2017. június 27.

Tanyán és városban 3.


Profi történetek a szomszédból

I. rész
 Profi albérlő a szomszédom
3. fejezet
Talizzunk az erkélyen!

Két masszív tényező terpeszkedett a serpenyő „ne próbáld ki!” oldalán. Az egyik a pénz, mint elv, a másik még súlyosabbnak bizonyult, magamban kényeskedésnek hívtam, vagyis hisztinek.
A pénz elvi funkciója bekerülhetne a meglévő öt mellé, melyek a közgazdászok előtt a mai napig – ennek híján – ismertek. Pedig mindössze azt jelenti: Miért vásárolnék meg egy szolgáltatást – még ha az annyira speciális igényeket elégít is ki -, ha másutt, nem szolgáltatónál, úgyszólván ingyen hozzájutok? Nem az összeg zavart, amit még nem is tudtam meg, azonban bármilyen csekély légyen az ellenérték, mégiscsak vásárlást jelent. Ő, mondjuk, Bea elad, szolgáltat nekem valamit – kissé nevetségesen hangzik a „valamit”, hiszen pontosan tudni lehet, mit –, pénzért. Ahogy nekem a szolgáltatásra van szükségem, neki a pénzre. Talán nem is élvezi. Ez zavart!
A másik aggály egyszerűen körülírható: Ki tudja, éppen előttem ki vette igénybe a szolgáltatást? Nem tavaly, vagy a múlt hónapban, hanem az előző órában! Esetleg éppen az ajtó előtt többször hiába toporgó, erőszakos külsejű alak, vagy még annál is „olyanabb”? Nem is akartam belegondolni!
Az elméleti piaci-mérleg másik serpenyőjében nemcsak a két szomszédlány feküdt, hanem a közelség, a kényelmesség, és az a nem elhanyagolható izgalom, ami a sokat gyakorlott nők tapasztalatát körbelengi. Mit tudhat nyújtani?
Úgy láttam, hogy az egyensúly csak akkor billen félre – a lányok irányába –, ha a másik oldalról valamelyik felesleges ballasztot kiejtem…

Benépesült a szomszéd erkély, mint régen. A kis szőke csaj gyakran dudorászott kinn, állandóan szétnyitva tartott szárítóra bugyikat csipeszelgetett, vagy fenekét kidüllesztve, könyökölt a fa korláton. Mindezt jól láthattam az elválasztó, vastag üvegen át. Ő is látott, sosem maradhattam észrevétlen.
– Szíjja… - köszönt át illedelmesen, kintebb hajolva. Ő, Beával ellentétben, nem küzdött tériszonnyal.
Elégedetten állapítottam meg az áttetsző üvegen keresztül, hogy a jó hagyományoknak megfelelően, a szöszi is az egy szál bugyit tartja az erkélyen tartózkodás legpraktikusabb öltözetének. Előfordult, hogy tényleg csak a bugyira korlátozta toalettjét, hiszen az utcáról úgysem láthatták.
– Egyedül vagy? – elegyedtem szóba, ezúttal én hajoltam ki. Nagyon kismaréknyi, feszes cicikkel néztem farkasszemet.
– Még egy kicsit… – igazgatta két pántból álló bugyiját.
– Kár! – mondtam a ciciknek.
– Mit szeretnél? – kérdezte kapásból.
– Most dolgom van, de később esetleg… – Kissé zavarban voltam. Ő nem.
– Jó, gyere át nyugodtan!
Meg kell néznem, hogy is áll a mérleg serpenyője! Visszahúzódtam.
Ha belegondolok, több olyan csajt ismerek, akinek van egy tartós kapcsolata, mellette egy kevésbé tartós barátja, továbbá – ha erre alkalma nyílik – kedves kollégájával is leszökik egy-két órára napközben, és ha igazán jó pasival fut össze – például egy tréningen – nem fogja elszalasztani. Ha összeszámoljuk, ez négy párhuzamos viszonyt, vagy akár többet is jelenthet… Pedig nem profi!
Ezzel szemben – pontosabban meghatározva az irányt: a szomszédságban – itt tartózkodik két profi, akik elég szűk körrel tartják a kapcsolatot, és azt sem viszik túlzásba. Hétvégeken például szerintem mindig magányosak… Noés kitalálták már a rugalmas védekezést, a gumit!
A serpenyőben meginogni látszott a hisztis bizonytalanság.
Telt az idő. Gondolataim akörül araszoltak, vajon a „még egy kicsit” egyedüllét egy várható kuncsaftot jelent-e, vagy hamarosan hazatér a másik csaj, Bea. Ezt jó lett volna tisztázni, mert képes leszek erre az ismeretlen tényezőre fogni totyogásomat.
Mit is mondott a kollégám pár nappal ezelőtt?
– Ha tényleg olyan jó csajok, és az én szomszédomban laknának, csak áttévednék néha egy menetre!
– Így is átmehetsz! – bíztattam.
– Meg is nézem őket minél előbb! De csak gondolj bele mélyen: átsétálhatsz és kérhetsz egy menüt, vagy összeállítod étlapról… amikor kedved támad. Ha megunod, akkor pedig visszasétálsz. Ideális!
– Ezt már kapcsolatnak nevezik… - ellenkeztem.
– Éppen nem! Az a praktikus benne, hogy nem kell kerülgetned a csajt a lakásban, amikor nem akarod, nincs a közeledben, máskor meg csak egy karnyújtás… Nem akar hozzád költözni, ha meglátogatod, mindig van kedve teljesíteni a kívánságodat, megkínál olyan … löttyel… Meg nem bírnám inni!
– Ezt meginnád! Majd meglátod, menj át, ne engem kapacitálj! – zártam le akkor a témát.
Igaza lehet…

Kezem a csengőgombon.
Meg sem nyikkan… A szőkeség néhány napja nem akart csöngetni, most meg én nem tudok hozzá. Ez valami jel lehet?
– Gondoltam, hogy te vagy… Szíjja! - tárult szélesre az ajtó.
– Honnan tudtad, hogy …? – Még folytattam volna a kérdést a hangtalan csengő és a mégis nyíló ajtó összefüggéseit kutatva.
– Megbeszéltük. Nem?
Egy combtőig mindent eltakaró, ugyanakkor mindent kiemelő kék ruhát viselt. Csak az erkélyre szaladozik bugyiban?
– De beöltöztél!
– Nem fogadhatlak egy szál semmiben… Iszol valamit?
– Amit te… - udvariaskodtam.
- Nem tudok olyan koktélokat, mint a barátnőm. Nincs hozzá türelmem… Ilyen jó lesz? Kibontanád?
Kékszínű, ragacsosnak tűnő folyadék ismeretlen címkéjű üvegben.
– Jó lesz bátorságot meríteni, csak a szám össze ne ragadjon tőle!
– Nem erős, bármennyit meg bírok inni belőle – Csak egy pohárba engedett tölteni, ő nyakon kapta az üveget, és jókorát húzott belőle. – Egészségünkre!
– Én a sört szeretem üvegből, csak nem illik bárhol…
– Nem illik? Nyilvánosság előtt én is pohárból szoktam inni… De előtted miért szégyelljem, hogy így esik jól?
– Ne is szégyenkezz! – Leültem a franciaágyra.
– Miért is? – tapadt rá a témára, kissé eltérítve saját magát. – Mindjárt látni fogsz meztelenül, akkor sem fogom szégyellni magam…
– Ne is!... – ismételtem.
Elhelyezkedett az ölemben, kezében az üveggel.
– Megérkezett a barátnőm – jelentette ki.
– Miből gondolod? – csodálkoztam.
– Hallom – Ekkora természetességgel kijelentett tényt nem lehet megkérdőjelezni.
Tényleg, már én is hallottam a zörejeket. Ha ilyen kifinomult hallással rendelkezik, ő sokkal többet tudhat rólam, azaz arról, mi történik a falon túl, mint én róluk…
– Itt vagyunk! – rikkantott a szőkeség. Dekódolva ez annyit jelenthet: „nem vagyok egyedül, de bejöhetsz.”
– Sziasztok. Nem zavarlak benneteket – szabadkozott Bea.
– Még csak beszélgettünk…
– És ittunk…
– Jól teszitek! Adtok egy kortyot?... Nem kell pohár! – Még egy üvegből-ivós!
A szöszi, ha már úgyis felállt az ölemből, kötéltáncos-járással, popsit billegtetve az ablakhoz sétált. A városlakók fele örömmel megtapsolta volna azt a mozdulatot, ahogy kígyószerűen kibújt a ruhájából.
Visszafelé az öt-hat lépést ugyanolyan, kifutón és hagyományőrző táncban megcsodálható módon tette meg, annyi eltéréssel, hogy a manökenekhez képest kevésnek tűnhet az egyetlen, kékszínű bugyi, és borosüveget sem egyensúlyozott a fején, ahogy az már szokás…
Szorosan elém állt, köldöke szemmagasságban. Ha megérintem, csakis a popsija környékén tehetem, úgy esik kézre. Így történt…
– Valamit keresnék a szekrényben, de inkább nem zavarok – mentegetőzött Bea. – Majd később…
– Nem zavarsz…  – Tenyerem a bugyi által nem takart felülettel ismerkedett. Mit érdekelt engem, Bea mit keres a szekrényben!?
– …most sem, később sem! – erősített rá a szöszi, hasát az arcomhoz nyomva, kezeit a vállamra eresztve.
Felpillantottam a cicijeire, mire apró térdmanőverrel elérte, hogy azok kerüljenek az arcommal egyvonalba… Ottlétem egész ideje alatt ez a figyelmesség, készséges kívánság-kitalálás jellemezte a viselkedését. A legapróbb mozdulataimból következtetett gondolataimra, és meg is valósította azokat, s miközben egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy lankadna a figyelme, olyat sem tapasztaltam, hogy valamit öncélúan, csak a saját kedvére tenne.
Mint igazi, önzetlen szolgáltató, végigment velem az egész programon, kifejezetten ügyelve repertoáron belül is az arányokra… és a biztonságra! Mikor úgy érezte, hogy elérkezettnek látom az időt rendeltetésszerűen használni a szolgáltatás tárgyát, amit már régen nem takart a kék bugyi, felemelt mellőlem – de hogy mikor kerülhetett oda, fogalmam se volt – egy óvszert, és rutinos mozdulatokkal – „remélem, jó a méret!” kommentárral – felgörgette.
Mikor elkészültünk – elsősorban én, mint vendég –, az üveg után nyúlt.
– Kérsz? Vagy valami mást? – kérdezte.
– Inkább egy vizet… ha lehet!
– Mindent lehet! Üvegből? – Indult az ajtó felé, s választ sem várva, más még el sem jutna a konyháig, kisüveges ásványvízzel a kezében jelent meg.
Sarkában Bea:
– Bejöhetek? Úgyis végeztetek…
– Keresés a szekrényben? – érdeklődtem bennfentes módjára.
– Azon már túlvagyok! Lemegyek a boltba… Mit kérsz? – fordult a szöszihez. Apró vállrándítás a válasz. – Majd engedj be, nem viszek kulcsot!
– Rossz a csengőtök? – kérdeztem.
– Kikapcsoltuk, mert valakire mindig éjjel jön rá, és nem is tudjuk, ki lehet. Pedig ha nincs megbeszélve telefonon, úgysem engedjük be, még ha félórát nyomja is…
– És én…?
– Te más vagy, te át tudsz kopogni a falon…
– Vagy talizunk az erkélyen és megbeszéljük! – nevetett a szőkeség. Elővett egy törülközőt és felém nyújtotta. – Kéred?
– Majd otthon…
– Nem így akarsz tán átmenni? Lenne sikered! – Mindkettőjükben határtalan vidámságot szabadított fel a gondolat, hogy meztelenül, ruhámmal a kezemben átsétálok a folyosón egyik ajtótól a másikig.

Beával egyszerre léptünk ki az ajtón, ő a lépcsőn lefelé, én a szomszéd lakás irányában. Azt hittem, ezzel véget értek aznapra – nem mindennapi – élményeim.
Harminc-negyven perc telt el, amikor megszokásból kitekintve az ablakon, kollégám kocsiját láttam ácsorogni. Ha hozzám jött, elmesélem neki a szöszit! Bizony megelőztem…
Csengetés.
Az ajtóban Bea, kicsit zavarban:
– Bocs, de elnézelődtem az időt!
– Semmi baj, ma már nem terveztem semmit! – viccelődtem. Értettem pedig, már a tekintetéből: a másik csajnak vendége van, s ő meg nem tud bemenni.
–Átmászhatok az erkélyen? – kérdezte.
Erre nem számítottam!
– Várd meg inkább itt, gyere be! – nyitottam utat.
– De van, amit hűtőbe kell tenni…
– Hát betesszük addig! – bíztattam.
Úgy nézett rám, mintha ezzel az ártatlan mondattal valami nagyon szokatlan mondtam volna, aztán mégis az erkély felé indult.
– Csak ne lenne tériszonyom!
– Mit csinálnál?
– Átmásznék, te meg átnyújtanád a csomagokat.
– Maradj csak nyugodtan, nem bántalak!
– Akkor minek maradjak? Nem tudsz már bennem kárt tenni – mosolygott, de valamiért türelmetlennek látszott továbbra is.
Többször elképzeltem már, hogyan lehet kijátszani a két erkélyt elválasztó vaskos üvegfalat, de gyakorlati kivitelezését nem gondoltam komolyan. Valami filmben láttam ilyet, ám ennél a történetnél később, úgyhogy akkor még nem támaszkodhattam filmbéli tapasztalatokra.
– És ha én átmegyek? – udvariaskodtam könnyelműen.
– Attól még én nem leszek otthon…
– Nem vagy te szőke, gondolkozz! Ha átmegyek hozzád, belülről be tudlak engedni.
– Megtennéd? – csillant fel a szeme.
– Persze – Közben azért fejszámításokat végeztem: legalább 12 méter magasságban vagyunk.
Jött mögöttem az erkélyre.
– Inkább ne! – sóhajtotta.
– Csak próbáljuk ki! Nem olyan bonyolult…
Bal lábam átemeltem az erkély fakorlátján, és bekanyarítottam az üvegen túlra, miközben testsúlyom még a másikra nehezedett.
– Nem merek lenézni… – súgta Bea.
– Hát ne nézz!
– Mit segítsek?
– Semmit. Csak le ne lökj! Majd ha átértem, akkor gyere ki a folyosóra, és beengedlek…
A testem nagyobb hányada következett. Először bal karommal megöleltem a csúszós üvegfalat, jobbommal is közrefogtam, és – még mindig az én térfelemen fenekemet felhelyeztem a korlátra.
Ez az a pillanat, amikor se oda, se ide… Reméltem, az utcáról kevesen látnak, s főleg nem szólnak a tűzoltóknak.
Egy hirtelen fészkelődő mozdulattal a súlypontomat, ami a fenekemet és az egész törzsemet jelentette, áthelyeztem a szomszédos korlátrészre, így egy pillanaton belül az ottani lábamra támaszkodhattam, és már csak az elhagyottat kellett magam után húzni és a karomat… ami nem jött!
Bea csukott szemmel, kétségbeesve szorította a saját erkélyemen hagyott jobb karomat!
– Átértem, engedj!
A többi már részint gyerekjáték, másrészt muris volt.
Gyerekjáték, ahogy az amúgy is nyitva lévő erkélyajtón át beléptem Bea nagyobbik kisszobájába, végigmentem a közlekedőhelyiségen, és a bejárati ajtót kinyitva beengedtem a még mindig sápadt Beát.
Muris pedig azért volt e kaland befejező epizódja, mert közben majdnem összeütköztünk a franciaágy felől a fürdőszoba irányába közlekedő komával – „bocsánat!” dörmögte –, a kollégámmal.
Vége az I. résznek

Előzmény:

1. A Koktél neve: Ábránd
2. Új lakótárs

Folytatás: II. rész - Dorina és Dorcsika

Tanyán és városban - tartalom

Nincsenek megjegyzések: