2018. június 15.

Sinara: A tűz mezői

Barátaim írták:

Sinara

A tűz mezői

B-vel a föld körül - sorozat

 

B Európa elfeledett szupervulkánjában

Megjegyzés: Ez a történet a B és a modellek című alsorozat újabb eleme (első rész: Calima, de érdemes elolvasni a Jéghegy című novellát is).

*******************************************************************************************


A talaj hangosan ropogott a lábaim alatt, ahogy lassú, megfontolt léptekkel haladtam előre. Akárha egy hatalmas, legömbölyített folyami hordalékkal teli kavicságyban sétáltam volna, azt leszámítva, ahogy a földdarabok ahelyett, hogy csak csúszósan kigördültek volna túrabakancsom redőzött talpa alól, ropogva darabjaikra hullottak és megindultak lefelé az enyhe lejtőn.
Csak kevés választott el attól, hogy sziszifuszi munkának tűnjön az előrehaladás. Miden lépésemnél megindult alattam a porózus kőzetanyag az ellenkező irányba, azonban ennek ellenére is csak sikerült felfelé küzdenem magam. Nem mintha odafenn sokkal jobb várt volna. Pontosan tudtam, hogy ha a dombtetőről körbe tekintek, épp ugyanazt fogom látni, mint innen. Mintha csak valamiféle apokaliptikus tájon haladnék keresztül. Mindenfelé omladozó szürkésfekete törmelék, helyenként kiemelkedő barnás sziklákkal. Na meg a mindent elárasztó csípős gázfelhő, mely mintha a föld pórusaiból szivárgott volna elő. Mindehhez pedig jött még a fullasztó nyári hőség is...
Nehéz volt elhinni, hogy mindezzel együtt Európában járunk. Ráadásul annak is a civilizáltabb felén. Első látásra az ember előbb párosítaná ennek a vidéknek a képét valami Isten háta mögötti banánköztársaságéval. Indonéziában sok a vulkán, nem igaz? – hangozhatna el a porózus tufa és a felszínre gőzölgő gázok láttán. Délkelet-Ázsia, forróság, dzsungel, ágyékkötős félbarbár emberek, akiknek a nagyszülei még egymást ették. Na meg vulkánok. Összeállna a kép.
De lehetne ez az egész Dél-Afrikában is, a fekete kontinens ölén, ahol kb. minden megtörténhet. Az ilyesmi táj miért lenne kivétel? De még akár Japán se lepne meg igazán senkit a millió furcsa szokásával és a nyugati szemlélő számára érthetetlen jelenségeivel. Miért pont ez lenne kivétel? De még akár a végtelen szibériai pusztaság is szóba jöhetne. Elvégre ott minden van. Egyedül a meleg nem illene a képbe, de hát az oroszoktól sosem lehet biztos benne az ember, hogy mit várhat.
Na de Olaszországban...? Sok hely felé tekintene az ember, ha ilyen helyet keres, de hogy az itáliai csizmára, na az nehezen elképzelhető.
Pedig most itt voltunk. Nápolytól alig egy kőhajításnyira, Európa utolsó, és az egyetlen a mai napig fellelhető szupervulkánjánál.
- Szupervulkán Európában? – kacagott fel Monique, amikor vázoltam neki a következő úticél-ötletemet.
- Mi olyan meglepő ebben? – túloztam el akkor a flegma értetlenségemet. – Vezúv... Etna... Sztromboli? – soroltam a híresebbnél híresebb olasz tűzhányókat.
- Na jó, de azt a pöfékelést én nem nevezném szupervulkánnak – reagált munkaadóm hasonlóan nemtörődöm horkantással.
- Én azért annál a pöfékelésnél se lennék jelen, ha nem haragszol – kacagtam fel. – Még meg szeretném fektetni pár modelledet, mielőtt élve elégek.
- Ott a pont – horkantott félig rosszallóan, félig vidoran beszélgetőtársam. – A modelleimet viszont ha valaha is bántanád...
- Még hogy én? – kacagtam fel a rögtönzött fenyegetés hallatán. Bár túl hirtelen jött, hogy igazán komolyan vegyem, a mindig zord és morcos Monique-nál sose lehetett biztosra menni. – Én tehetek róla, hogy a lánykáid bolondulnak a fiatal szakértőhölgyedért?
- Igaz, ami igaz, jobban lázba hozza őket a helyzet, mintha egy pocakos hetvenes akadémikus professzor hajkurászná őket – nevetett fel most már Monique is.
- Nem mellesleg a gatya tartalma se mellékes – kacsintottam cinkosan. – Gondolj arra, hogy én teherbe legalább úgyse fogok ejteni senkit!
- Ami pedig a szupervulkánt illeti – váltottam vissza egy szívdobbanásnyi szünet után az eredeti témára, véletlenül sem akarva komolyabb beszélgetést kiprovokálni az előbbi témáról –, miért pont Európa lenne más, mint a többi kontinens? Felsőbbrendű kultursznobériánkban szeretjük azt hinni, hogy különlegesek vagyunk, de a természetet ez a legkevésbé sem érdekli.
- No igen... – vakarta meg az állát kedvenc fotósom.
- Tőlünk délre ugyanúgy közeledik egymáshoz az eurázsiai és az afrikai kőzetlemez, mint Indonéziánál az eurázsiai és az indoausztráliai, vagy Japánnál az előbbi és a csendes-óceáni. Miért pont nálunk játszódnának le más folyamatok?
- Oké, de ott sincsenek olyan hű de nagy vulkánkitörések – vágta rá Monique, szétterülő mosolyomat látva viszont azonnal el is bizonytalanodott.
- Manapság valóban nem – válaszoltam. – Viszont a Krakatau 1883-as kitöréséről biztos hallottál már... A szintén indonéz Tambora pedig 1815-ben annyi port és hamut lökött a légkörbe, hogy a következő évben az északi félgömb nagy részén blokkolta a napsugárzás jelentős részét, ami miatt gyakorlatilag elmaradt a nyár... Japán térségében pedig a koreai-kínai határon lévő Paektu az elmúlt kétezer év legnagyobb kitörésével csak azért nem okozta ezt, mert a földrajzi elhelyezkedése miatt a szelek nem terítették szét a kilökött kőzetanyagot... A megintcsak indonéz Toba pedig hetvenötezer éve azóta se látott méretű kitörést produkált, aminek a következményei az emberiség túlnyomó részét elpusztították. Minden mai ember az akkori több tízezerből életben maradt pár száz egyén leszármazottja.
Monique csak elkerekedett szemekkel hümmögött válaszként.
- A Flegrei-félsziget térségében negyvenezer éve történt kitörés persze ennél jóval kisebb volt – vontam vállat. – De még ha a Vezúv és az Etna jelenkori tevékenysége tényleg csak pöfögés is lenne, egy ennyivel nagyobb kitörés akkor is az lenne a minimum, hogy egész Nápolyt elpusztítaná.
Ez a beszélgetés járt a fejemben, ahogy most tényleg ott sétáltunk az olasz szupervulkán területén. A Campi Flegrei, a Tűz Mezői tényleg mintha egy nemrégiben itt végigsöprő lángvihar nyomait őrizné. Ahogy a fekete vulkáni törmelékdombocska tetejére érve körbetekintettem a vidéken, csak a távolban láttam csillogni a Pozzuoli-öböl vizét. Nehéz volt elképzelni, hogy olyan messze volt valaha a gigászi kitörés centruma, ami létre hozta  kalderát, melynek központja ma az öböl medrét képezi.
- Pff! Meg lehet dögleni ebben a hőségben – vonta magára hirtelen figyelmemet a mellettem elmormogott szitkozódás.
Kelly Gale alias Kelly
Ahogy oda pillantottam, akaratlanul is végig futtattam tekintetemet a mellettem álldogáló lányon. Kelly még így, kifulladva és a hosszú gyaloglástól fújtatva is gyönyörű volt. Bőr bakancsában, alig combtő alattig érő sortjában és testhez simuló atlétájában úgy nézett ki, mint a keményterepi túrázás istennője. De persze épp ez is volt a cél. Így mutat majd jól a fotókon. Ez a barnabőrű szépség, hosszú hollófekete hajával és igéző tekintetével, ahogy pózol a félelmetes múlt nyomait őrző olasz táj előtt.
- Érdekes, tegnap este nem panaszkodtál a  lábaim között – nevettem fel válaszként. – Pedig ott is forró volt aztán a helyzet.
- Nagyon vicces, Miss B! – horkantott, arcára viszont most már egyre jobban kikívánkozott a mosoly. – De azt a forróságot bármikor ezer örömmel vállalnám... Különben is, mit keresünk itt tulajdonképpen? – hervadt le arcáról ismét a vigyor és morcosan kifújt egy kósza tincset az arcából. – Mi olyan különleges van itt?
Beletelt néhány másodpercbe, amíg eléggé magamhoz térjek, hogy beszélni tudjak. Egek, ez a nő még úgy is lenyűgöző szépség volt, amikor úgy dúlt-fúlt, mint egy hárpia.
- Itt van az eredeti Szolfatára – mondtam. – Az a hely, amiről a jelenség a nevét kapta.
Kelly értetlen tekintetét látva folytattam: - A régi rómaiak az itteni forróság és a feltörő mérges gázok meg a néha hozzájuk társuló lángok miatt úgy hitték, itt van Vulcanus, a tűz és a kovácsmesterség istenének műhelye.
- Aha... – válaszolta még mindig értetlenül.
- Az egyik kúpot pedig, amit a környékén feltörő gázok sárgásra festettek, Szolfatárának nevezték el – folytattam.
- Sárgásra? – vonta fel Kelly a szemöldökét.
- Kén – magyaráztam. – A vulkáni működés utóhatásaként kénes gázok törnek a felszínre, amiből a kén lerakódik a kövekre, sárgásra festve azokat.
- És ez nem csak itteni jelenség?
- Nem – ráztam a fejem. – Igazából minden megfelelő vulkánkitörés után megtörténik. De itt figyelték meg először. Ezért mindenhol máshol is szolfatárának nevezik az ilyen kénkitöréseket.
- Értem... – válaszolta Kelly, majd rövid töprengés után hozzátette: - Én is szívesen lövelnék ezt-azt az arcodba. Annak biztos jobban örülnél, mint a kénnek – vigyorgott rám huncutul, én pedig éreztem, hogy az ágyékom lüktetni kezd a gondolatra.
Egy pillanatig megszólalni sem tudtam. Lelki szemeim előtt ott lebegett Kelly napbarnított színű teste, ahogy meztelenül hever alattam a lepedőn és zilált hajjal, szeretkezésünktől pihegve mosolyog fel rám. Ajkaimon éreztem az ízét. Az ajkaiét, a bőréét és...
Csak Monique hangja rántott vissza a válságba és mentett meg a benedvesedéstől. Egy pillanatig kutatnom is kellett, amíg észre nem vettem őt a szomszédos törmelékhalom tetején.
- Hé! Jöttök már? – kiabálta. – Nem érünk rá egész nap.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Az járt a fejemben, hogy végezzünk ezzel minél gyorsabban, aztán, ha visszaértünk a szállodába, reggelig ki sem engedem Kelly-t az ágyból... és a karjaimból.
Már épp indulni készültem, amikor halk morajlás ütötte meg a fülemet és mintha a talaj is megmozdult volna a lábam alatt. A fekete kis rögök halk kopogással gördültek le a domboldalon. Eszembe jutottak azok a mérések, amik 2017 elején lassan fokozódó aktivitást mutattak a Campi Flegrei alatt.
Rémisztő volt belegondolni, mi történik, ha ez a vulkáni mező ismét működésbe lép. Igaz, kisebb kitörései a történelmi időkben is voltak és a környék még mindig egyben van, de akkor is... Jobb félni, mint megijedni.
A következő pillanatban inkább megráztam a fejem és tovaűztem a gondolatot. Már a morajlás és a halvány remegés is megszűnt. Egyelőre úgy döntöttem, inkább nem foglalkozok vele. Ehelyett gyorsan a Monique hangja felé siető Kelly után indultam és mosolyogva gondoltam arra, mi vár rám az este a szobánkban.

Nincsenek megjegyzések: