2014. július 27.

Aki nappal alszik, éjjel él

Nyári erotikusok - novellák
Aki nappal alszik, éjjel él




Hosszú csend és lapuló mozdulatlanság után kikerült az ajtóra egy cirádás névtábla: Bíró Boglárka.
A csend folytatódott. Csak egyetlen egyszer jelent meg egy apa-típus, kizárta az ajtót, és telefonjával babrálva várta a költöztetőket. Sok mindent nem hoztak: felcipeltek egy franciaágyat, majd még ötöt fordultak, és tartották a markukat a fuvardíjért.
Másnap egy testes hűtőszekrény hevert a bejárat előtt, városon belüli, ingyenes házhozszállítással kerülhetett oda, mert akik olyan precízen elhelyezték a folyosó mértani közepén, hogy mindenkinek kerülgetni kelljen, azok nem csengettek be sehová sem a számlával.
Zoli elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megismerkedjen az új lakóval. A név – Boglárka – gyönyörű nőt sejttetett, s a fiatalos apa – hiszen ki más irányította volna a költöztetőket? – csak megerősítette ebben a tudatban.
– Kedves Boglárka! – ízlelgette magában a szavakat, és megnyomta a csengőgombot.
Úgy tűnt, hogy a szomszédi összemelegedés ezúttal elmarad, senki sem nyitott ajtót. A következő reggelen a hűtő-monstrum még mindig ott terpeszkedett, ám délutánra eltűnt.
Zoli rátenyerelt a csengőre, megkérdezni, hogy ugye bekerült a lakásba a gép, nem tulajdonította el illetéktelen, s Boglárka csak szóljon ám nyugodtan, ha segíteni kell… bármiben, és ihatnának egy pezsgőt a beköltözésre, no meg a szomszédságra… Hiába álltak össze a fejében a mondatok elutasíthatatlan sorokban, nem volt kinek elmondani.
Ettől kezdve a Bíró Boglárkáéval szemközti, 2 szobás lakás gazdája, Zoltán, mindennap újra megnyomta a csengőt. Boglárkával nem sikerült találkoznia, de néha úgy érezte, mintha valaki járt volna a lakásban. A lábtörlő például egyik reggelre félrecsúszott, és délutánra visszakerült a helyére, pedig Zoli szándékosan nem ért hozzá, lépcsőház-takarítás meg csak két nap múlva esedékes.
– Azt is számításba kell venni – okoskodott homlokát ráncolva –, hogy más is idejár, más is próbálgat ismerkedni.
Ez a lehetőség alaposan felbolydította Zoltán lelki békéjét. Még hogy más is szemet vetett a lányra?! Amikor ő már elképzelte magának, hogy együtt vacsoráznak – munkából hazafelé be tudna vásárolni zsemlét és szalámit –, együtt nézik esténként a tévét… Elmehetnének sétálni is szombaton és vasárnap, ennének egy fagyit a padon ülve. Milyen büszkén lépkedne egy szép lány oldalán!
– És este…! – Majdnem zavarba jött a saját gondolataitól.
Eltervezte ő már az estéket is. A péntek és a szombat a két legfontosabb, mert másnap nem kell korán kelni:
– Délután elmegyünk sétálni, de hamar hazajövünk, megvacsorázunk, megfürdünk, és pizsamában nézzük a tévét. Készítünk magunk mellé valami rágcsálnivalót, legfeljebb – ennyi engedményt tett az élvezetek javára – utána újra fogat mosunk.
Mindig ilyen estékről álmodott. Mostantól vége a magányos tévézésnek!
Részletesen elképzelte, ahogy kilépnek a papucsból, lekapcsolják a villanyt, és bebújnak a takaró alá. Ő egy darabig hallgatni fogja Boglárka szuszogását, majd összebújnak, és kigombolja a lány pizsama-felsőjét.
– Egyáltalán nem biztos, hogy gombos pizsamában alszik – torpant meg Zoltán az álmodozásban –, lehet olyan bebújós is, puha, mint egy plüssmaci.
Csókolózni fognak. Ez biztos. Csak azt nem tudta elképzelni, hogyan működik technikailag a csókolózás, ha mindkettőjük feje a párnán pihen.

Zoltán – az eddig megélt közel 30 éves kora dacára – meglehetősen gyakorlatban volt párkapcsolatok terén. Sosem aludt még közös ágyban senkivel, sőt addig sem jutott el, hogy ágyba feküdjön valakivel. Ötperces kalandjai nagyjából kimerültek abban, hogy zavartan toporog, amíg a nő elteszi a pénzt, majd… vége is. A hirdetési újságokból kinézett nők általában első ránézésre felmérik, hogy át kell venniük az irányítást, ezért leülnek Zoltán elé az ágyra, előveszik a farkát, és egy-két perc múlva megszólalnak: „Jó volt? Gyere máskor is! Tudod a számom…”
El sem tudja képzelni, milyen lehet a fél- vagy egyórás program, amiket a prostik hirdetnek, vagy az „akár egész éjszakára is”. Tévéznek? Egész éjjel?

Egyik szerda délután a szokottnál korábban ért haza. Amint kizárta a lakás mindkét zárját, nyílt a szemközti ajtó is.
Mint a csodacsatár, úgy pördült meg saját tengelye körül, minden eshetőségre azonnal felkészülve.
A lány szőke volt, és odaköszönt:
– Jó napot kívánok.
Zoltán összekaparta magát, és – ahogy a prezentáció százszor begyakorolt szövegét szokta – elhadarta a régóta felsorakoztatott mondatokat. A szomszédságról és a pezsgőről, belekeverve a hűtőt is, amit ő segített volna bevinni a lakásba, ha valaki meg nem előzi ebben…
A lány eközben bezárta a lakásajtót, kicsit lóbálta a kulcsot, majd eltette a táskájába, elgondolkodva nézte a lépcsőt… aztán elköszönt:
– Viszontlátásra. – Anélkül, hogy válaszolt volna a logikusan felépített érvanyagra, amelyek mind-mind azt hivatottak alátámasztani, hogy meg kellene ismerkedniük.
Zoltán az ajtófélfának támaszkodva állt, ahogy Napóleon tette volna, diadalittasan. Látta a lányt, és már ez is valami.
– Minden nagydolognak el kell kezdődnie valahol – oktatta önmagát.
Fejében máris összeállt a hadjárat komplex stratégiája.
Csütörtökön nem, csak pénteken sikerült korábban hazaérnie, éppen a megfelelő pillanatban: Hallotta a motoszkálást a „Bíró Boglárka” feliratú ajtó mögül. Siker!
– Jó napot kívánok! – köszönt a lány egy pillanattal később, oda sem nézve, ugyanazzal a közömbös rutinnal, ahogy egy boltba belépve köszönünk, csak úgy, bele a levegőbe.
Zoltán odalépett, és bevezetőként emlékeztette volna Boglárkát az előző találkozásukra, felidézve abból néhány jellemző mondatot, majd következett volna, zökkenőmentes folytatásként az erre az alkalomra összeállított, frappáns szöveg…
– Elnézést! – mondta a lány, kikerülve az ismerkedésre kész, buzgó szomszédot. – Viszontlátásra… – hallatszott már a lépcsőről.
– Már kétszer sikerült vele beszélnem – könyvelte el a faképnél hagyott Zoltán, és boldogan szimatolt bele a lány nyomában kanyargó, édeskés illatba.

Szombaton a bejárati ajtó kémlelő-prizmájára tapadva várta, hogy mikor jelenik meg végre a lány – közben felhangosítva a tévét, legalább meghallgatta az egyik kedvenc filmjét –, ám másfélórás leskelődés sem hozott eredményt.
– Elment a szüleit meglátogatni – gondolta, amikor a homloka már odaragadni készült a festékhez.
Dudorászva tett-vett a lakásban, hiszen a szüleit meglátogató lány képe jól illett abba a világba, amit Boglárkáról elképzelt.
– Talán legközelebb már együtt utazunk – mosolygott, hosszú-hosszú vonatozásról álmodozva.

Megfürdött, s még 6 óra sem múlt, amikor rágcsálnivalót készített a tévé elé. Két személyre.
Odaképzelte a lányt a chipsek túlsó felére, és elmesélte neki a mindjárt kezdődő filmsorozat előzményeit. Mert az előző részeket Boglárka még nem láthatta.

Vasárnap délután is hiába kukucskált, nem jött haza a lány. Zoltán attól tartott, hogy megbetegedtek a szülők, vagy valami más fontos ok tartja vidéken Boglárkát, ő pedig nem kísérte el, nem tud számára vigaszt nyújtani. Aztán megnyugodott, mert hétfőn ünnep következik, s ez megmagyarázza, eddig is eszébe juthatott volna, hogy miért nem sietett vissza a lány…
Másnap reggel úgy érezte, hogy történt valami. Sietett az ajtóhoz, kilesett, majd kinyitotta, hátha így rájön, hogy tudatalattija mire figyelhetett fel.
Orrát megcsapta a lány illata! Nemrég ért haza – vagy nemrég ment el –, ha még ott lebeg a folyosón.
Pizsamában odasettenkedett, és fülét a sárgaréz névtábla mellé tapasztotta: Hangok!
Lenyomta a kilincset, s némán feltárult előtte Boglárka lakása. Mire odáig jutott volna a meglepetéstől leblokkolt gondolataival, hogy pizsamában van, és a saját bejáratát tárva-nyitva hagyta, és különben is mit fog szólni a lány… emez az ajtó hangtalanul becsukódott mögötte.
– Honnan tudod, hogy itt lakom? – kérdezte Boglárka oldalról, a konyhából. – Én mondtam volna? – meresztgette a szemét a látogatóra. – Kicsit túlittam magam…
Zoltán most vette csak észre, hogy az eddigi két találkozás során kimérten viselkedő lány, most alig áll a lábán. A fejéből meg talán ki sem lát. Az összes ruházata egyetlen bugyi, a többi szanaszét hever a lakásban.
– Vagy te hoztál haza? – folytatta a találgatást, akadozó nyelvvel Boglárka. – Tudom már! Nagyon rendi vagy, komolyan! – Csuklott. – Szeretnél valamit? Tudod, hogy itthon nem dolgozom, mert a sok meszesedett szomszéd kiakadna, de te nagyon rendi vagy… és cuki. Rendi és cuki, rendi és cuki.
Zoltán csak állt a konyhaajtóban, csíkos pizsamában, papucsban.
– Bocsika! – figyelmeztette a lány időben, ám nehezen célozta be az ajtót, Zoltánnak volt alkalma félrehúzódni előle. – Cuki vagy és rendi… – hallatszott a wc-ből, és aláfestésként vastag sugár csobogott. – Neked is kell? – nézett felfelé, megközelítőleg abba az irányba Boglárka, amerre a látogató izgő-mozgó, képlékeny sziluettjét vélte felismerni. – Mindjárt engedlek. – Ücsörgött egy kicsit még, bokáig letolt bugyiban, meredező bimbójú, feszes mellekkel, elmosódott mosollyal. – Itt is le tudlak cummantani… – nyúlt a csíkos pizsama felé, de mégsem kockáztatta meg, hogy leboruljon az ülőkéről. Tépett egy darabka papírt, benyúlt a lába közé, majd forgatva vizsgálgatta a nedves vécépapírt. – Hm… Na, gyere, te cuki!
Boglárka becélozta a franciaágyat, leült a szélére, és mindkét karjával hívogatta a tétova férfit.
Zoltán megközelítette, és felsóhajtott, amikor két fürge kéz lerántotta a pizsamanadrágját. Látta, ahogy kinyílik a száj, bekapja a fallosz végét, majd hamar el is engedi, és a lány eltávolított egy szőrszálat a nyelvéről, aztán újra bekapja… Két perc múlva forróság öntötte el, ami túlcsordult, és elárasztotta a lány száját.
Boglárka hátrahanyatlott, és szinte abban a pillanatban el is aludt, ájulásszerű, mély álomba zuhant.
Az emeleten elég kevesen fordulnak meg, még az lakók sem jellemző a nagy jövés-menés. Most mégis ketten álldogáltak tanakodva, fejüket vakargatva Zoltán nyitott ajtaja előtt, és elképedve látták, hogy a lakás gazdája amonnan, szemből érkezik meg, élénk-csíkos pizsamában.

Nincsenek megjegyzések: