2016. augusztus 17.

Pernahajder 26.

Pernahajder
II. rész

26. fejezet
Virágok közt a végzet felé





– Jó' érzed magad? – tette fel a kérdést napról napra az ifjú Pernahajder nevelőapja.
Ő volt az egyetlen az egész városban, akinek a fülébe még nem jutott el a szóbeszéd, vagy ha meg is hallott valamit belőle, nem hitte el.
– Köszönöm, remekül – válaszolta ilyenkor a fiú. Hiszen mi gondja lehetett volna, amikor éppen hazaért kifacsarva, és azon törte a fejét, hogy ma még melyik lánynál vagy asszonynál tegye hasznossá magát.
A nevelőapa többet aggódott Pernahajder miatt, mint saját két gyerekéért – Boriért és Bálintért – összesen, mert úgy vélekedett, hogy minden csakis rajta múlik. Egy szeretethiányos fiú – gondolta – ha rosszvágányra téved, az a felnőttek hibája.
– De el vagy szontyolodva! – sündörgött ezen az estén Pernahajderhez mostohabátyja. – Tán nem jutott krumpliföld?
– Nekem semmi… de nem is vagyok oda a kapálásért.
Bálint most nem volt vevő a viccelődésre. Elhatározta, hogy tanácsot fog kérni, csak még nem tudta, hogyan vágjon bele. Talán a közepébe?
– Katit ismered? – kérdezte zavartan.
Összetettség és ellentmondásosság jellemezte a két fiú közti kapcsolatot. Nem voltak testvérek, nem voltak barátok sem, mégis kölcsönösen odafigyeltek egymásra. Bálint, idősebb lévén, ösztönösen óvta-védte volna Pernahajdert, miközben titokban felnézett rá, és inkább ő szorult pátyolgatásra.
– Melyik Katit? – húzta az időt Pernahajder. Hogyne tudta volna, kiről van szó, sőt a kérdésfeltevésből az is kiderült számára, hogy Kati, mint reménytelen szerelem került szóba, és sürgős segítségre lenne szükség.
– Aki Zolival járt, és most… velem.
– Gratulálok, jó csaj!
– Jó-jó, de… – bökte ki Bálint erőlködve – de kemény dió.
– Nem hagyja magát feltörni? – segített Pernahajder mosolyogva.
– Nem – sűrítette egyetlen szóba az utóbbi hetek minden hiábavaló erőfeszítését Bálint. – Lehet, hogy azért mentek széjjel Zolival is, mert nem lehet vele semmit?
– Lehetséges – bólogatott Pernahajder megértően. Pedig részese volt annak az esetnek, mikor Kati nem éppen az ártatlanságát bizonygatva, négy-öt fiú csoportos beavatásában vett részt. – Megpróbáltál mindent?
– Nem tudok udvarolgatni meg ilyenek, de sokat smároltunk, és könyörögtem neki, hogy legalább verje ki.
– És nem?
Bálint egy sóhajjal válaszolt. Pernahajder majdnem felnevetett:
– Meglátom, mit tehetek az érdekedben. – Úgyis az jutott eszébe a napokban, hogy az ilyen kezdeti próbálkozásokat, mint amilyen a sportpályán túli kaland is volt Katival és Ritával, meg kellene ismételni, csak sokkal hozzáértőbb módon. – Vedd úgy, hogy nagy esélyed lehet! – Bíztatóan verte hátba a felcsillanó szemű Bálintot.
– Akarod látni Borit meztelenül? – kérdezte váratlanul az idősebbik fiú. Úgy érezte, hogy valami viszonzással kell előállnia.
– Te meg szoktad lesni a húgodat? – ámuldozott Pernahajder. Bori, a nevelőcsalád Bálint melletti másik, igazi gyereke, rendkívül mutatós lány volt.
– Nem nagy ügy…
– De a tesód!
– Neked nem. Akarod látni? – biccentett a fejével a ház felé.
– Mondod neki, hogy vetkőzzön le?

Pernahajder 10 év múlva, de akár 50 év múlva is úgy emlegette magában ezt a napot, mint amelyik örökre meghatározta az életét. „A Végzet”, nagybetűvel, mert félő tisztelettel gondolt rá. Ha ezen a napon megleshette volna előre a sorsát, vagy valamennyit belőle…! Sok álmatlan éjszakán élte át újból és újból ezt a napot, és ezernyi más utat látott már utólag, melyek mindegyike más irányba vitte volna. Nem a raklapok monoton szögelését bánta, de nem is a munkanélküliséget, sőt a roskatag kunyhóval sem volt semmi baja, de nők százai sem pótolhatták azt az egyetlen dolgot, amit elveszített. Amit mások szeretetnek hívnak, ő meg egyszerűen csak ürességnek.

Bálint ravaszul mosolygott, élvezte, hogy végre ő is tud valami újat mutatni:
– Nem tud róla.
– Értem. Szóval mégis meglesed.
– Érdekel? Neked nem tesód!
– Mondtad már, de én annak tekintem. Tabu.
– Attól még megnézheted.
– Muti!
Bálint izgatottan, szinte futva ment a teraszig, Pernahajder a nyomában.
– Ilyen egyszerű – mutatott a kovácsoltvas, lépcsőszerű virágtartóra és a világos fürdőszobaablakra. – No?
Pernahajder két lépéssel fent termett, és eltátotta a száját a zuhany alatt ringatózó Bori látványától. Bálint is odadugta a fejét és némán kérdezte: „no?”
„Bemenjek hozzá?” – Ez volt leolvasható Pernahajder szájáról.
„Ha mersz.”
„Beállok mellé a zuhany alá…”
Saját szívdobogásuktól nem hallották, hogy Bori és Bálint apja megállt mögöttük a teraszon, és érdeklődéssel figyelte, hogy mit művelnek a gyerekek a virágtartó legfelső fokán.
– Hát ti…? – dörrent rájuk.
Aznap este Pernahajder sírni látta a nevelőapját, másnap reggeltől úgy érezte, hogy nincs annál rosszabb, mint ha szomorúan néznek rá, és lelkében elveszítette a pótcsaládját, és talán a lelke is elveszett. Habzsolta a nőket, és amikor el tudott helyezkedni a szomszéd városban, emitt már senki nem várta vissza.

*

Besötétedett. A fák esti koronái úgy illatoztak, mint a nők haja a szélben.
Pernahajder kiült az omladozó házikó elé, és a lányokra gondolt. Sorban, ahogy 50-60 év alatt következtek, egy név, egy arc… Legtöbbjüknek feledésbe merült a neve – ha tudta is valaha –, az arcuk is elmosódott, a testüket meg nem is volt érdemes megjegyezni, hiszen egy idő után a formák csak ismétlődtek.
A sztorik megmaradtak. Minden lányhoz és asszonyhoz fűződik egy történet, vagy legalább egy helyszín, amit be lehetne jelölni és számozni, mint a bűnügyi helyszínelésnél teszik.
– Hány darab beszámozott kártyára lenne szükség? – kérdezte néha magától. – Legalább ezerre...

Előzmény, folytatás:
Pernahajder I. rész 1 - 13. fejezet
Pernahajder II. rész 14 - 26. fejezet
Pernahajder III. rész 27 - 39. fejezet


Nincsenek megjegyzések: