2018. június 29.

Sinara:Emlékezet

Barátaim írták - sorozat

 Sinara

Emlékezet

Százéves emlékek nyomában Szicíliában

B-vel a föld körül - sorozat

A mediterrán térségben valahogy sokkal élettel telibben ragyognak a napsugarak. Ez jutott eszembe, ahogy megigazítottam a napszemüvegem az orrnyergemen és kissé megemeltem a fejem, hogy süttessem az arcbőröm.
No persze, nyáron Magyarországon is tud olyan forrón perzselni a gyilok az égből, hogy az ember kipörkölődik a bőréből, de mégis… Errefelé valahogy minden más. Valahogy máshogy ragyog a fény, máshogy csicseregnek a madarak. Egyszerűen csak jóleső érzés és nyugalom árasztja el az embert, ami után kedve van csak pihenni, jól érezni magát, élvezni az apró örömöket… és megfektetni párat a forróvérű olasz bambinák közül.
Hiába van Olaszország csak egy köpésre kis hazánktól, itt délen, Szicíliában, mégis teljesen más az élet. No persze erről maguk az olaszok is tehetnek, hiszen ha összeengednek egy nem ritkán százhetven-száznyolcvan centis, német precizitással és munkamorállal, drága öltönyben dolgozó torinoi bankárt egy százhatvan centis, örökké vigyorgó, pezsgőn gesztikuláló szicíliaival… Mintha nem is egy népbe tartoznának.
De a lényegen ez mit sem változtatott, ahogy ott álltam azon a lüktető déli szigeten és úgy élveztem a napsütést, ahogy hasonló körülmények között odahaza eszembe se jutna.
Egyáltalán nem éreztem azt a nyomott, lehangoló érzésáradatot, amit otthon a temetők árasztanak. Ha az ember betéved egy sírkertbe, legyen tél vagy nyár, tavasz vagy ősz, Magyarországon mindig csak a gyász, a veszteség és az üresség kongó és egyben szorító érzése üli meg. Itt viszont…
Nyilván az olaszok is másképp élik meg, ha egy hatalmas áldozatokkal járó háború haditemetőjében járnak, azonban Vittoriában teljesen más volt a helyzet. A Kaposvárnál valamivel kisebb dél-szicíliai városka, itt, a déli végeken, még különösen akárha egy másik világból csöppent volna ide. Mintha egybeolvadt volna az itáliai hagyomány és egy távoli, tengerentúli spanyol gyarmat életérzése, ahol ugyan az élet kemény, megpróbáltatásokkal teli és elszigetelt, de mindezzel együtt, vagy pont ezért, nyugodtabb és boldogabb is.
Bizonyosan Vittoriának is megvoltak a maga veszteségei, a maga tragédiái, de mégis a temető maga is, mintha csak az életvidám talján néplelket tükrözte volna, inkább hatott a vidám emlékezés helyének, mint a búskomor elsiratásénak. Bár összképében inkább hasonlított bármelyik másik európai templomkerthez, mint a mexikói hagyományok temetőjéhez, ahol a hátramaradottak időről időre lakomát rendeznek elhunyt szerettük sírjánál, mintha ő is velük falatozhatna, a lelkület viszont valahogy mégis ugyanaz volt.
Mélyen magamba szívtam a friss koranyári levegőt és átadtam magam a friss, megnyugtató érzésnek. Nem sietni sehova. Nem aggódni az élet apró-cseprő dolgai miatt. Csak élvezni a pillanatot.
- Hé! Avanti! Avanti! – térített magamhoz egy vidáman csivitelő hang. – Gyerünk! Tovább! Előre!
Ahogy kinyitottam a szemem és ismét előre pillantottam, egy másodpercre meg is láttam a vigyorgó arcot, hogy aztán az ismét eltűnjön a szemem elől egy sírbolt mögött. Mintha csak valami a helyhez illő vidám kóbor lélek, vagy sokkal inkább egy pajkos kedvű angyalka lett volna, aki lenge nyári ruhájában a szél szárnyán röppen tova.
Elmosolyodtam a gondolatra, de aztán ismét megütötte fülemet kísérőm lágy könnyedséggel sürgető hangja.
- Avanti, B! – Szinte már kacarászta. – Andara per esso!
Mosolyogva csóváltam a fejem, ahogy a lány után indultam. Bár az olaszokra jellemzően nem igazán beszélt semmilyen más nyelvet az anyanyelvén kívül, sőt, az olasz csizmán dél felé növekvő tendencia alapján igazán nem beszélt semmi mást, a legkevésbé sem tűnt zavartatni magát amiatt, hogy én viszont olaszul nem beszélek gyakorlatilag egy szót sem. Ugyanazzal a vehemenciával és lelkesedéssel magyarázott azon a dallamosan csengő, de számomra majdhogynem teljesen értelmetlen nyelven. Tanultam ugyan latint és a relatíve távoli szomszédság alapján azért az emberben megragad pár olasz szó, ráadásul a helyzetek is segítettek ezt-azt kitalálnom, de többnyire csak a sötétben tapogatóztunk. Bár a kis fruska cserfesen ontotta magából a szóáradatot, leginkább csak kézzel-lábbal kommunikáltunk.
Ezt viszont még én is megértettem:
- Avanti, B! Avanti!
Levakarhatatlan mosollyal az arcomon követtem a hangját és magam elé képzeltem, ahogy játékosan szökdécsel az üde zöld növényzettel benőtt környezetű utakon.
Odahaza a búskomor lelkületű magyarok valószínűleg megbotránkozva teremtették volna le a gyerekkorból épp csak kinőtt lányt, hogy így szaladgál és nevetgél egy temetőben (Egy TEMETŐBEN… Ki hallott ilyet?!), itt viszont valahogy ez is természetesnek hatott. Elvégre a vidámság nem akadályoz meg abban, hogy tisztelettel emlékezzünk eltávozott szeretteinkre.
Gyorsan megráztam a fejem, hogy tovaűzzem a rám telepedő sötét gondolatokat. Nem akartam elmerülni a bensőmben kavargó fekete árnyakban. Inkább arra a lendületre koncentráltam, ami őszinte mosolyt csalt az arcomra és követtem az előttem szaladó olasz lányt, aki a következő sarok után ismét feltűnt a szemem előtt. Mintha tényleg valamiféle őrangyal lenne, aki igyekszik rejtve maradni a hétköznapi halandók szemei elől, de a megfelelő pillanatokban mégis megmutatja magát, hogy útra vezessen.
A következő kanyar után azonban már nem kellett tovább üldöznöm tovatűnő alakját. Ahogy kiértem a kis térre, ő már ott állt, szandálos lábát megvetve a kövezeten. Vékony, térdig érő nyári ruháját enyhén lebegtette a koranyári szellő, ő pedig a kezében egy szál vágott virágot szorongatva a válla felett rám mosolygott.
Viszonoztam tekintetét, majd lassan magunk elé pillantottam a zsebkendőnyi teret uraló apró kis épület felé. A római stílusú fehér fülke könnyedén megbújt a környezetében, azonban a timpanonjába vésett felirat számomra mégis egy másodperc alatt kiemelte nem csak a körülöttünk lévő többi emelvény közül, de egész Szicíliából, sőt, akár egész Olaszországból is.
„SOLDATI UNGHERESI DEPUNTI IN SICILIA” A Szicíliába deportált magyar katonák. Fölötte pedig a hányattatott sorsú kis kelet-közép-európai nemzetem címere.
Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. A magyar kisebbrendűségi érzés valahogy mindig furcsa megrökönyödést csal elő az emberből, amikor a hazájától távol, túl a történelmi határokon, akárcsak egy apró rá utaló morzsát is talál. Egy kimondott, vagy valahol valami miatt leírt magyar szót, egy piros-fehér-zöld felfestést, vagy valami egyértelműen magyar mementót. Még arra is felkapjuk a fejünket, ha egy külföldi filmben vagy regényben megemlítik Budapestet. Most pedig itt állt előttem egy magyar férfiak emlékére emelt kápolna, a távoli Szicíliában.
Persze a történet messze profánabb volt, ahogy a naívan meglepődő „kis magyar” először érzékeli, bár talán semmivel sem kevésbé romantikus.
Felsejlett előttem a lassan évszázados história, amikor honfitársaink a taljánokkal még egymást lőtték a Keleti-Alpok lábainál, mindkét oldalon számtalan foglyot ejtve. Az pedig már csak a józan ész logikája szerint is egyértelmű, hogy a hadifoglyokat érdemes a frontvonaltól, sőt, akár bármiféle határtól is, minél távolabb vinni, csökkentve a racionális alapon megfontolt szökésük kockázatát, emiatt pedig mérsékelve az őrzésükre fordítandó energiát.
Olaszországban pedig hol lehettek volna távolabb a magyar hadifoglyok a fronttól, mint a távoli Vittoriában? Ráadásul Szicília szigetéről egyáltalán akárhova is nagyon nehéz lett volna elszökni. Legfeljebb vissza az olasz csizmára, de azzal meg semmivel sincsenek előrébb. Így hát az itáliai kollégák nem is fordítottak túl nagy figyelmet a fogolytáborok őrzésére. A raboskodó magyarok ott laktak, azonban napközben szabadon kijárhattak és munkát is vállalhattak a környező földeken. A szicíliai gazdák pedig, bizonyára a szintén a fronton szolgáló apáik, fivéreik, férjeik, fiaik távollétében, örültek is a dolgos kezeknek.
A kemény munkáért cserébe távolra szakadt hazánk fiai ellátást és fizetést is kaptak. A helyiek emberségesen bántak velük, barátságok, szerelmek is szövődtek az évek során.
Ismerve az ilyen történeteket, egy pillanatra elmerengtem azon, vajon nem lehet-e, hogy ez a tizennyolc éves lányka, aki most őszinte teatralitással a kis magyar kápolna lépcsőjére helyezte a virágját, titokban hordoz némi magyar vért az ereiben? A háború után ugyan a magyar hadifoglyokat haza engedték, az olasz katonák pedig haza tértek, arra viszont mindig van egy-két példa, amikor a boldog apa nem számol utána, hogy gyermeke születése előtt ő csak hét-nyolc hónappal tért haza a háborúból, ahol több hónapig, akár évig is szolgált.
Bármi megeshet. Na meg bárminek az ellenkezője is. És talán abban az esetben még szívmelengetőbb is a helyzet, ha feltételezzük, hogy végül a hazájukba hazatérő hadifoglyoknak nem maradt genetikai nyoma a vidéken, a helyiek viszont, az után, hogy évekig emberségesen ellátták őket és munkát adtak nekik, még kilencven évvel később is őrzik az emléküket.
Sajnos viszont nem térhetett mindenki haza az első nagy világégés után. A háborút közvetlenül követően tomboló spanyolnáthajárvány, na meg számtalan egyéb fertőzés több tucat katonát elvitt még Szicíliában. Őket itt temették el Vittoria sírkertjében. Ezt a kis kápolnát a magyar állam emelte nekik a két háború között, a lelkes helyiek pedig azóta is folyamatosan friss virággal őrzik az emléküket.
Épp úgy, ahogy most a kísérőm is elhelyezte saját rózsaszálját a lépcsőn, majd könnyed léptekkel mellém lebbent.
Tekintetem még mindig a kápolnára szegeződött, amikor megéreztem, hogy a vékony ujjak az enyémek közé csusszannak.
Oldalra pillantottam, hogy tekintetem a napszemüveg sötétjén keresztül is azonnal találkozzon az egyenesen belefúródó csillogó kék szempáréval és a rám ragyogó vidám mosollyal. Mindezt pedig ráadásként még egy enyhe szorítás is kísérte az ujjaimon.
Egy pillanat alatt jelentőségét vesztette körülöttem a temetővel együtt a Magyar Kápolna épülete is. Szívet melengető tudat, hogy itt, a távoli Szicíliában, közúton még Londonnál vagy Moszkvánál is távolabb, máig őrzik az egy évszázada itt ragadt magyarok emlékét és ápolják a kilencven éve nekik emelt emlékművet. Ugyanakkor az én gondolataimat most már jóval profánabb dolgok foglalták el, ahogy azokba a virgonc kék szemekbe pillantottam.

Annyi bizonyos, hogy ha a régi hazánkfiai nem hagytak genetikai nyomot maguk után ezen a vidéken, én ha akarnám se tudnám ezt most pótolni. Ez azonban egy pillanatra se jelenthet akadályt számunkra, hogy megismételjük azt, amit ükapáink anno véghezvittek a vittoriai hálószobákban… vagy épp megtegyük, amit ők elmulasztottak.
 

Nincsenek megjegyzések: