2017. június 13.

Tanyán és városban 1.

Profi történetek a szomszédból

I. rész
 Profi albérlő a szomszédom
1. fejezet
A koktél neve: Ábránd

Hetekig abban az önérzetes öntudatban töltöttem privát szabadidőm egy hányadát a wc-n, hogy senki nem lakik a fal túloldalán. Talán négy héten át…
Attól a hajnaltól fogva vált zavartalanná az ücsörgés, amikor nagy sürgés-forgás-csörömpölés közepette, markos emberek kétszer megpakoltak egy költöztető kamiont – minden szakszerűen leragasztva, bedobozolva –, feketelyuknyi csend lett.
Néhány nap alatt meg is szoktam, hogy a közös, papírvastagságú fal mentén semmit nem hallottam átszűrődni.
Méghogy szűrődni? Korábban, mondhatni fénykorában szinte felerősítette a hangokat a nagyobbik kisszoba, spejz, fürdőszoba és wc vonalát a másik, tükörszerű alaprajzzal tervezett, szomszédos objektumtól elhatároló színes valami. Néha kedvet kaptam lekaparni a csicsás tapétát, csak az tartott vissza, hogy talán alatta már a szomszéd lakás tapétájának hátoldalát találom… Mint egy gigantikus membrán – ez volt a válaszfal.
Így könnyen belátható lehet, hogy a fürdőben a csobogásról empirikus úton kellett kideríteni, melyik kádba folyik a víz a kettő közül: falon innen, vagy falon túl. Ha a szemembe szivárgott a tusfürdő, levegőért és vízért egyszerre kapkodva azt hallottam a túloldalról, milyen ügyetlen vagyok… Az éléskamrában nem illett csámcsogva beleharapni a kolbászba, mert áthallatszott. És a wc… Az a rémálmom, amikor azt hittem, egyedül ücsörgök a szűk magányban, s hirtelen lapozás hangjára figyeltem fel mögülem, a falon túlról. Megkérdezhettem volna: „mit ír az újság, szomszéd?”
Az erkély – vagy, ahogy a szomszéd nevezte: loggia – közösködése nem zavart. Egy áttetsző üvegfal választott el minket faltól-korlátig, és majdnem bokától csaknem mennyezetig. Tisztán megfigyelhettem a szomszédasszonyt, amikor kinn ácsorgott cigizni, és csak felülről öltözött fel – mert az utcáról az erkély tömör fakorlátja miatt kandi tekintetek csak deréktól felfelé láthatták –, jól ismertem már egész széles bugyi-készletét… Egyszer, ha reggel megkérdezi a falon keresztül, melyik apró bugyi következik, hibátlanul soroltam volna, melyik esedékes.
Elköltöztek hirtelen, és elvitték a megszokott hangokat, zajokat, neszeket is, amik már hozzánőttek közös életünkhöz, sőt mindenható amplitúdóval át- és behálózták azt.
Négy hete már…
Egy nyiladozó, hétvégi reggelen a lakás legkisebb helyiségében töltöttem el néhány percet. Amikor intenzív vízcsobogás érdekében rutinos mozdulattal hátranyúltam, még hozzá sem értem a lehúzást eredményező eszközhöz… hirtelen erőteljes áramlással lezúdult a víz. Annyira váratlanul ért, és még túlságosan nehezen szakadtam ki a békés alvás monotóniájából, hogy önkéntelenül hátranézve csak lassacskán értettem meg: a hangok a szomszéd lakásból törtetnek át.
Tehát megint lakják! – vontam le kézenfekvő következtetésemet, miközben viszonoztam a wc-lehúzás reggeli rituáléja disszonanciáját. Így köszönnek egymásnak az illedelmes berendezések!
Ettől a reggeltől kezdődően visszatértek a zajok, neszek, zörejek, zörgések, motoszkálások. Ez a neszezés már nem a régi! Nem úgy, mint egykoron, amikor minden apró zörej kiszámítható és tervezhető volt – hiszen az előzőek, mint fegyelmezett család, feszes napirend szerint éltek -, hanem minden logikát és következetes rendet nélkülözve.
A sok zuhanyozást egyenesen feleslegesnek tartottam, amikor egyazon este már hatodszor szűrődött át a jólismert csobogás… Csak nincsenek tán hatan? Vagy heten? – helyesbítettem magamban a kérdést, mert éppen megint megnyitották a csapot. Esetleg speciális tisztaságmánia diagnózist mondhat magáénak a szomszéd, s minden tv-reklám idején szalad zuhanyozni…
Talán több hét is eltelt a rendszertelen hangokkal anélkül, hogy láthattam volna, kit tisztelhetek az új lakókban. Néha láttam ismeretleneket a lépcsőházban, akikről akár feltételezhetném, hogy ők költöztek a közös fallal rendelkező lakásba, de bizonyosan nem állíthattam, hiszen az azonos bejáraton és lépcsőn közlekedők harmadát sem ismertem, s bemenni vagy kijönni a kérdéses szomszéd ajtón senkit nem láttam.
Amikor nagy csomagokkal lépdeltem felfelé egy csábosan ringó, egy hajszállal az elvártnál nagyobb méretű – ám ettől csak még izgatóbb – női hátsó mögött, melynek tulajdonosa szintén több szatyrot cipelt, szokás szerint meg voltam győződve, hogy sajnos az első kanyar után elveszítem őt szem elől. Nem! Maradt még a civilizáció emelkedő ösvényén, sőt a következő fordulót követően is előttem billegett… Egyszerre dobtuk le a málhát, ki-ki a saját ajtaja előtt, és szinkron kulcskeresésébe kezdtünk.
Odabiccentettem – némi udvarias, ám bármilyen napszaknak és korosztálynak betudható szájmozgással fűszerezve – a végre megismert új szomszédasszonynak. A húszas éveiben járhat, talán a felénél. Az előbb megcsodáltatott popsija inkább felfelé, kedvesen gondtalan arcvonásai inkább lefelé billentették a korbecslés mérlegét. Cicijei kitüremkedésének látványa azt mondatta velem: „mindegy”!
Mivel nem feltételeztem, hogy neki lehet 3-4 gyereke – kiindulva az átáramló hangokból megismert népes családmodellből – úgy tippeltem, hogy a családban ő az egyik „gyerek”. Nagyra nőtt, legalábbis női jelképei jól demonstrálták, hogy azért gyereknek mégsem kellene nevezni. Meg kellene ismerkedni vele – mégsem olyan „mindegy”, ki lakik a szomszédban, főleg, ha ennyire vonzóan tud a lépcsőn közlekedni -, gondoltam, de eddigre el is tűnt az ajtó mögött.
Egy másik délután már ismerősen, biccentéssel üdvözölt, mikor készségesen tartottam neki a robosztus lépcsőházajtót, míg kétszatyornyi csörömpölő üveggel kecsesen bevonult. Egyik adagot kivettem a kezéből, mire hálásan mosolygott.
– Buli lesz? – érdeklődtem.
– Áh, ez csak egy kis utánpótlás, nincs otthon semmi innivaló! – mentegetőzött.
Ha ennyit isznak, nem csodálom ezután, ha óránként pisilnie kell valakinek, amit a wc-lehúzások gyakoriságából akár meg is számolhatnék.
– Mennyi ideig elég ez a… – belekukkantottam a szatyrokba – mennyiség?
– Talán egy hétig?
Elismerésem! Szinte kizárólag szeszes üvegeket láttam. Ivós egy társaság!
– Majd átkopogok, ha megszomjazom… – ajánlkoztam.
– Rendben van, majd az erkélyen átnyújtok egy pohárral – válaszolt kapásból. – Úgyis szokni kell, mert még ki sem mertem lépni, tériszonyom van.
Hát ezért nem láttam még a bugyi-készletét! Sürgősen le kellene gyűrni azt a tériszonyt, csúnya betegség!
– Megfelel nekem az ajtón keresztül is, ha… – Kicsit tétováztam, aztán úgy döntöttem, tegeződhetünk mi nyugodtan: -… ha beengedsz.
– Most is örömmel meghívlak egy italra, ha van kedved! – tért át ő is a megszólítás nélküli kommunikációból a tegezés formulára.
– Ez így rosszul hangzik, mert olyan, mintha kiprovokáltam volna, és kényelmetlenül érzem magam – szabadkoztam, s abban a pillanatban meg is bántam, hogy ilyen könnyedén kiengedem a markomból az ismerkedés véletlenül lelt fonalát.
Félkézzel zsonglőrködve nyitotta az ajtót közben.
– Vegyük úgy, hogy nem beszéltünk semmit, csak segítettél cipekedni,,, ide tedd le légy szíves… és köszönöm a kedvességedet, és akkor most provokálás nélkül megkérdezem: Kedves uram, meghívhatom egy italra?
Minden helyiség tárva-nyitva a lakásban, kevés bútorzat… sehol senki. Tetszett a játék! Legalább mögöttem sürgősen becsuktam a bejárati ajtót.

– Köszönöm, hölgyem, micsoda meglepetés! Eszembe sem jutott volna, hogy meghálálja nekem ezt a semmiséget!
A jobbról nyíló konyhába vezetett. Érdekes volt kinézni az ablakon, én éppen az ellenkező oldalt látom folyamatosan.
– Mit igyunk? – kérdezte közvetlenül, mintha nem 2 perce ismerkedtünk volna meg, hanem legalább 2 éve.
– Hibátlan a ragozás: igyunk… ugyanolyat innék, amit te.
– Akkor kapsz egy … hm… lehúzós éjféli ábrándot… Ha nem ízlik, adok mást.
– Valami koktél?
– Ühüm… - Gyakorlott mozdulatokkal, bár üveg-feldobást mellőzve, pillanatok alatt ötféle italt töltött két pohárba emeletesen, a színek szépen elkülönültek. – Keressek hozzá szívószálat?
– Kár lenne elrontani az élményt, összekeverednek a rétegek…
– Úgyis összekeveredik, ha megiszod, de azt hiszem, nincs is itthon szívószál. Sőt kis napernyőcske sincs… Egészségünkre! – nyújtotta felém az egyik öblös talpast.
– Megismerkedésünkre! – tettem hozzá, és közelebb léptem.
– Oké, megismerkedésünkre és gyümölcsöző kapcsolatunkra! – Összeérintettük a poharakat és puszira nyújtotta az arcát.
Annyira simulékonyan itatta magát az ízkavalkád, amilyen hatást eddig semmiféle folyadéknál nem tapasztaltam. Szinte furdaló kíváncsisággal követelték ízlelőbimbóim a következő réteget, melynek az ígérete már az előzőben is felsejlett, majd a még újabbat.
Otthonosan letelepedtem az egyik ülőkére.
– A többiek mikor jönnek? – kérdeztem.
– Kikre gondolsz? – nézett csodálkozón.
– Ilyen válasz után már magam sem tudom… Egyedül laksz?
– Igen, egyedül bérlem ezt a lakást – mosolygott.
Úgy gondoltam, mindent értek. Egy ilyen szép csajnak biztos hatalmas baráti és barátnői társasága van, innen származhat a nagy szomjúság, s ezért kellett ennyi italt vásárolni.
A mosoly az arcán maradt, úgy várta a menetrendszerinti kíváncsiskodást. Csakhogy közben eszembe jutott a sok zuhanyozás és wc-lehúzogatások, amire nem találtam megfelelő udvariassággal megfogalmazható kérdő mondatot.
Megkönyörült rajtam:
– Én egy szolgáltatást végzek… – kezdte.
– Hol? Mit? – kaptam fel a kínálkozó lehetőséget. Megörültem, mert úgy tűnt, sikeresen elterelődött a szó téves feltételezésemről, miszerint legalább hatan élnének a lakásban…
– Itt… - Kicsit várt, s bár megszokhatta már, érdeklődéssel figyelte arcomra fokozatosan kiülő ámulatomat. – Szexuális szolgáltatás.
– Ez érdekes… – nyögtem ki rövid, kínos szünet után.
– Nincs ebben semmi különös, valamiből meg kell élni.
– Igény meg van rá… gondolom. – Gyorsan elillanni látszott hirtelen jött zavarom, mivel olyan nyílt tekintettel, egyszerűen és természetesen közölte a szolgáltatás mibenlétét, hogy tényleg nincs mit szemérmeskedni. – Hogy megy az üzlet?
– Éppen annyira, mint kell… - Azt hittem, ezt kitérőként szánja, de szó szerint kellett érteni. – Visszajáró vendégeim vannak, én nem akarok idegeneket, és nem szeretném, ha egymásnak adnák a kilincset az ügyfelek. Ez így olyan, mint akinek több barátja van.
– Megvan a menetrend, ki mikor jön?
– Dehogyis! Ideszól telefonon, alkalmas-e… Nincs időkorlát, hogy lejár az idő, menjen már el, így is meg úgy is… És nem áll az ajtóban a következő vendég.
– Hm – Nem sikerült ennél okosabbat kinyilatkoztatnom.
–-Megbotránkoztál? – Kissé kesernyésre váltott a mosoly.
– Nem, nem! – mentegetőztem. – Váratlanul ért, egy ilyen szép, vonzó, szexis… csaj, és pénzért… de semmi kifogásom!
– Azt hittem, azt fogod mondani, hogy majd átkopogsz a falon, ha szükséged van szexuális szolgáltatásra…
– Átkopoghatok?
– Hát persze! Ilyen koktélra is bármikor a vendégem vagy… Ízlett?
– Biztos kipirultam tőle, de a nyelvem még nem akadozik… Nagyon különleges ízhatás, és micsoda erő van egy ekkora pohárban! – dicsértem, közben felemelkedtem a székről, jelezve, hogy nem akarom feltartani. Magamban hozzátettem: nem akarom feltartani - ingyen.
– Jöhetsz bármikor, csak bekopogsz, ennyi, és csak a barátság vagy a jó szomszédság miatt is. Néha magányosnak érzem magam, ha ez furcsán is hangzik… Beszélgetünk egy jót!
– Köszönöm, jönni fogok.
Még az ajtóból visszafordulva, kerülve a menekülés látszatát:
– Az italt szintén köszönöm… Kérek máskor is. Milyen ábránd is?
– Lehúzós éjféli… Teljes nevén: Bugyilehúzós éjféli ábránd.

Folytatás:
Új lakótárs

Tanyán és városban - tartalom

Nincsenek megjegyzések: