2016. augusztus 16.

Sinara: Madárles

Barátaim írták - sorozat következő darabja 

Sok minden után lehet leskelődni, ha az ember egy Isten háta mögötti szigeten heverészik.

Sinara

 Madárles

B-vel a föld körül - sorozat
 

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.


 A felhők haragosszürke dunyhaként örvénylettek felettünk. Mintha megannyi gigantikus bárány tülekedne egy olyan szűk helyen, hogy mögülük alig világlik ki egy kicsikét a fű zöldje, amit jelenleg az ég kékje helyettesített.
Ahogy hevertem ott a hátamon és az eget bámulva, több ok miatt is úgy éreztem, mintha az idő börtönébe zártak volna be. A régmúlt kalickájába, ami fölött már rég elröppent a pillanat.
Maguk az odafent vészjóslóan morogva fodrozódó felhők is meglehetősen klausztrofób élményt nyújtottak. Mióta csak átléptünk a Csatornán a Brit-szigetekre, egy pillanatra sem tudtunk szabadulni tőlük. Mióta pedig észak felé haladva átléptük a Firth of Forth és a Firth of Clyde öblök határolta szűkületet, amely joggal ihlethette George R. R. Martin Westerosának Nyakát, a Skót-felföldre felkaptatva mintha a zordon táj állandó nemzeti viseletévé vált volna ez a takaró. A szigetcsoport legészaknyugatibb területein pedig a helyzet már nem is lehetett volna rosszabb. A tenger felől érkező nedves légtömegek pedig úgy szorultak be a sűrű felhőzet alá, hogy már-már mocsárszerű fülledtséget képeztek.
Ha itt egyszer leszáll a köd azt bizonyára vágni is lehet. Most viszont csak úgy telepedett rá a nedvesség a kopár tájra, mintha csak az ősidőkbe repültünk volna vissza, amikor az "újszülött", még csak röpke egy-két milliárd éves Földön épp csak megjelent a víz, életnek viszont még nyoma sincs.
Az igazat megvallva sosem volt különösebben ellenemre a magány. Nem vagyok épp antiszociális sem, de egy időre elvonulni a világ zajától, legfeljebb egy-két számomra sokat jelentő ember társaságában, sosem hangzott pont negatív dolognak. De itt, ezen a sivár tájon már-már nyomasztott az érzés, mintha nem is csak kilométerekre, de évmilliókra is lennék a legközelebbi élőlénytől.
A mellettem a sziklák között heverő Szalmát persze ez egy csöppet sem aggasztotta. Ő csak hasalt a maga mozdulatlanságában és csőre töltött szuperérzékeny fényképezőgépét markolva kémlelte a látóhatárt, arra várva, ami őt igazán érdekelte ezen a vidéken.
Irigyeltem, amiért képes kizárni minden mást. Én viszont, ahogy körbe néztem, nem láttam mást, csak a sziklás földből kitüremkedő kopár bérceket, a Norvég-tenger peremén, Skócia partjainak hullámtörőiként meredező sziklaszigetek egyikét, melyeken túl már csak Izland van a végtelennek tetsző tenger túloldalán. Bár a britek egy a sziget túlvégén, a délnyugati Devon távolabbi csücskében elhelyezkedő szirtfokot nevezték el Land's Endnek, vagyis világvégének, ha az akárcsak megközelítette ezt a vidéket, tökéletesen meg tudtam érteni a névadást. No persze nem csak azért, mert a névadás idején a középkori ember azt hitte, ezeken a tájakon túl, nyugat felé már nincs semmi más, csak a háborgó óceán, leszámítva persze a kis kanyarodással útba ejthető Ír-szigetet. Itt, a Külső-Hebridák szigetein már mintha a föld anyaga is kezdene elfogyni. Mint azon a képen, amin a tigrisek fekszenek egymás mellett az egyik szélen egy hagyományos sárga-fekete csíkos példánnyal, a másikon egy fehér alapon fekete csíkossal, köztük meg az átmenetekkel, amikben van sárga és fehér is, az arányuk viszont fokozatosan változik. Alá pedig oda van írva a poén, hogy fogy ki a tinta a patronból.
Persze itt nem a színek tűntek el, na jó, nem csak azok, hanem minden más is, ami a kezdetek óta a felszínre rakódott. A kontinens más tájain az évmilliók változásai tucatnyi fiatalabb kőzetréteggel, porhanyós talajjal fedték be a minden kontinens alapját és magját képező első szilárd felszíndarabokat, az ősföldeket. Itt viszont, Skócia északi részén, minden egyéb kőzet alól hatalmas területen előbukkant az ősi felszín. Sőt, növelve az elhagyatottság és hátrahagyottság érzetét, itt ráadásul nem is az Európa gyökerét jelentő Balti-ősföld szilánkjai meredeztek elő, hanem egy olyan töredék, amely a Kanadai-pajzsnak nevezett észak-amerikai testvéréből maradt itt, még abból az időből, amikor a két kontinens összeforrva tagozódott be Pangea, majd az annak északi részeként leváló Laurázsia tagjaként. Aztán viszont a földrészek búcsút intettek egymásnak, a Kanadai-pajzs elvándorolt, a Külső-Hebridák anyaga viszont itt maradt, több ezer kilométerre hátrahagyva, ráadásképp pedig az emberektől is elfeledve, akik a mai napig nem lakták be igazán ezt az Isten háta mögötti vidéket.
Szalma viszont erről mintha tudomást se vett volna. Ő csak hasalt unatkozó barátnője mellett és a horizontot kémlelte, várva talán az egyetlen, na jó, az egyik egyetlen élőlényt, ami pont itt érzi jól magát. A lundát.
Ezek a röpképes pingvinre emlékeztető északi madarak mintha pont ezen a zord északi tájon érezték volna jól magukat. Fene a darkos mindenüket! No nem mintha én egyébként nem szeretném jobban az ilyen környezetet, mint a szikrázó déltengeri napsütést, de azért mégis... Ráadásképp a kis jószágok faramuci ízlésük mellé megkapták még az "északi sarkvidék kis szerzetese"-jelentésű latin nevet is, utalva szerzetescsuhára hajazó fekete tollazatukra, mely "alól" csak mellényük és pofájuk "sápadt", fehér pihéi kandikáltak ki. Na meg méretes színes csőrük és a szemük körül elhelyezkedő hasonló mintás gyűrűk.
A pár arasznyi kis szárnyasok életük java részét kint töltik a Brit-szigetek és Norvégia, valamint Új-Fundland és a Labrador-félsziget között elhelyezkedő, észak felé ívelt tengeri területeken, csak a fene tudja, pontosan hol, és csak ilyenkor, április elején térnek vissza a partokra költeni, hogy aztán augusztusban már a felcseperedett kicsinyeikkel vágjanak neki ismét az útnak.
Az amúgy sem világrengető méretű populáció azonban az utóbbi időkben tovább csappant, talán pont a globális felmelegedés okozta halállomány-csökkenés miatt, ami kis barátaink élelmét veszi el.
Akárhogy is, egyedszámuk csökkenése és az amúgy is az ilyen távoli helyeken való leledzése igazi kuriózummá tette ezt a fajt. Így az olyan fotósok, mint Szalma, nem hagyhatták ki, hogy lencsevégre kapják, amikor a kis szerzetesek megérkeznek tengeri útjukról. Ezek a madarak viszont, úgy tűnik, nem tettek szegénységi fogadalmat, és a méretes kofferjukat cipelve várakoztatnak meg minket ennyire. Ami alatt meg én halálra unom magam.
Sóhajtottam egyet és felgyűrtem overálom ujját, hogy az órámra pillantsak.
- Ha nem futnak be hamarosan, ismét egy napot feleslegesen heverésztünk itt kinn - morogtam.
- Ugyan már! Csak azt ne mondd, hogy te nem élvezed a tájat! - vigyorgott rám barátnőm, látszólag teljesen gondtalanul.
- Az első nap még így volt - vontam meg a vállam. - Amikor végigfényképeztél minden egyes sziklát az egész szigeten. De az azóta eltelt három...
- Szóval inkább mást csinálnál? - firtatta, miközben a vigyor egy pillanatra sem tűntek az arcáról.
- Meglehet - pillantottam végig somolyogva gyönyörű testén, mely még a kora tavaszi skót hideg ellen felhúzott ruhákba bugyolálva is rendkívül igéző volt, majd tekintetem végigszaladt szalmaszőke fürtjein és beharaptam alsó ajkam, amikor ismét a szemébe néztem.
- Huncut vagy - nevetett egyet, majd megpuszilta a számat.
Nekem azonban innentől már nem kellett több. Kezem a tarkójára siklott és el sem eresztettem, csak magamhoz húztam őt és szenvedélyesen megcsókoltam.
Mire észbe kaptam, már a hátára tepertem őt és combjai mellett két oldalra térdelve fölé kerekedtem, hogy ujjaimat a hajába csúsztassam és mohón faljam tovább ajkait. Eközben másik kezem is útra kelt, hogy rásimuljon pulóvere alatt domborodó mellére, majd gyengéden megmarkoljam azt. Ő enyhén a számba nevetett és megéreztem, ahogy az ő vékony ujjai pedig a fenekemre siklanak.
Ekkor már nem bírtam magammal. Fürge mozdulatokkal kibontottam nadrágját és lejjebb toltam, hogy bugyijához férkőzzek, miközben melleink egymáshoz préselődtek és nyelvem végigzongorázott fogain.
Már a bugyiját is letoltam és gyengéden simogattam szeméremdombját, felkészülve, hogy a combjai közé simítsam kezemet, amikor hirtelen surrogás zaja csapta meg a fülünket.
Mindketten megdermedtünk, majd, amikor a hang csak nem akart megszűnni, felkaptuk a fejünket, hogy szembetaláljuk magunkat a part felé közeledő madárral.
Szinte egyszerre mozdultunk. Mintha egy lény lennénk, úgy gördültem le róla, Szalma pedig, minden másról megfeledkezve, a térdéig letolt nadrággal és bugyival fordult ismét a hasára, hogy fényképezőgépét a kezébe kapva ismét teljes figyelmét elkészíteni kívánt fotói tárgyára fordítsa. Én pedig halkan morogtam, igyekezve elfeledkezni arról a mozgolódásról, ami idő közben az én bugyimban is megindult. Egy pillanatra lehunytam a szemem és mély lélegzetet vettem, amikor azonban ismét kinyitottam, szembe találtam magam Szalma még mindig meztelen, égnek meredő fenekével.
 
Barátnőm annyira elmerült munkájában, hogy fel se figyelt rá, ahogy a kezem formás ülepére simult és gyengéden gyúrogattam azt, miközben együtt figyeltük a várva várt madarak érkezését.

Nincsenek megjegyzések: