2013. március 4.

Erotikus szakmák 7. (1.)



Erotikus szakmák
7.
A TEAM



Fejezetek:
1. Milán és a lány
2. Zsolt és a háziasszony
3. Robi és a cigánylány
4. Péter és Pál munka közben nem iszik



Sokáig egyetlen dolog kötötte össze őket, azaz kettő. Beatrix két lába. Jókat lehetett csámcsogni rajta és róla, ők kivétel nélkül meg is tették, ahányszor csak sikerült összejönniük egy-két sörre.
– Milán egyenként se bírná átkarolni azokat! – hangzott el minden találkozáskor Beatrix kiterjedt lábára célozva, megfelelő utálatot vegyítve a mondat utolsó szavába.
Milán, akinek fanyüvő-szerű, térdig lógó karjai szokatlan látványt nyújtottak, csak pislogott, majd szerényen megszólalt:
– Nem is akarnám…
De miért is került az élcelődés célpontjába az a két, vastagságában oszlophoz, rövidségében földközelben elfűrészelt fatörzshöz mérhető női láb? A kis csapat már régen napirendre tért volna felettük, függetlenül attól, hogy újra meg újra röhögőgörcsöt kapnának a látványtól, amikor Beatrix megjelenik miniszoknyáinak egyikében… Nem, a láb csak egy páros kapaszkodó számukra ahhoz, hogy legalább sörözés közben gúnyolhassák a lányt. Valamit törleszthessenek!
Beatrix szorgos tevékenysége során a társaság minden tagját átverte már – kit előbb, kit később, kit pedig többször is –, ám nem állt meg ennél az öt embernél. Mindegyikük ismert többtucatnyi más balekot, számuk napról-napra nő, de csak ők öten találtak egymásra, beszélgetni egyet a heti rohanás közben. Ennyi járt mindegyiküknek egy-egy mérsékelten sikeres nap végén, a kocsma félhomályos sarkában.
A találkozások rendszeressé váltak, ahogy annak menetrendje is: a vastagságban bővelkedő lány után más lányokról, és munkájuk során adódó kalandokról beszélgettek.
– Ismertem egy lányt…  – Általában így kezdődött egy-egy emlékezés, máskor pedig: – Ezt hallgassátok meg! Ma délelőtt…



Milán és a lány


– Ismertem régen egy Beatrix nevű lányt… Ne röhögj! Nem tuskólábúra gondolok!
Megvárta, míg elcsitul a hahota, és már csak a kocsma szokásos dünnyögő-csörrenő alaphangja hallatszik.
– Akkor még cégekhez jártam üzletet kötni… Igen, ott is ugyanez a becsapós Beatrix volt a régióvezető, és ki fogjátok találni: már ott sem fizette ki a teljes jutalékomat… minimum a felét lenyúlta. Véletlenül bizonyosodtam meg arról, amit sejtettem addig is, hogy nemcsak felveszi az alátartozók munkája után a saját jutalékát, de egyúttal mindenkiét megkurtítja rendesen. – Látva az asztaltársaság többi tagjának sajnálkozó bólogatását, az emlékezés derűs-borús hangján folytatta: – De nem erről a mocskosról akarok mesélni, ezt ismeritek… Képzeljetek el egy hercegnői jelenséget! Karcsúság, kedvesen komoly arc, fénylő tekintet, hosszú haj. Nem sok ilyen nőt sikerült eddig kardélre tűzni, egy kezemen meg tudnám számolni őket, de ő mindközül kiemelkedne. Az a típus, aki ha belép valahová, minden szem rászegeződik, megdermed a pók a sarokban.
Milán belekortyolt a sörbe.
– Először persze telefonon beszéltünk, és határozott, csengő hangja alapján elképzeltem, milyen gyönyörű lehet. Egyetlen szóval sem jelezte, hogy beveszi-e a szokásos maszlagot, amikor elhadartam neki, hogy a főnökénél beajánlott egy közös ismerős, ám a sok telefonszám közül nem is tudom hirtelen, melyik mobilt kell hívnom. Magabiztosan válaszolt, hogy nincs szükség a mobilszámra, ő most be tud kapcsolni a főnökéhez, aki éppen ráér… A lényeg, hogy a főnök hajlandó volt fogadni, megbeszéltünk egy személyes találkozót, és másnap az előszobájában megpillanthattam a csodát. Ahogy beléptem a VEZÉRIGAZGATÓI TITKÁRSÁG feliratú ajtón az irodaház első emeletén, egy tünemény mosolygott rám kedvesen, de távolságtartóan. Ha valaki akkor azt ajánlja, hogy bukom az üzletet, ám helyette nézhetem öt teljes percig ezt az angyallányt, hát örömmel beleegyeztem volna!
– Térjünk a tárgyra! – vetette közbe Robi, aki idegesen játszott a poharával.
– Éppen ezt mondta a csupaháj vezérigazgató is, csak neki jobban állt a dirigálás… ezért gyorsan eldaráltam neki az ajánlatot. Nem foglalkoztam én marketinggel és hagytam a francba a meggyőzést, kifogáskezelést és egyéb baromságokat, csak mielőbb legyünk túl a megbeszélésen, és újra láthassam a világ legszebb titkárnőjét. Én lepődtem meg legjobban, amikor a nagyfőnök felemelkedett, egyértelműen jelezve, hogy részéről vége a tárgyalásnak, és azt válaszolta a halandzsámra, hogy tetszik neki, és egy következő alkalommal kész aláírni a megállapodást, egyeztessek időpontot az asszisztensével. Ajtót feltépve rohantam a gyönyörű nő asztalához.
– Megdugtad vagy nem dugtad? – türelmetlenkedett Robi, akit a tettek emberének ismertek. Ő az, aki filmek közül csak kétfélét szeret: „a kardozóst és a baszóst”.
– Nyugi! – vetette oda Milán. – Négy nappal későbbi időpontot írt be a naptárába, amikor jöhetek a főnökéhez aláírásra. A négy nap alatt többször felhívtam, hogy áll-e még a dolog, és ahogy a fülembe csilingelte angyali hangján, hogy áll még, hát… esküszöm nektek, hogy tényleg álltam!
Megértő nevetés.
A túlsó sarokban egyszerre harsant fel a két játékgép idegölő prüttyögése, és a zenegéphez támaszkodva valaki aprópénzzel áldozott a zeneirodalom giccs szekciójának. Milán felemelte a hangját:
– Végre eltelt a négy nap, és alig találtam parkolót… Ismeritek, amikor minden visszafelé húz, pedig nagyon sietnétek? Az irodaház lépcsőjén munkások dolgoztak, elrekesztették, a lifthez irányítottak. A lift először lecammogott a hatodikról, aztán hiába nyomtam az egyest, levitt az alagsorba, ahol beszállt egy takarító, megint megállt velünk a földszinten… és végre első emelet! Határozottan kopogtam, és legszebb mosolyommal beléptem. A tündérlány helyén egy korosabb festmény ült! Vastag máza alól, érces hangján tudatta, hogy most ő helyettesíti az igazi asszisztenst, de tud róla, hogy vár a vezérigazgató úr…
– Szóval elmaradt a dugás! – vigyorgott Zsolt. – Pedig milyen jó is az – sóhajtott – egy íróasztalon, amikor bármelyik pillanatban beléphet valaki.

Nincsenek megjegyzések: