2016. április 17.

Tűző napon

Igaz mesék és nem leányálmok
– erotikus novellák –
második évad

Nyolcadik mese
Tűző napon


Andrea (23) meséje

Azon a nyáron egy rokonféle, vagy inkább távoli ismerős éttermében dolgozhattam. El sem akartam hinni, amikor közölte, hogy mennyi lesz a fizetésem, és fantasztikusnak tartottam, hogy naponta akár két műszakot is lehúzhatok – persze dupla bérért –, ha birok.
– És a jatt a tiéd, de ezzel ne nagyon kalkulálj, mert keveset mehetsz be a placcra.
Beköltözhettem az emeleti egyik szobába, és az ágyon fekve számolgattam, hogy mennyi pénzt fogok keresni, ha ügyes leszek. Mintegy biztatásképpen az egyik sarokban egy gömbakvárium állt, telis-tele fémpénzzel. Később megtudtam, hogy nincs idő ezeket számolgatni, nyáron megtelik egy pár üveg, váza meg ilyesmi, télen aztán majd bezacskózzák és begurigázzák.
Másnap reggel 6 órakor álltam munkába, s kb. 6.15-kor rádöbbentem, hogy sok lesz a napi két műszak. Pedig addig csak – sűrű könnyhullatás közepette – hagymát kellett darabolnom.
– Itt ez a szemüveg! Nem mondta senki, hogy tedd fel? – kérdezte János bácsi, a reggeli konyhafőnök, aki akkor már 15 perce körülöttem csuszatolta a követ. – Hagyd csak, majd én befejezem! – Megmosta a kezét, és feltette a sírás elleni szemüveget. – Hozz be öt tálca tojást és törd fel!
Kicsit sokalltam, de kellemesebb volt a hagyma darabolásánál.
Folyamatosan éreztem János bácsi tekintetét, de már nem a combomon – ahogy takarítás közben –, hanem a cicimen.
– Verd fel jól… – mondta, és meredten bámulta a mellemet.-- Úgy verd, mintha mást vernél!
Arcom egyetlen rezdülésével sem árultam el, hogy értettem a célzást, mert senkinek semmi köze sincs ahhoz, hogy szabadidőmben mit csinálok a kezemmel. Azt meg főleg nem akartam egy idegennek sem az orrára kötni, hogy nem sok mindent ismerek még a fiúkból, de… amire János bácsi célozgatott, azt szeretem csinálni.
7-től 9 óráig egyfolytában reggeliztek a vendégek, mindig jöttek újabbak, sőt még később is szállingóztak, amikor már az ebédhez terítéssel készülődtünk. Közben én nekiláttam a végeláthatatlan krumpli-hámozásnak, amihez volt ugyan gép is, de – mint felvilágosítottak – az nem annyira ügyes, mint én.
– Nagyon fontos a kézmunka… – jegyezte meg János bácsi. Nem tudom, mit szólt volna, ha hámozókéssel a kezemben megkérem, hogy adja elő azt, ami szerinte kézmunkára szorul.
Ebédeltetés után rájöttem, hogy nem csak hagymából, tojásból és krumpliból van sok, de mindenből. Életemben összesen sem láttam még annyi koszos poharat és tányért!
Már régen lejárt volna a munkaidőm, amikor még mindig maradt mosogatnivaló, és körülöttem azt számolgatták, hogy vacsorához mennyi hagymával és krumplival kell készülni. Úgy döntöttem, hogy először és utoljára becsülettel végigcsinálom a két műszakot.
Alig álltam a lábamon.
Este 10 után zuhanyozás nélkül beestem az ágyamba, és félálomban már attól rettegtem, hogy mindjárt reggel…
El is jött, és mintha csupán 10 perc lett volna az éjszaka, mindenem fájt, és alig bírtam nyitva tartani a szemem. Várt a hagyma, a tojás és minden más… Amikor lezajlott a reggelizők cunamija, hamar le akartam tusolni, felfrissíteni magam, ahogy másoktól is hallottam.
Megelőztek! A személyzeti öltözőből nyíló zuhanyozó ajtaját zárva találtam. Leültem az egyik padra, legalább erőt gyűjteni a következő rohamhoz, amikor belülről kizárták a zuhanyozót, és az egyik lány lépett ki rajta.
Mielőtt megkérdeztem volna, hogy miért zárkózott be, mögötte felbukkant János bácsi is.
„Kézmunka? – jutott eszembe. – Vagy mást huncutkodtak?”
Elmaradt a tusolás, de bizakodva számoltam az egyetlen műszak végéig hátralévő időt. Amikor pedig végre elköszönhettem a konyhától, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek a nyakamba zúduló szabadidővel.
Lesétáltam a partra, majd visszafordultam a tömeg láttán. A zavart, hogy rajtam kívül senki sem volt egyedül, egymás mellé fekhettek, szólhattak a másikhoz… Úgy gondoltam, hogy felmegyek a szobámba és pihenek egy kicsit, és megkerültem az éttermet, hogy az udvaron és raktáron át észrevétlenül felosonjak. Nem kell senkinek sem látnia, mennyire unatkozom!
Az udvaron, közvetlenül a műanyag rekeszek tövében az egyik pincércsaj napozott – akinek még le kell zavarnia az esti vendégforgalmat is –, arcát az ég felé fordította, és csukott szemmel hallgatta a mellette duruzsoló fiút.
– Franciaországban tízszer ennyit kereshetnénk!...
Engem figyelembe sem vettek, de megörülve még az efféle társaságnak is, leültem egy szabad, árnyékban lévő székre.
A fiú hosszasan ecsetelte a külföldi pincérkedés előnyeit, és lassan rájöttem, hogy ő csak kísérő lenne, a lányra bízná a projekt munka-részét. Nem tudtam kivenni, hogy a pincércsaj felismerte-e a ravaszkodást, vagy elaludt a monoton szövegeléstől, én mindenesetre elálmosodtam. Hosszúkat pislogtam, és tenyeremmel kitámasztottam a fejemet.
Arra eszméltem fel, amikor a pincércsaj kinyúlt oldalra – mintha cigit vagy valami mást kérne némán – mire a fiú elővette a farkát és a lány markába tette.
A pincércsaj felkacagott, de nem rántotta el a kezét, és nem is szólalt meg, hogy mit akart megszerezni. Csak engedelmesen fogta a farkat, amely rohamosan duzzadni kezdett. Lehet, hogy éppen ezt kérte a mozdulattal?
Eddig nem akartam őket zavarni, ezután meg még a szuszogásomat is visszafogtam. Ültek a tűző napon, és a pincérlány ütemesen huzigálta a fiú farkán a bőrt.
„Hahó! Ezt én is szeretem!” – kiálthattam volna. Otthon több fiúnak csináltam már, és mindegyik azt mondta, hogy ilyen nagyot még nem élvezett. Sőt, egyszer a barátnőm is, meg két fiú, és amíg a barátnőm kifújta az orrát, addig átvettem a másik kezembe amazt a farkat is…
Ugyanúgy nedvesedtem, mintha én csinálnám, és nem tőlem 5 méterre történne. Azt hiszem, a pincérlány is izgalomba jött, mert lassacskán szétnyílt a combja, és csodáltam, hogy nem kezdte még el simogatni magát. – „Vagy a fiú miért nem nyúl oda?” – Az én ismerőseim mind megpróbálkoznak legalább bugyin keresztül a puncimhoz érni, úgyhogy mindig résen kell lennem, hogy meddig mehetnek el. Hát éppen csak addig, hogy bugyin keresztül kitapogathatják a rést, de amikor már úgy érzem, hogy kezd átázni a bugyim, akkor nem engedek meg ennyit sem. – „Mit szólnának, ha kicsit simogatnám magamat?” – A lány szeme még csukva volt, a fiú csak a saját farkát nézte, mégsem mertem masztizni…
Meghallottam János bácsi közeledő dörmögését, és hamar a feltornyozott műanyag rekeszek mögé menekültem. A fiú is észrevehette, mert az egyik hátsó ajtón át beosont az épületbe, még a farkát sem dugta vissza a nadrágba. Még annyit láttam, hogy János bácsi elkezdi masszírozni a pincércsaj vállát, majd én is a menekülést választottam.
– Hopsz! – Bevágódtam a tusolóba, és éppen szemközt találtam magam az előbbi sráccal, aki a farkát mosogatta. Vagy folytatta a kiverést magának?
– Bocsi! – lepődött meg ő is.
– Semmi baj, különben meg én rontottam rád.
– Te is Jani elől…?
– Nem jön be – nyugtattam meg. – Lecsapott a pincércsajra.
Megvonta a vállát:
– Lehet, megdugja… Nem zavar, ha megmosdok?
Úgy gondoltam, hogy ez éppen nem mosásnak indult, hiszen még mindig állt.
– Nem zavar. Láttam már ilyet.
– Nem mondod?! És tudod, mit kell vele csinálni? – lépett közelebb.
Szótlanul, mosolyogva megmutattam, hogy tisztában vagyok a használatával.
Később, mielőtt elélvezett volna, levetkőztetett, és együtt álltunk a zuhany alá. Derékban meghajolva nekitámaszkodtatott a csempének, és lassú, apró mozdulatokkal addig-addig böködött a farkával, míg egyszer váratlanul becsusszant, mintha a puncim beszippantotta volna.

 

Nincsenek megjegyzések: