2016. augusztus 23.

Sinara: Vad észak

A Barátaim írták - sorozat bemutatja:

Sinara

Vad észak

B-vel a föld körül - sorozat 

Kis viking kaland a távoli északon
   
A fagyos északi szél készülődő jégcsapnak is beillő ujjaival simított végig hajamon, hogy aztán polipkarrá változva találjon utat magának az orromba. Egy pillanatra megálltam és elernyedt tagokkal emeltem magasba az arcom, hogy lehunyt szemmel kitágítsam légző csatornáimat, hogy még jobban magamba fogadjam a kristálytiszta fuvallatot.
Ez volt rá a legjobb szó. Kristálytiszta. És ahogy körbenéztem, ez jellemezte az egész tájat is. Vad, zabolátlan és érintetlen. Tiszta. A láthatáron magasodó hegyek ormai mint tucatnyi érdeklődő fej emelkedtek az ég felé, lekandikálva ránk. Közöttük pedig a hosszan elnyúló síkságnak még a talaja is mintha csak az ismeretlen súlyt próbálgatta volna. Hiába tudja az ember, hogy a lapályos talaj a nedvességtől válik enyhén szivacsossá a talpa alatt, mégis olyan az érzése, mintha a vén humusz nem tudná eldönteni, milyen ellenállást fejtsen ki vele szemben. És ugyanez volt igaz a szélre is, mely a vidéken lomhán keresztülkanyargó folyó felől lengedezve kíváncsi gyerekként tapogatta végig minden porcikámat, hogy a maga módján megszemlélje az ismeretlen látogató szerzetet. De akár még kíváncsi kamasznak is mondhatnám. Hiszen a kísértés megvolt, hogy még a ruhám alá is benyúlkáljon, ujjaival körülfonva melleimet és benyúlva bugyim rejtett zugaiba. Annál azonban több eszem volt, hogy ne tűrjem be jól mindenemet, mielőtt kilépek ebbe a fagyvilágba. Szóval maradtunk csak az ártatlan tapizásnál, amivel a természet megszemléli a ritkán látott jövevényt.
Az ember ugyanis ritka vendég volt ezen a tájon. És akkor is többnyire csak ennyi. Vendég. Hozzánk hasonló utazó, aki keresztülbaktat a vidéken, csordáit legeltető vándor, vagy prédára leső vadász. Mintha csak évezredeket utaztunk volna vissza az időben, egészen a legutóbbi jégkorszakig. A nyers és érintetlen táj olyan hamisítatlan hatást keltett, mintha csak bármelyik pillanatban előtünhetne a semmiből egy mamutcsorda a nyomukban pár borotválatlan, bundabugyis, nehezen artikuláló kollégával, amint épp lóbálják a kőbunkót.
Bár, szó ami szó, a poén egy része, ha külsőleg nem is, de esszenciáját tekintve kis csapatunk egyes tagjaira is igaz lehetett. Szemem sarkából lopva ugyanis leginkább modern ősbunkóknak titulálható Neander-völgyiekre esett a tekintetem, amint még sosem használt, frissen kicsomagolt túraruháikban, melyet nem ám célszerűségből hordanak, hanem mert az a trendi, megállás nélkül chipset ropogtatnak, energiaitalt vagy sört kortyolgatnak és fényképezgetnek okostelefonjaikkal. Utóbbiak pedig, mintha csak külső winchestereik lettek volna, amint lemerülnek, idézőjeles gazdáik egy csapásra visszasüllyednek a borotválatlan, bundabugyis őskollégák szintjére. Bár ez inkább a mamutkergető tökvakarókra nézve lenne sértés.
A változatosság azonban szerencsére itt is gyönyörködtet, így hát csapatunknak nem teljes egésze illeszkedett bele negatív értelemben a környezetébe. Ott volt a pozitív beilleszkedő is, aki épp most, mintegy végszóra lépett be határozott, ruganyos léptekkel a látóterembe.
- Gyerünk emberek! - rikkantotta harsányan, de mégis könnyedén. - Meg kell szaporáznunk a lépteinket, ha nem akarunk éjszaka farkasokat etetni.
A természetesen csak poénnak szánt megjegyzés egykettőre kihozta néhány Neander-völgyi útitársunkból a két lábon járó viccet, ahogy összerándulva lestek körbe, mintha csak az ordasokat keresnék. Túravezetőnk pedig némán mulatva indult tovább, diktálva az iramot.
A jókedéjű óriás szögletes arcával, rövidre vágott szőke hajával, kék szemeivel és dagadó izmaival magabiztosan jelentkezhetett volna a Waffen-SS-be, sőt, akár az alakulat kabalafigurájának is beillett volna. A találóbb kép azonban, ami az eszembe villant, amikor rá néztem, az volt, ahogy sűrű szakállal és hátközépig érő sörénnyel feszít a sodronyingben és a szarvas sisakban.
Hansen professzor épp annyira volt viking, amennyire ez a táj jégkorszaki. Tulajdonképpen semennyire, egy kis rásegítéssel, akár fejben, akár az alany játéka folytán szinte tökéletesen. Elvégre a jókedéjű geológusról még azt is nehezen képzelném el, hogy egy bicskanyitogatóan átokrossz gyereknek egy fülest adna, nem hogy vidáman kacarászva égessen fel falvakat, ezt a vidéket pedig a jégkorszakok alatt kivétel nélkül mindig kilométeres vastagságú jégtakaró fedte. Ha viszont hazáját kellett népszerűsítenie, a behemót varégszármazék ugyanolyan könnyedén játszotta el a Beawulf-saga címszereplőjét, mint a szörnyetegét és úgy mutogatta az északi országrész ezen csücskének jellegzetességeit a hegyekből lecsordogáló gleccserektől kezdve a vidéken szétszórt vándorköveken keresztül a lapályokig, minta a régi fagyos idők reliktumát. Mintha csak valami rezervátumban lettünk volna, ahol utolsó hírmondóként maradt vissza az egykori összeurópai valóság. Hiszen az öreg kontinens túlnyomó részét felszántották, bevetették vagy épületekkel tűzdelték tele ugyan, a messzi északon viszont mintha megállt volna az idő. Eltekintve persze attól, hogy ahogy most Svédországnak ez a szeglete kinéz, az annak idején a mai Burgundiának, Dél-Lengyelországnak, vagy a brit szigeteket a kontinenssel összekötő Doggerland déli peremének felel meg. Ide pedig akkor egy teremtett lélek nem járt.
Ez viszont a mellékelt ábrán is látható nagyvárosi tahót a legkevésbé sem érdekelte, ha jégkorszakinak mondott tájat kívánt látni, azt pedig ráadásul ilyem közel a hazájához, az ember által leginkább átformált földrész egy eldugott sarkában is megtalálhatta. Ha pedig a svédek még túrákat is szerveznek ide, az külön jó. Arról pedig, hogy mindezért a sokáig nem csak az egész világ, de még az itt uralkodó skandinávnak mondott "utólag" betelepült népek által is lesajnált lappoknak kellene kezet csókolni, akiknek a hazájaként őrződött meg ez a védett terület kisrészt Norvégiában, döntőrészt Svédországban, már szót se érdemes ejteni. Elvégre akkor már azt is el kellene magyarázni a magukat történelemismerő hazafinak tituláló frankofiloknak, brit "függetlenségieknek" és Kulturkampfosoknak, a turulosokról nem is beszélve, hogy lappok nem csak Finnországban élnek, hanem a Skandináv-félsziget jelentős részén. Ezzel meg minek fájdítani bárkinek is a kicsi buksiját, mikor az már úgyis tele van celebekről szóló pletykákkal, na meg jelszavakkal és abszolútumnak kikiáltott mítoszokkal.
Szóval a túravezető hobbiviking csak elkiáltotta rövid utasítását, mire a többiek morgolódva szaporázták meg lépteiket. Én pedig csak somolyogtam magamban belegondolva a helyzet fonákságába. Míg végül meg nem éreztem hátamon azt az ismerős tekintet.
A hátamon... már ha ezt mindenre értjük, ami a testem hátsó oldalán található lófarokba fogott hajamtól kezdve a lapockáimon és a vádlijaimon keresztül a combjaimig és a fenekemig. Éreztem, ahogy a kellemesen bizsergető pillantás végigvándorol tagjaimon, míg végül meg nem állapodott az utolsónak említett, legnemesebbnek mondott testtájékomon.
Elmosolyodtam és azonnal hátrakaptam a tekintetem, hogy rögvest belefúrjam a vastagkeretes szemüveg mögül kandikáló átható barna szempárba. Így pedig már nem volt mentség, annak tulajdonosa csálén elmosolyodott, amely mosolyban benne volt minden, ami előbbi kutató pillantásaiban is. Sőt, annál még több is.
- A menetet Freya zárja - vezényelt Hansen professzor. - Már ha tudja tartani a lépést - sandított hátra cinkosan.
- Vigyázz a szádra, főnök! - kapta be a csalit már csak játékból is az áttételesen megszólított. - Még a végén nem találsz ágyra, mire a szállásra érsz. És tudod, hogy jár az, aki megzavarja az álmomat.
- Ohó! Ne is mondd! - kacagott a geológus. - Nem akarok én baltát a fejembe.
Mindenki fesztelenül nevetett és mintha egy pillanat alatt el is felejtették volna az előbbi zsörtölődést.
Szó se róla, mester és tanítványa kitűnő munkát végzett. Az általuk csak viking humornak nevezett viccelődésükkel több erőt öntöttek csapatukba, mintha mindenkinek a torkán leöntöttek volna egy liter energiaitalt. Nem is beszélve arról a helyzetkomikumról, amit már önmagában prezentált a különbség a mindig jókedéjű óriás férfi csípős nyelvű doktorandusza között, aki fekete hajú volt, barna szemű és bár erős csontozatú és a sportos testalkatának megfelelőnél is strammabb fizikumú, de mégis vonzó és csinos. Ráadásul pedig alig volt valamivel több százötven centinél.
Bár a külseje ennek első látásra ellentmondani látszott, Freya tökéletesen megtestesítette azt, amilyenek a fél világot kifosztó vikingek asszonyai lehettek, ha azokat a mamlaszokat néha fülcimpán akarták ragadni, hogy jól helyre rakják.
- Vigyázni kell a kis fúriával, én mondom - kacagott pajkosan fojtott hangon az egyik Neander-völgyi.
- Aha. Úgyhogy tartsd a gatyádban a jancsit, mert még a végén leharapja - replikázott neki az egyik barátja.
Én viszont csak somolyogtam és megvártam, amíg Freyával pár lépésre lemaradunk.
- Nekem ugyan nincs mit leharapni, de nagyobb biztonságban érezném magam, ha balta se lenne a közelben - vigyorogtam rá.
- Amiatt nem kell aggódnod - vigyorgott, majd az arckifejezést megtoldotta még egy kacsintással is. - De ha akarod, egy rózsaszín plüssváltozattal megoldhatjuk, amint visszatérünk Stockholmba.
Erre mindketten csak nevettünk, magunkra vonva utitársaink féltékeny pillantásait.
- Na de most már inkább menj előre, mielőtt egy szakképzett viking elrabol - csapott pajkosan a fenekemre.
Én továbbra is csak nevettem és szó nélkül előreügettem a csoport élére, hogy túrázó hátizsákom csak úgy csapkodta a hátam, hogy tovább hallgassam Hansen professzor magyarázatait a vidékről. Nem mintha nem arra vágytam volna talán a leginkább ezen a túrán, hogy a szóban forgó viking az ágyába cipeljen.

És azt, gondolom mondani se kell, hogy az illető viking nem szőke és szikrázóan kék szemű, hanem fekete üstökű és szemüveggel az orrán cserkészi be az áldozatait, akik önként és dalolva tolják le neki a bugyijukat... Akárcsak én is.
 

Nincsenek megjegyzések: