, és akkor úgy tűnt, hogy örökre így maradnak.

Elmúlt.

Sanyi eddig a napig azt válaszolta volna a "miért ért véget?" kérdésre, hogy fogalma sincs, Anni egyszerűen elkerülte. Az eltűnt ház helyén felhúzott új épület előtt ácsorogva már azt felelte volna, hogy nem Anni hibája, hogy véget ért.

Annyiféle érzést megtapasztalt ezen a rövid kiránduláson, hogy amíg vissza, az állomás felé bandukolt, képtelen volt rendet rakni a saját fejében. Anni közelsége - itt élhet valahol, karnyújtásnyira - és a milliónyi, felkavart érzelem csak megerősítette, azt az értelmetlenséget és céltalanságot, amit eddig leegyszerűsítve és alig-alig elismerve csak magányként emlegetett.

Újra a vonaton. Több volt a szomorúság, mint bármi más összesen. Mégis megérte, mert érezte Annit. Legalábbis szerette volna megint hallani: "Itt vagyok neked."

Na igen! Itt volt, csak elveszett.

Bámult kifelé a vonat ablakán, az utasok csivitelése háttérzajként bolygatta tovább az emlékeit.

- Anni! - sóhajtotta keservesen a tájnak.

- Anni! - hangzott mögüle erélyesen, ám kedvesen, körülbelül a hátrébb átlósan elhelyezkedő négyes ülések felől.

Sanyi elkapta a tekintetét a rohanó mezőkről. Helyettük döbbenten meredt a mosolygós, 4-5 éves szőke kiscsajra, aki csípőre tett kézzel, harangként ingatta a ruháját az előre és hátranyújtott lábai felett.

- Anni! - szólt egy óvó női hang ismét, nyilvánvalóan attól tartva, hogy a kis szőkeség elveszíti az egyensúlyát.

A pici Anni kelletlenül távozott a képből.

Sanyinak rossz érzései ébredeztek: Mi van akkor, ha a picike Anni felbukkanása még a nosztalgia-kirándulás része, és mi van, ha a csöppnyi Annival válik teljessé az a megmagyarázhatatlan érzés, ami nagyjából arról szól, hogy ő egykor az ő Annijával együtt végleg elveszített mindent. Arra már csak félve mert gondolni - ha egyáltalán működhet akármilyen mértékű gondolat-szabályozás -, hogy ki lehet az, akivel a kis Anni utazik... Mindenesetre nem volt bátorsága megtudni.

Ekkor megint felbukkant a kislány - mosolya olyan volt, mint amikor az ő Annija azt súgta: Itt vagyok neked" - és billegve-egyensúlyozva egy chipses-zacskót kínált Sanyi felé.

- Anni, gyere vissza, kérlek, ne zavarj senkit! - szólt valaki a kocsi egy másik négyes-üléséről.

Sanyi esküdni mert volna rá, hogy ismeri ezt a hangot, csak akkor fényesebb volt és azt mondta, hogy "neked szabad."

- Jó-jó, megyek már! - rázta meg sürgetően a kislány a zacskót, és csak akkor szaladt vissza apró lábain a helyére, amikor a számára valamiért szimpatikus bácsi kivett egy darab félbetörött chipset.

Sanyinak nem volt mersze felemelkedni az ülésről, és - ahogy illene - odaköszönni a kiscsaj hozzátartozójának. - Nem azért, mintha félt volna attól, hogy az ő Annija arcán-testén is meglátszik az idő múlása, dehogyis! - Inkább azon izgult, hogy a picur Anni mamája se tartsa szükségesnek megnézni azt a férfit, akivel a kis szöszke barátkozik.

Van olyan érzés, egyszerre édes és keserű, amit lehetetlen szavakba foglalni, és amikor belekóstolunk, soha többé nem felejtjük el. Az icipici Anni és még valaki más hiába szálltak le a következő állomáson - szerencsére a peron másik irányába mentek - Sanyi hazáig sem tudta feldolgozni a találkozás élményét. Másnap sem, a következő évben sem, mert van olyan érzés, ami nem jár mindenkinek, de aki megérdemli, a terhétől nem szabadulhat többé.