2018. június 8.

Sinara: Hegyeken át

Barátaim írták

Sinara
Hegyeken át

B-vel a föld körül - sorozat


Nagyot ásítottam és kinyújtóztattam tagjaimat, miközben kikászálódtam a sátorból. Egyik kezem ujjait másik könyököm köré fontam, hogy aztán enyhén oldalra dőlve mindegy vállamból kitépni igyekezvén ráncigáljam ki a görcsöt tagjaimból. Az oldalam íjként feszült meg, hogy aztán pozíciót váltva, előbb a másikat cibáló karomat nyújtsam ki és fonjam köré megnyújtóztatott végtagom ujjait és most a másik irányba dőlve húzzam ki izmaimat.
Az enyhe, finom kis tűszúrásnyi fájdalom nyomán frissesség költözött tagjaimba, ahogy megráztam magam mellé ejtett kezeimet és egy újabb ásítás kíséretében toporogtam a csípős reggeli levegőn. A későtavaszi hajnal ellenére erősen olyan érzésem volt, mintha az otthoni langymelegből a kezdődő, vagy már épp lezáródó, de még mindig erőteljesen ható télbe teleportáltam volna.
Halkan horkantottam, ahogy végig néztem a sziklás talajon sorakozó sátrakon. Dr. Schmidt vagy mazochista, vagy a Trónok harca jégzombijainak egyike, aki a fokozódó meleg elől, a messzi észak híján, a magas hegyekbe menekül… Vagy csak egyszerűen érdekli ez a vidék és most nyílt alkalma kis csapatunkkal felkeresni. Természetesen ez utóbbi volt a helyes megfejtés, csak némiképp nehéznek bizonyult megemészteni, hogy a végre hosszabbodó nappalok, egyre erőteljesebben kisütő nap és kellemes meleg helyett mi még rá is teszünk a dologra és oda utazunk, ahol Tél tábornok még mindig böködhet minket fagyos szuronyával.
Persze ennél jobb errefelé nemigen lesz, gondoltam, ahogy szándékosan merevre nyújtott lábaimmal lassan előre lépkedtem, keresztültapicskolva egy-két méteres hófolton, hogy aztán behajlítsam térdemet és bokámat megragadva addig húzzam azt fel, amíg csontjaim és izmaim engedik. A világnak ebben a távoli szegletében még nyáron is alig olvad el rövid időre az összes hó. Télen meg aztán…
Ahogy beszívtam a metszően hideg levegőt, kissé már felfrissülve tekintettem végig a tájon. A völgy úgy húzódott végig a vidéken, mintha csak egy gigantikus óriáscsemete húzott volna botjával csíkot homok helyett a sziklás vidékbe. Avagy mint az első Indiana Jones-filmben a legördülő sziklagolyó vájata.
Simán el tudtam volna képzelni, hogy valaha itt valami kolosszális természeti katasztrófa robogott végig, felszántva a vidéket. Na meg azt is, hogy a helyi indiánok meséiben valami ilyen magyarázza az égbeszökő hegyláncot átvágó járat születését. Már amennyi őslakos élt errefelé valaha is. Igaz, errefelé, a mai Kanada nyugati végein húzódott az Amerikát benépesítő első emberek útvonala a mára már elsüllyedt Beringia felől a szárazföld belsejébe, ez a zord hegyi vidék sosem volt sűrűn lakott terület. Akkora vidéken, mint az Egyesült Államok Alaszka után legnagyobb öt-hat állama együttvéve, még ma is alig él pár millió ember. Annak ellenére, hogy közben a fent említett államok, köztük a perzselő sivatagokkal tarkított Kalifornia és Texas összlakossága felülmúlja a százmilliót is.
De nem hiába, ezt a távoli vidéket a mai napig nemigen érte még el a civilizáció. A már korábban is fejlett, de nem épp expanzív Kínát, Indiát és a nagy távolságokra inkább csak vallási értelemben terjeszkedő arab világot leszámítva a modernnek nevezett kultúrát mindenhova az európaiak vitték el. Méghozzá koncentrikusan távolodva az óhazától. Nem véletlen, hogy ma is azok a világ legfejlettebb részei, a fent említettek mellett, de még talán azokat is beleértve, amelyek könnyen megközelíthetőek Európából. Az Egyesült Államok törzsterületén is megfigyelhető, hogy ahogy távolodunk az Európához legközelebbi északkeleti államoktól, dél felé úgy nő a tagállamok területe és csökken a népsűrűsége. Nyugat felé haladva pedig ez hatványozottabban igaz. Ugyanúgy, ahogy Kanadában a délkeleti központi területek, a keleti Québec tartomány és a nyugati régiók viszonylatában.
Ide pedig, Brit Kolumbia kanadai tartomány és Alaszka határára, már olyan későn és olyan kevesen jutottak csak el a gyarmatosítók, hogy ez a vidék mind a mai napig javarészt megőrizte a hamisítatlan amerikai határvidék jellegét. Még távolabb északnyugatra, Alaszka területén még ma is van olyan régió, amit csak „megszervezetlen körzetként” tartanak számon, mivel ugyan az Egyesült Államok egyik legfiatalabb államát se ma hozták létre, odáig még mindig nem jutottak el, hogy minden egyes négyzetkilométerét felparcellázzák.
Errefelé pedig, fenn a zord hegyekben, még annyira se kúszott magasra a civilizáció. Ahogy teleszívtam tüdőmet a friss hegyi levegővel, kicsit úgy éreztem magam, mint egy ismeretlen vidéket feltörő pionír. Vagy még inkább úgy, mint egy kőkorszaki bunkóbotos fickó, aki a szarvas- és mamutcsordákat követve vág át a nagy ismeretlenen.
Na ezutóbbiak tényleg azt hihették, hogy valami gigantomán erő tépett barázdált sebet a hegyekbe, átszakítva a Csendes-óceán partvidékével párhuzamosan futó hegyláncot. Bár talán akkoriban ezt a hágót még az az erő tartotta markában, ami ténylegesen kialakította. Nevezetesen a kétezer méter fölé is nyúló ormokról, északi fekvése okán mindenhonnan a tenger felé aláfutó kolosszális gleccserek.
Bár a hatalmas jégfolyamok mára már gyakorlatilag eltűntek erről a vidékről, az olyan átjárókat, mint a körülöttem húzódó Chilkoot-hágó is, télen még a mai napig több méter magas hótorlasz zárja el. Ugyan az utóbbi nyárra manapság már felenged, de még mindig ott hagyja maga után a legömbölyített völgyet pettyező fehér foltokat.
Belemélyesztettem kezeimet a hóba, reménykedve, hogy a szúrós hideg összehúzódásra bírja ereimet, felgyorsítva vérkeringésem és némi életet verve tagjaimba. Azután, amikor a hó már kellőképp ráolvadt bőrömre, az arcomat is bedörgöltem az alig olvadáspont fölé melegedett vízzel.
A Chilkoot-hágó az alaszkai-kanadai határon
Tényleg mintha pionírokként törtünk volna előre. Apró, pár sátorból álló táborunk egy pillanatra valóban a civilizáció előre tolt őrállásának tűnt, mely egyre csak araszol előre az ismeretlenbe. Annak ellenére, hogy az égbeszökő hegyek mindkét oldalát már jó ideje benépesítette az ember, ráadásul az európai ember is. A hátunk mögött hagyott délnyugat-alaszkai partvidéket épp úgy, mint a hegyek túloldalán nyújtózó Yukon-folyó völgyét. Mégis úgy éreztem magam, ahogy immár kellőképpen ellazult tagokkal lépkedtem a tábor körül, mintha eddig meghódítatlan vidéken járnék.
Egészen addig, amíg bele nem botlottam a földből félig kiálló fatákolmányba.
Bár már előző nap felfedeztük, amikor tábort vertünk, még mindig meglepetésként ért a jelenléte. A tüchtig német diáklányok, a hosszú hegymászást követve elcsigázottan úgy játszadoztak az elhagyatott szerkezettel, mint a kisgyerekek. Én viszont most, még mindig félig-meddig elmacskásodott tagjaimmal, épp csak meglöktem túrabakancsom orrával a kettétört tengely végén a földtől fél méterre meredező kereket, ami enyhe nyikorgással fordult körbe.
Ráadásul nem volt egyedül. Bár párja a tengely túlvégéről már réges-régen elveszett, a kétezer métert közelítő hegyek közé bevágódó, de még mindig ezer méter fölé nyúló hágó szűkös útvonalában nyílegyenes vonalban elszórva úton-útfélen hevertek a különféle használati tárgyak. Mintha csak jelzőfényként hagyták volna itt. Útjelzőként, hogy „Hahó! Itt jártunk.”
Nem mintha a bő száz éve erre caplató hordának ez valaha is eszébe jutott volna. A Chilkoot-hágó ugyanis a huszadik század hajnalán, elhagyatottsága és vadsága ellenére, igencsak forgalmas hely volt. A hegyek óceánnal átellenes oldalán ugyanis ott hömpölyög az a Yukon-folyó, melynek egyik északabbra elhelyezkedő mellékfolyójában, a Klondike-ban, a megelőző évszázad utolsó éveiben aranyat találtak.
Az akkor még pláne mindentől távol eső vidéket legkönnyebben a Yukonon felhajózva lehetett elérni, ami viszont csak akkor volt abszolválható, amikor az Alaszka nyugati partvidékén lévő torkolatvidéken elolvadt a téli jég. Ami odafenn északon nem épp március első napjaiban történik. Így a türelmetlen szerencsevadászok inkább fogták magukat és nekivágtak a szárazföldi útnak, ami a legkönnyebben úgy volt abszolválható, ha eljutnak valahogy Alaszka délkeleti csücskébe, ahol vezet néhány hágó keresztül az errefelé még magyar szemmel sem épp égbekiáltóan magas, de északi fekvése miatt igencsak fagyos Parti-hegységen. Pár száz kilométert caplatva pedig elérhették a Yukont, amin már le lehetett hajózni a Klondike torkolatáig.
Na de amíg az ember oda eljutott…
Még most is megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem, hogyan küzdöttük fel magunkat kínkeservvel egy-két napja a hegyvonulat nyugati oldalán. Ugyan, ismételten, a hegyek errefelé nem olyan égbeszökően magasak, hogy embert próbáló teljesítmény lenne feljutni rajtuk. Emellé viszont olyan meredekek…
Aranyásók az "Arany-lépcsőn"
Annak idején, a századelőn, az aranyra éhes szerencselovagok természetesen még a tél végét se tudták kivárni. Amint egyáltalán járható volt az út, neki indultak. Az első úttörők szabályos lépcsőt vájtak a jeges hegyoldalba, amin aztán az utánuk jövők libasorban felcammogtak. Mindig az úticélt szem előtt tartva nevezték el ezt a feljárót Arany-lépcsőnek. Nekem pedig még attól is libabőrős lett a hátam, ahogy visszaemlékeztem rá, hogyan vánszorogtunk fel biztosítókötelek tucatjaival, hátunkra pakolva a létező legjobban megkurtított túrafelszerelésünket. Közben pedig végig azon aggódtunk, mikor csúszik le valaki és kell a többieknek visszarángatnia a hegymászó kötelek segítségével.
A régiek pedig mindezt biztosítókötelek nélkül tették, ráadásul, a kanadai kormányzat biztonsági intézkedései nyomán, mivel ők is a hátuk közepére kívánták, hogy az igyekvő aranyásók itt tömegesen potyogjanak le és törjék ki a nyakukat, vagy fagyjanak halálra a Yukon mentén, több mint négy tonnányi felszerelést cipelve magukkal. Ha nem volt pénzük hordárokat felbérelni, akkor mindezt több menetben, oda-vissza rohangálva a Chilkoot-átjáróban, mint a mérgezett egér. Ezek után könnyedén el tudtam képzelni, mi játszódott le azoknak a fejében, akik végül hagyták a fenébe az egészet, és egy tengelytörés után itt hagyták az ellátmányszállító szekerüket a hóban, hogy visszaforduljanak és haza térjenek.
Tekintetbe véve ráadásul, hogy az út végén, a Klondike mentén épült Dawson City-ben is olyan keserves volt az élet, mint a Vadnyugaton soha. Nem is csoda, hogy pár év után betelt a hócipő és amikor a Yukon torkolatvdékénél fekvő alaszkai Nome közelében is aranyat találtak, reménykedve, hogy a nagy folyóból több sárga fémet tudnak kilögybölni, mint a Klondike napi pár centje, áttették a székhelyüket oda.
Mindez viszont nem változtat a tényen, hogy mennyien vágtak neki a Chilkoot-hágónak, hogy utat találjanak maguknak a Klondike felé, amíg még az aranyláz tartott. Bár kétségtelenül hívogatóak voltak a kilátások, én még mai szemmel nézve is előbb próbáltam volna meg az itteni gleccserek vízéből tokaji aszút facsarni, minthogy nekivágjak ennek az útnak aranyásó-felszereléssel felpakolva. Attól pedig már egyenesen méteres taréjba állt égnek a hajam tövétől a hátam közepét verdeső végéig, amikor elképzeltem, milyenek lehettek a viszonyok a Fehér-ösvényen, ami ugyan délebbre volt a Chilkoot-hágóbeli párjánál, rövidebb is volt, de sokkal meredekebb.
A korabeli szóbeszéd úgy írta le őket, mint a legendás Skyllát és Karübdiszt. Bármelyiket választja az ember, hamarosan azért kezd rimánkodni, bárcsak megváltoztathatná a döntését és mehetne a másikon.
Én ugyan nem bántam meg, hogy neki vágtam, ugyanis már csak ez a mostani hajnali látvány és a csípősen hűvös, tiszta levegő is kárpótolt az erőfeszítésekért, de az aranyásás reményében megveszekedett félkegyelmű lettem volna nekirugaszkodni.
- Hé! – hasított bele a késsel vághatóan sűrű levegőbe egy ismerős hang. – Hova lettél?
Ahogy vissza pillantottam, azonnal meg is pillantottam Giselle kócos szőke üstökét a sátor ajtajában.
- Kijöttem egy kis reggeli nyújtózásra – válaszoltam.
- Ne mondd, hogy máris indulni akarsz! – fújtatott, majd megdörgölte a szemét.
- Előbb reggeliznék sünt egészben – nevettem fel.
- Helyes. Akkor gyere vissza kicsit melegedni még!
- Bizony. Várunk – hallottam meg Ingét is a sátor mélyéről és hanghordozásától egy pillanat alatt ösztönösen összerándultak a combjaim.
Arcomra akaratlanul is huncut mosoly ült ki, ahogy ösztönösen mozdultak a lábaim vissza a sátor felé. A két lány ugyan az észak-német partvidéki otthonukban hozzászokhattak már a hideghez, mégis jó alaposan bebugyolálták magukat az itteni fagyos éjszakákra. De persze nem amiatt, mert annyira fagyoskodtak volna, hanem annak okán, hogy derék alatt ne kelljen viselniük semmit.
Nekem pedig már fülig ért a szám annak a puszta gondolatától is, ahogy befurakszom közéjük és magam mellé simítva a karjaimat két forrón nedves barlangba mélyesztem ujjaimat arra a röpke kis időre, amíg Dr. Schmidt magához tér és ismét megkezdődik a menet.


Sinara történetei

Nincsenek megjegyzések: